Huszadika van már, s ez a napom sem telik másképpen, mint azok, amiket magam mögött hagytam. Noha szépen lassan változott minden meg Ten és köztem, jelenléte konstans, és ez megmelengeti a szívemet. Eddig minden egyes nap találkoztunk, és sorra egyre többet tudtam meg róla - olyan információk jutottak birtokomba, amikről nem gondoltam, hogy fognak, és tán' morbid módon ez kicsikét örömmel tölt el engem mégis; megosztotta velem életének nehézségeit, amiken talán tudta nélkül is segíteni akarok. Elmondta, hogy szülei nem támogatják zenei pályáját, és majdhogynem kipaterolták otthonról, s emiatt került az aprócska albérletbe, amit alig-alig tud fenntartani, hiszen egyelőre senki nem szerződteti le, és túlságosan sokat nem kap a vásári zenélés során, így félő, hamar utcára kerül. Magam sem értem, hogy járhat ennyi szenvedés egy ilyen angyali teremtésnek, de az biztos, hogy segítek neki, a jó felé terelgetem, hiszen felesleges tagadni, hogy mennyire megkedveltem.

S hogy szerelmes vagyok-e? Ez jó kérdés, ugyanis egy hónapja sem ismerem, így nem tudom, kialakulhatott-e olyan erős kötelék, mint a hírhedt szerelem, azonban az bizonyos, hogy teljesen másképpen tekintek rá, mint eddig bárkire életem során. Pusztán ha ránézek, szívem nagyobbat dobban, s ha vele vagyok, felhőtlen öröm uralkodik kedélyállapotomon - tudom, ezzel ő sincsen másképpen. Látom rajta, hogy élvezi a társaságomat, és igazából merem elhinni, hogy immáron ő is gyengéd érzéseket táplál irányomba, amivel a hevesen dobogó ketyegőmet majdnem kikergeti bordakosaram ketrecéből, hogy egészen markáig meg sem álljon - igen, tagadhatatlanul elrabolta a szívemet, ám ezt egy pillanatig sem bánom. Örülök, hogy éltető szervem egy ilyen csodánál van, aki pillanatról pillanatra fontosabbá válik. Egyszerűen úgy lépett be életembe, hogy nem számítottam rá, majd most már el sem tudnám képzelni mindennapjaim nélküle.

De mi van akkor, ha mindez a karácsonnyal véget is ér?

Nem hagyhatom, hogy mindez ennyi legyen, s hiába van meg elérhetősége, egyszerűen félek, hogy a dolgok mégis idővel elfelejtődnek részéről. Muszáj egyszerűen magamhoz láncolnom lelkét, összekötni szíveinket bársonyos fonállal, hogy tudjunk, igenis összetartozunk, s az Univerzum teljessége szerelmünkben is megmutatkozik. Szeretném hinni, hogy mi igenis egymáshoz kapcsolódunk, és nem ok nélkül találkoztunk - úgy érzem, hiánya teljességgel a padlóra küldene, hiszen tán' a kelleténél jobban vágyakozom összatartozásunk után. Szeretnék boldog életet vele, mégha badarság is ilyet gondolni alig húsz nap után - én egyszerűen csak teljességgel belehabarodtam, s mikor megkérdőjeleztem, hogy szerelmes vagyok-e, az ostobaság volt. Szerintem már akkor belezúgtam, mikor megpillantottam, vagy mikor szemkontaktust teremtettünk, vagy talán akkor, mikor rám mosolygott, esetleg, amikor először beszéltünk. Igazából fogalmam sincsen, mikor volt a pillanat, amikor beleszerelmesedtem, vagy hosszabb folyamat volt-e, csupán az biztos, hogy magam mellett szeretném tudni, védelmezően ölelni, s nem elengedni, míg világ a világ. És meglehet, olybá tűnik, hogy mindez, mit gondolok, csupa ostobaság, de ugyan már, ez nem több, mint a december fagyában fellobbanó, szerelmi láng.

Ezen gondolatok pedig egész egyszerűséggel sietségre ösztökélnek, ugyanis mihamarabb magamhoz szeretném ölelni Tent. Igen, azóta, hogy először hazakísértem, rendszerint megöleljük egymást legalább akkor, mikor találkozunk, majd pedig, mikor elbúcsúzunk, és azokat legszívesebben az örökkévalóságig elhúznám. És most - mivel másra sem vágyok, minthogy karjaim közt legyen - kezdek is készülődni. Kapkodva zuhanyzok, törlöm meg testem szegleteit, hogy aztán réteges viseletet öltsek porhüvelyemre. Legszívesebben Tennek is vinnék valami ruhát, amiben nem fagy át annyira, azonban azt sem szeretném, hogy úgy érezze, tehetősségem fellengzősen nyilvánul meg előtte. Nekem az is hatalmas öröm már, hogy a tőlem kapott sál minden egyes nap a nyakába volt tekerve, hogy védelmezze arany hangszálait. Mert igen, hiába nem kellett minden nap dolgoznom, a vásárba akkor is ellátogattam Ten miatt, és hallgattam csodálatos énekét, mellyel teljességgel levett a lábaimról - de igazából minden mozzanatával, puszta létezésével is roppant módon el tudott varázsolni engem egy egészen más világba, ahol úgy érződött, hogy csak mi vagyunk, pláne, hogy gyakorta úgy tűnt, hogy dalait csak s kizárólag nekem címezi, főleg azt, amit énekelt akkor is, mikor először odamentem hozzá. Akkor mindig összenézünk, és egy egészen más helyre, állapotba zuhanunk.

Mikor nagyjából indulásra késznek ítélem magamat, kabátot, sapkát, sálat, kesztyűket, bakancsot veszek, majd mindezen tettek elvégzése után a szabadba is lépek széles vigyorral. Lábaim lendületesen váltogatom ütemre, hiszen jókedvűen dúdolgatok is, intek egy aprót ismerőseimnek, s figyelem a boldog családokat, mialatt merem azt hinni, karácsonykor én is éppen ilyen leszek - nos, igen, szeretném ma megkérni Tent, hogy töltsük együtt az ünnepet, és ne legyünk mindketten teljességgel magányosak, s reménykedem abban, hogy igent fog mondani, na meg ez közelebb is húz minket olyannyira, hogy azután már nem lépünk ki a másik életéből. Egyszerűen magam mellett szeretném tudni, és sétám közben másra sem tudok gondolni - ma sem zavar, hogy megcsúszhatok figyelmetlenül a jégen, jókedvem miatt furcsán tekintenek rám; egy jó ideje mostanában van először az, hogy teljesen jogosan uralkodik öröm kedélyemen. Ezidáig teljesen elveszett és egyedül voltam, ajakgörbületem nem más volt, mint megszokás, de immáron a zenészfiú boldogsággal tölt el, beragyogja életem, és szeretném, hogy ez még nagyon sokáig így maradjon.

A szokásos utcán fordulok le, sietek, hogy mihamarabb találkozzunk, majd ahogyan megpillantom lekanyarodni Tent az útra, megszokásból rohanni kezdek - igen, minden egyes reggelen ez van, de egy kicsit sem bánom. Elvégre, elkél a napi testmozgás, na meg amint mellé érek, kezét ragadom meg, hogy összefonjam ujjainkat. Eleinte ezen tettemen megszeppent, azonban mára már széles vigyorral fordul felém, és másik kezével átölel lefékezve, amit egy minutumig sem vagyok rest viszonozni. Ma is szorosan ölelkezve állunk perceken át, és mielőtt indulnánk tovább, egy aprócska puszit nyomok homlokára, aminek következtében orcája pirosas árnyalatúvá színeződik, és én hirtelen nem bírom ki, hogy ne simítsam oda ujjaim, hiába viselek kesztyűt.

ㅡ Na és, készen állsz a mai napra is? ㅡ kérdezem meg kedvesen, hiszen mióta többet tudok róla, elárulta a saját kis történetét, igyekszem odafigyelni rá jobban, sokat érdeklődni, na meg nyilván bátorítani, ami miatt hála csillan szemeiben, ajkain pedig mosoly pihen, és ezen reakciók nekem komolyan elégnek bizonyulnak a boldogsághoz.

ㅡ Azt hiszem, igen ㅡ bólogat mosolyogva, ám utána újból szorosan magához ölel, ami miatt szívem hatalmasat dobban, de azonnal viszonzom is a gesztust. ㅡ Csak még ez az ölelés kell, és az, hogy majd hazakísérj ma is.

Hosszadalmas, egybeolvadó percekig ácsorgunk ölelkezve, arcomat havas tincsei közé fúrom, miközben folytonfolyvást vigyorgok, majd ismét csak lassan engedjük el egymást, és kézenfogva megyünk a vásárba. Még nem túl sokan vannak, így egyenesen a megfelelő, karácsonyfa melletti helyhez tudunk ballagni, ahol ő előszedi gitárját, én pedig csendben figyelem mozzanatait, majd mikor énekelni és gitározni kezd, rám emeli gyönyörű szembogarait, melyeknek galaxisában teljességgel elveszek egészen addig, míg nem gyülekezik a tömeg - magyarán ideje lenne munkába állnom. Észrevétlenül még Tenhez hajolok, és aprócska puszit hagyok arcán, majd kuncogva és vigyorogva a fabódéhoz sietek, amit kinyitok, elrendezek, és már kezdem is kiszolgálni kedvesen a vásárlókat.

A mai napon is - mint az összes eddigin egyaránt - gyakorta Ten felé pillantgatok, hogy tudja, én mindvégig figyelem, hallgatom, s mivel folyton ott leledzik gondolataim kusza fonalain, hamar eltelik a néhány óra, miket munkával töltök, ezért csak arra eszmélek, hogy éjfelt üt az óra, egyre kevesebb az ember, és Ten éneke kúszik csak s kizárólag hallójáratomba, ami miatt sokkal boldogabban vigyorgok. Gyorsan főzök neki forró csokit, a borravalót félreteszem, hogy odaadhassam, majd elintézem a zárást, kilépésem után elforgatom a kulcsot, aztán sietek is a didergő angyalomhoz, hogy átadjam a forró italt, és a gitártokba tegyem a pénzt. Nem mondom, hogy hatalmas összeget kapok borravalónak, de tudom, hogy neki sokat jelent, nekem meg igazából elég az állandó fizetésem.

ㅡ Olyan rendes vagy hozzám ㅡ szólal meg valamivel később, elég halkan, s tovább iszogatja a gőzölgő csokoládét, mire én csak fejemet ingatom, és havas tincseit borzolom össze.

ㅡ Miért ne lennék rendes? Megkedveltelek, Ten ㅡ jelentem ki köntörfalazás nélkül, s ráhagyom, hogy ő ezt mennyire gondolja túl, azonban miként arca árnyalata a karácsonyfa vöröses díszeihez hasonló lesz, elvigyorodok. ㅡ Te jó ég, hát olyan édes vagy, hogy lehetne nem kedvelni? ㅡ vigyorogva csípem meg piros pofiját, mire duzzogva néz rám, ám utána inkább csak átkarolom egyik kezemmel, ő pedig szótlanul iszogatja a forró csokoládét, amíg el nem fogy a fehér pofár tartalma, melyet utána kicsit elhúzódva ki is dob.

Ezután zavartan pakolászik, amit én szelíd mosollyal figyelek, majd pedig mikor hátára veszi a gitárt, én egyik kezéért nyúlok, hogy ujjainkat összefonjam, és fizikális kapocs is létrejöjjön kettőnk közt. Így sétálunk, szótlanul, mégis felettébb élvezem a kialakult helyzetet. Az égen temérdeknyi csillag pompázik szabálytalan pacákként, mi pedig alatta sétálunk a város éjjeli nyugalmában, és tényleg, aligha lehetnék boldogabb. Minden elcsendesedett, csupán lépteink koppannak, én mégis megtörni kívánom a némaságot, hiszen még nem volt alkalmam megkérdezni a karácsonyról - remélem, hogy beleegyezik, ellátogat azon a napon magányos otthonomba, amit ezer meg egy színnel tölt meg pompázatos személyisége.

ㅡ Kérdezhetek valamit? ㅡ szólalok meg kicsikét félenken, amivel még jobban magamra vonom figyelmét, s érdeklődve fordítja felém orcáját, majd aprócskát bólint. ㅡ Tudod, mesélted, hogy egyedül laksz, és mivel én is, ezért támadt egy ötletem. Már tényleg nyakunkon a karácsony, esetleg nem töltenéd el velem?

Szemei hatalmasra kerekednek, és hirtelen meg is rémülök, hogy valami olyat mondtam, amit nem kellett volna, de mikor puha, hidegtől kissé lilás ajkai vigyorra húzódnak, azonnal megnyugszom, majd dereka után nyúlok, hogy magamhoz öleljem.

ㅡ Na, nem mondtam még igent ㅡ neveti el magát, mire dühös tekintetem fúrom íriszeibe. ㅡ De nyilván igen ㅡ kacag még mindig, ám ahogy elhúzódok, megszeppen, s jönne utánam, viszont mikor már lehajolok, hogy hógolyót gyúrjak, az ellentétes irányba kezd futni, azonban így is eltalálom.

Ő pedig ezt nem rest megbosszulni.
Rengeteg friss hó van, hiszen folytonosan szakad alá a fellegekből a fehér pehelyrengeteg, amiből kis gömböket formázunk, hogy eltaláljuk egymást, és eközben hangosan kacagunk, mintha nem is fiatalfelnőttek lennénk, mintha minden rendben lenne - s most tényleg így is érzek. Sosem voltam ennél boldogabb, önfeledtebb, na meg figyelmetlenebb sem, hiszen hosszú ideje most először csúszok meg olyannyira, hogy hátam a hóval találkozzon, ám tovább kacagok, Ten mégis aggódva szalad hozzám. Kezeim után nyúl, meglehetősen szerencsétlenül és esetlenül próbál felráncigálni lévén, hogy nem a legerősebb illető, ám emiatt csak még hangosabban nevetek, és hirtelen ötlettől vezérelten váratlanul magamra rántom, így mellkasomon köt ki, s ahogyan ezt észlelve megtámaszkodik fejem mellett, arcunk túl közel kerül egymáshoz - ostoba lennék nem összeilleszteni ajkainkat.

Noha a csókot máskorra tartogatom, mégis sáljainkat lejjebb húzom, s puha párnácskáin apró puszit hagyok félénken, de mikor ezután is csak vigyorgunk, tudom, cseppet sem bánja ezt, ennek a gondolatára szívem pedig hatalmasat dobban. Döbbenete, na meg pirosas arca roppant édes, ahogyan csillogó szemei is angyaliak, és ezt a meglepettséget nyilván kihasználom: újabb puszit nyomok ajkaira, ám ezután már mindketten felnevetünk jókedvűen, és mielőtt felkelne rólam, ő is viszonozza a parányi gesztust. Nyomban utána feltápászkodok, leporoljuk magunkat, hogy ne ázzanak át ruháink annyira, majd kezét megszokásból megragadom, hogy egyetlen szót sem váltva, különösen zavarban és mégis nyugalomban, boldogan sétáljunk tovább otthonáig.