A hatágú pelyhecskék előttem zuhannak lefele, bármerre tekintek - december van, a hófödte táj egészen káprázatosnak bizonyul. Mindent beborít a fehérség, kezdve háztetőkkel, faágakkal, parkokkal, autókkal, s hiába bosszankodnak a sofőrök ezen, valahogy a karácsony szelleme még az ő ajkaikra is mosolyt varázsol, miként családjukkal közösen tisztítják le a jármű üvegét, tetejét, ahol csak kell, s a járdáról is mintha lelkesedéssel lapátolnák el a fagyos pelyheket, melyekből kisgyerekek - na meg nyilván a náluk idősebbek is - kis golyókat gyúrnak, hogy játékosan megdobálják egymást, és igazi háborút indítsanak el. Édesnek vélem, hogy ahogyan az úton sétálok, mást sem látok. A kertvárosból indulok kifele, egészen pontosan munkába, így jobbra pillantva, át a rácsos kerítésen, hóembert építő nagyszülők vannak unokáikkal, balra fordítva fejemet pedig az tárul elém, ahogyan egy baráti társaság rohangál az utcán hógolyózva. A hűvös idő ellenére aligha lehetne ennél bármi is szívmelengetőbb. A sálat szorosabbra kötöm, hogy bugyuta mosolyom jobban eltakarjam, s teljesen a fejembe húzom a sapkám, ami alól a kicsikét hullámos tincseim néhol kilógnak.

Meglehetősen hideg van ma, ezért rétegesen és melegen felöltöztem, hogy önmagam gondját viseljem, nehogy megbetegedjek, hiszen az a legkevésbé sem lenne jó, pláne az ünnepek előtt, hiszen jócskán több bevétel származik ilyentájt, ami tán' nem a legfontosabb, de megélhetési szempontból igenis sokat jelent - na meg, emiatt nem mehetek haza a családomhoz ünnepelni. Tény s való, ennek következtében eléggé fájlalom szívemet, azonban tudom, hogy nem egy ünnep határozza meg, hogy szeretem-e őket, szeretnek-e engem, és ezzel mind tisztában vagyunk. Ezért hát nem hagyom, hogy mindez kedvemet szegje, hanem lábaim tovább váltogatom a belváros irányába, miközben figyelem a boldog családok felettébb örömteli pillanatait, amikért bizonyára hálások, és amikre majd szívesen emlékeznek vissza akár évek múltán is.

S én vajon szívesen emlékszem majd vissza erre?
A távolba révedek, miként ez a gondolat ötlik fel bennem, és a választ magam sem tudom. Elvégre nincs rossz sorom, ajkaimon mosoly pihen, van egy szeretetteljes családom, akik mondjuk messze vannak, de mint gyermeküket, folyton hazavárnak. A munkahelyem sem nevezhető rossznak, legalábbis, én eléggé szeretem, és elég a fizetés, hogy fenntartsam magamat, na meg a házat, amibe beköltözhettem - szüleim vették évekkel ezelőtt, s mivel hosszas diskurálás során arra jutottunk, ideje önállósulnom, beköltözhettem. Igen, végülis szerencsés vagyok, hiszen mindez nem sokaknak adatik meg felnőttkoruk elején járva. Azonban mivel mindenki messze van, gyakorta a magány az egyedüli barátom - talán sokan vannak körülöttem, és ugyan megmosolyogtat a környékbeli családok boldog kacaja, munkahelyemen is többekkel váltok jópár kedves szót, én mégis magam vagyok. Egyes egyedül sétálok a néhol csúszós úton, s a fájó tény az, hogy nincs senki, aki elkapna, ha a talajhoz közelítenék - vagy éppen fordítva; nincs senki mellettem, kit karjaim közé ragadhatnék, s mindentől megvédhetném.

Ám nem túlzottan sokáig gondolkodhatok ezen, hiszen vállamat éri egy hógolyó, ami miatt vigyorogva fordulok a kisgyerekek felé, akik szabadkoznának meglehetősen megszeppenve, de én csak fejem csóválva jelzek, hogy egyáltalán nem történt semmi probléma, majd ezután megnyugodva játszanak tovább. Kuncogva nézek ismét magam elé, ahogyan folytatom a haladást, s tudom, hogy nem csüggedhetek magányomban, hiszen hamarosan jönni fog valaki, aki társaságot nyújt - mert itt élek ezen a hatalmas világon, nem lehetek az egyedüli magányos. Szóval nem búsulok, hanem élem napomat, mint a többit, s kimért léptekkel a főtérre vezető utcára fordulok. Még időben vagyok bőven, mert a vásár majd később veszi igazán kezdetét, de szeretek előtte kipakolni, kicsit rákészülni, hogy minden gördülékenyen menjen, ezért ma sem teszek másképpen.

A fabódéhoz lépek, mely az étteremhez tartozik, ahol dolgozom. Decemberben mindig ennyivel hozzájárulnak a karácsonyi vásárhoz, és általában én és egy munkatársam nyomban lecsapunk a lehetőségre, hogy addig itt dolgozzunk. Nos, azt nem tudom, hogy ő miért, azonban én azért, mert kedvelem ezt a különös meghittségek. A kis áruhelyek egy hatalmas körbe vannak rendezve, néhol köztük asztalok is vannak, na meg a karácsonyfa körül is, ami ennek az egésznek a közepén van. Valami káprázatos mindez, pláne, hogy mindenhonnan égősor fut a fa legcsúcsáig, így pedig az egész olybá tűnik, mintha egy sátorba lépnél be. Mindemellett a fényfűzérek mindenhol máshol is megpillanthatóak; bódékon, székeken, asztalokon, különféle díszeken, s talán páran már csicsásnak is mondanák, de a saját véleményem szerint mégis van ízlésesség ebben a kaotikus fényáradatban. S maga a karácsonyfa egyébként óriási, a díszei pedig arany és piros szinben pompáznak, amik remekül összepasszolnak a sötétzöld tűlevelekkel. Magyarán, teljesen lenyűgöz mindez, ezért pedig nem tétlenkedek, hanem kinyitom az oldalsó faajtót, bepakolom a szűk térbe néhány holmimat, kapcsolok világítást, kinyitom a lakatot, ami az ablakszerű részt zárja le, aztán a szabadba visszasietve a barna dobozszerű árusítóhely elé állva felnyitom részt, ahol kiadom majd a különféle finomságokat. Mert van itt minden; tea, forró csokoládé, forralt bor, s még ha valaki ételt kíván fogyasztani, helyben sült gofrival, esetleg kicsikét száraz mézeskaláccsal is tudok szolgálni. Igen, talán nem nagy durranás, de valójában több sem kell ennél.

Ezután pedig a megszokott dizájnelemeket kihelyezem, hogy még barátságosabb hangulatot keltsen a hely, aztán leveszem kesztyűmet, mikor előkészítem az italokat, hogy ha jön vásárló, hamar, csupán egy gombnyomás után ki is tudjam adni. Megtöltöm a gépeket forró csoki porral, vagy éppen a forralt bort állítom össze, mialatt kifele pillantgatok. Egyelőre alig-alig szállingóznak az emberek, zene is csak halkan szól, így pedig azt hallani jobban, hogy egy fiatal srác gitározik és énekkel kíséri ezt - nap mint nap itt van, a hangja és arcvonásai angyaliak. Nem tudom pontosan, mi is a célja, ám valaki mindig tesz aprót gitártokjába, amit ő hálás mosollyal megköszön. Tagadhatatlan, hogy nagyon tehetséges, és pláne ilyenkor remek hangulatot teremt - akkor sajnálom meg mindig, mikor felhangosítják a hangszórókból kiszűrődő zenét, s akkor minden tette hiábavaló. Gondolom, mehetne máshova is, de még így is itt jár a legjobban, hiszen sokan látogatnak a vásárba napi szinten. Ám azért jobban meg kellene becsülni, ha már ilyen tehetséggel áldotta meg az ég.

S egészen véletlen talán el is bambulok, ahogyan őt figyelem, s csak akkor eszmélek fel, mikor vigyorogva néz ő is engem, s mintha énekét most csakis nekem intézné. Boldogan elmosolyodok, ahogyan biccentek is egy aprócskát irányába, s mintha szívem is sokkal nagyobbat dobbanna a pillanat meghitt varázsa miatt, ám muszáj ebből kiszakadnom, ugyanis vásárlók állnak meg a bódé előtt, így hát kedvesen megkérdezem, mit szeretnének, és mialatt azt elkészítem nekik, barátságosan megkérdezem, hogy tetszik nekik a vásár, és rövid beszélgetésbe kezdünk. Általában ez van, de nem a zavaróan hosszú ideig tartó kategóriába sorolandóan. Csupán néhány szó, amitől általában jobb is a kedvük, és állnak is tovább. Nekem pedig jó érzés, hogy ennyi emberrel szóba elegyedhetek, legyen szó  kisgyerekekről, bohókás tizenévesekről, később akár enyhén már ittas fiatalfelnőttekről, boldog házaspárokról, nyugdíjasokról - tényleg, bárkivel remekül eltársalgok.

És mivel ma sincs másképp ez, a forgalom pedig nem csekély, csupán arra eszmélek, hogy elindul a hangszórókból a szokásos dallam, és ahogyan a zenészfiú felé pillantok, a szemeiben csücsülő csalódottság láttán az én szívem is fájdamasabban dobban. De ő mégsem csügged, hanem zenél tovább, és amint felém pillant, mosolyt küldök felé, mintha ezzel bátoríthatnám - s remélem, ez tényleg így van. Én örülök, hogy vannak még, akiket a zene szinte éltet, és ő sem adja fel szenvedélyét, amit igaz, most csak néhány szánakozó alany jutalmaz, mégis, ez is több, mint a semmi.

Ám nem morfondírozhatok ezen sokat, hiszen a sort nem várathatom, hanem inkább egymást követve szolgálom ki őket kedvesen és csevegve, ami miatt gyakran egy kevés borravaló is üti markom. Igen, határozottan ez is egy előnye annak, hogy a vásárban dolgozok, de hát, végülis ez remekül kompenzálja azt, hogy nap mint nap szinte órákat didergek a hidegben, mint minden itt dolgozó - és a zenész. Erre ismét elmosolyodok, hiszen a hűvös telet mégis a vásár melege megtölti és ez a különös összetartozás az emberek közt. Egyszerűen imádom ezt, és ezért sem néznék más munka után. Így hát, pusztán csak úgy érzem, az órák röppennek, s ugyan pihenni nincsen időm, de ennek súlyát csakis akkor érzem, mikor éjfélt üt az óra, az emberek egyre megfogyatkoznak, a hangszórókat pedig kikapcsolják.

A zene mégsem marad abba.

Mosolyogva ismét a gitározóra nézek, aki azt is végigkíséri, míg elkezdek pakolászni. Vele együtt dúdolgatok, elmosom, amiket kell, rendet teszek, lezárom az ablakszerű részt, megszámolom a bevételt, s utána a félretett borravalóimat. Ezt általában pénztárcám egy különálló részébe süllyesztem, hogy gyűjtögessek, ma mégis teljesen más tervem van vele. Lezárom a kasszát, megírom főnökömnek a szükséges adatokat, hiszen tudom, hogy utánajár azoknak, majd gondosan bezárom az ajtót, ami után ahelyett, hogy hazafele indulnék, a zenész felé kezdem szedni virgácsaim, és közvetlenül előtte állok meg. Így jobban szemügyre tudom őt venni; sapkája hiányában fekete tincsei közt hópelyhek leledzenek, szemei csillognak, orra vonala édes, ajkai pedig aprócskák, mégis puhának tűnnek, és arcának összessége ártatlanságot és angyaliságot sugall. Mindemellett, ahogyan jobban megvizslathatom a hidegtől reszkető alakját, látom, hogy elég szegényes a viselete, s arra gondolván, hogy egyedüli bevétele csakis ez, még inkább szívesen teszem mai borravalóimat a gitártokba, s miként újból szemeibe nézek, azok kikerekedve merednek rám, és még az éneket is abbahagyja, csak a húrokat pengeti tovább.

ㅡ Köszönöm! ㅡ mondja vacogva, s hálás tekintettel mered rám, mint aki mindezt el sem igen hiszi.

ㅡ Ugyan ㅡ biccentek aprót, kedvesen. ㅡ Csak indulj most már haza, mert nagyon hideg van, ㅡ itt hirtelen nevét akarnám mondani, de ahogy rájövök, hogy igazából nem is tudom, kínosan nézek rá.

ㅡ Ten ㅡ kuncog fel halkan, mikor egy becenévvel szolgál, majd hamarosan abbahagyja a gitározást a dallamív végén, s ahogyan ujjaira lenézek, látom, hogy már eléggé ki is vannak sebesedve, hiába van a pengető - a hideg bizonyára cseppet sem tesz jót.

ㅡ Akkor siess haza, Ten ㅡ továbbra is mosolyogva figyelem, hiába szakad meg érte a szívem. ㅡ Egyébként én Taeyong vagyok. Ott dolgozom ㅡ mutatok a megfelelő bódéra ㅡ, de ezt bizonyára tudod. Ha gondolod, mikor legközelebb jössz, gyere oda, és meghívlak egy forró teára vagy csokira ㅡ magyarázom barátságosan, hiszen megvárom, amíg elpakolja a gitárját.

ㅡ Tényleg köszönöm!

Nem tudom, hogy hangja a zavarában remegett meg, vagy a hidegtől, s arca pírjával is így vagyok, de az biztos, hogy hihetetlenül édesnek találom. Nem igen beszélünk többet, hanem csak elbúcsúzunk, s egymás mellett indulunk el, majd útjaink elválnak, én pedig halkan dúdolgatva az általa játszott dalt, balgán mosolyogva, a sálat feljebb húzva indulok el magányos otthonomba, mely most gondolatokkal telítődik.