A tüdőm sípol, a lábaim remegnek, de nem állok meg, futok tovább. Hallom a nehéz lépteket mögöttem és könnyek futnak a szemembe mikor rájövök, itt van szorosan a nyomomban. A rettegés átveszi rajtam az uralmat, a számon idegen hang szökik ki.

Befordulok a következő sarkon, de mintha ugyanazon az utcán futnék végig, amin az előbb. A házak, a táblák, mind egyformák, és amikor a következő alkalommal is az út végére érek rájövök, hogy egy végtelen labirintusba kerültem, ahol minden ugyanaz.

Azt gondolom, bárcsak az erőm is ugyanazon a szinten lenne, mint mikor az első kört futottam, azonban mintha azzal, hogy én gyengülök, a mögöttem loholó szörnyeteg egyre gyorsabbá válna.

Végigfut az agyamon, hogy miképpen tudnám kicselezni, vagy hogyan tudnék elbújni előle, de valahol mélyen tudom, ő alkotta ezt a labirintust, így minden rejtekhelyről van tudomása. Talán fel kellene adnom. Feleslegesen rohanok az életemért, fárasztom ki magam, ha a vége úgyis ugyanaz lesz. El fog kapni.

Lelassulok és legnagyobb döbbenetemre ő is. Értetlenül ráncolom a homlokom, de akkor meglátok az utca végén egy sötét alakot. A remény legapróbb szikrája éled fel bennem, ismét gyorsan szedem a lábaimat miközben segítségért kiabálok. Az alak megmozdul, én pedig szinte összeesem a megkönnyebbüléstől.

Ahogy odaérek hozzá, meleg ölelésébe bújok és úgy kapaszkodom belé, hogy képtelenség legyen tőle elszakítani.

- Yoongi... - zihálom, és ezúttal a boldogság miatt könnyezem. - Tudtam... tudtam, hogy megmentesz! - úgy szorítom magamhoz, hogy elzsibbadnak a karjaim.
- Vigyél haza, kérlek! - nyöszörgöm lehunyva a szemeimet.

Nem szól egy szót sem, ezzel  pedig addig nem is foglalkozom, míg meg nem nyugszom. Nincs is szükség szavakra, a jelenléte elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam.

Mikor alábbhagy a sírás okozta hüppögésem, lazít az ölelésén, majd karjait maga mellé ejti. Én viszont nem vagyok képes elengedni őt, továbbra is hozzápasszírozva magam nézek fel az arcára.

A sokk pár másodperc elteltével ér el. Hátratántorodok és csak tátogok, egy hang sem jön ki a torkomon.

Nem Yoongi áll előttem.

A reakciómat látva elvigyorodik és felém magasodik.

- Milyen szomorú. Yoongi nincs itt, hogy megmentsen - gonosz hangon felnevet, aztán hirtelen komorrá válik az arckifejezése.

- Te... hogy...? - a levegőt kapkodom, nem akarok hinni a szememnek.

- Komolyan azt hitted, hogy megszabadulhatsz tőlem? - vonja fel a szemöldökét.

- Ne - rázom meg a fejem kétségbeesetten.

- Eléggé szíven ütött, amit tettél, tudod. Amikor leugrottál, egy pillanatra még én is elhittem, hogy csak úgy elfelejtesz! - teszi a kezét a mellkasára. Tenyeremet a számra szorítom, miközben elfojtom a torkomból feltörő hangokat. - Te is tudod, hogy ez lehetetlen - közelebb jön, én pedig hátrálnék, de a lábaimat mintha a földhöz szögelték volna.

Tágra nyílt szemekkel meredek magam elé, és biztos vagyok benne, hogy most meghalok, azonban mikor megáll mellettem, nem tesz mást, csak lassan a fülemhez hajol és suttogni kezd.

- Közelebb vagyok, mint gondolnád.

Hirtelen ültem fel az ágyon, és levegőért kapkodva dőltem előre. Ujjaimmal a takarót markoltam, az ágynemű teljesen átázott az izzadtságomtól. Kellett pár perc, hogy lássak a sötét szobában, és mikor ez megtörtént, azonnal magam mellé néztem. Yoongi nem feküdt mellettem, és ahogy a lepedőre tettem a tenyerem rájöttem, nem mostanában kelt fel.

Zaklatottan nyúltam a telefonomért, amin miután megbizonyosodtam róla, hogy nagyon korán van, egészen pontosan hajnali fél öt, keserű ízzel a számban keltem ki az ágyból.

Amint a hűvös levegő meztelen lábaimat érte, kelletlenül sóhajtottam fel, de nem vesztegettem az időt azzal, hogy egy melegebb nadrágot vegyek fel. Behajtottam magam mögött a szoba ajtaját és először a fürdőszoba felé néztem, de mivel nem égett a lámpa, néma léptekkel indultam a lépcsőhöz.

- Yoongi...? - nagyokat pislogva néztem körül a nappaliban, majd a konyhában, és egyre feszültebb lettem. Mégis hol lehet, és egyáltalán miért nem alszik még?

A hátsó ajtóhoz mentem, a kert volt az utolsó reményem. Ha ott sincs, akkor kénytelen leszek felkelteni valamelyik fiút.

Ahogy kiléptem a hajnali hűvösbe, nem is tudtam azzal foglalkozni, mennyire hideg van. A megkönnyebbülés érzése olyan mértékben söpört végig rajtam, hogy minden más tényezőt kizárt körülöttem. Yoongi a terasz szélén ült, míg Hoseok a felső lépcsőn. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, most már nincsenek egyedül.

Meztelen talpam a jéghideg követ érintette, ahogy céltudatosan lépkedtem Yoongi felé, aki csak akkor vett észre, mikor leguggoltam mögötte és karjaimat a nyaka köré fonva nyomtam arcomat a tarkójához.

- Basszus, a szívbaj jön rám! - remegett meg a hangja. Hideg ujjait az alkaromhoz érintette, és szinte megdermedt az ölelésem alatt. - Jungkook...

- Ajjaj... - Hoseok vészjósló hangját hallva felé fordítottam a fejem, de éppenhogy elkaptam rosszalló tekintetét, Yoongi szélsebesen fordult felém és ragadta meg a vállaimat.

- Mi a szart csinálsz idekint egy szál pólóban?! - teremtett le dühösen, miközben felállított és az ajtó felé kezdett tolni. - Az kellene még, hogy tüdőgyulladást kapj! Nem vagy normális! - háborgott tovább, és még akkor sem hagyta abba, mikor visszaértünk a melegbe. Hihetetlenül rossz érzés kapott el, furcsán ismerősek voltak a szavak, amik elhagyták a száját. - Egyáltalán miért vagy ilyen vizes?! - kérdezte, mikor felkapcsolta a villanyt és végignézett rajtam.

Az arckifejezése láttán bűntudat áradt szét bennem, azonnal a bocsánatáért akartam esedezni. Egyszerre volt ideges és dühös rám, ezt nem is próbálta leplezni.

- Rosszat álmodtam - feleltem halkan, miközben lehajtottam a fejem. Rosszul éreztem magam, amiért felbosszantottam őt, de közben jóleső melegség áradt szét bennem, hiszen tudtam, azért mérges, mert aggódik értem.

- Ne haragudj - sóhajtotta, miközben jéghideg kezemet két tenyere közé fogta. - Csak egy fél órája jöttem le.

- Nem baj - ráztam meg a fejem, még mindig a lábfejeimet bámulva.

- Menj, vegyél egy forró fürdőt. A szobánkban foglak várni, oké?

- Oké - suttogtam, és miután a vállaimnál fogva megfordított, némán indultam vissza az emeletre.

Tiszta ruhákkal a kezemben zárkóztam be a fürdőszobába. A tükörbe nézve elfogott egy ismerős érzés, amitől a gyomrom kavarogni kezdett és az arcom akaratlan grimaszra rándult. Utáltam azt, akit a tükörben láttam. Megint.

Kelletlenül álltam be a zuhanyrózsa alá. Engedelmeskedtem Yoonginak és szinte forró vizet engedtem magamra, amitől pillanatok alatt kivörösödött a bőröm.

Szúrt, égetett, valahogy mégis jól esett, hiszen csak arra tudtam koncentrálni, amit fizikailag éreztem. Azzal sem foglalkoztam, hogy mennyire ijesztő, hogy a fájdalom ekkora nyugalmat áraszt szét bennem. Csupán hagytam, átadtam magam ennek az érzésnek.

Mire végeztem és magamhoz vettem a törölközőt, az egész fürdőt pára borította. Amikor a szemem sarkából a tükörbe néztem, egy homályos alakot láttam, akire rá sem lehetett ismerni.

Ahogy kiléptem az ajtón, megcsapott az előbbiekhez képest hűvös levegő, lábujjhegyen siettem a szobába és reméltem, hogy Yoongi már ott vár rám.

A telefonját nyomkodta, de amikor meghallotta érkezésem, fáradt szemekkel nézett rám. Becsuktam az ajtót, majd egy szó nélkül bebújtam a takaró alá. Karjaimat Yoongi dereka köré fontam és fejemet mellkasára hajtva hunytam le a szemeimet, miközben hosszasan felsóhajtottam.

- Szeretnél beszélni róla? - kérdezte rekedtes hangon.

- Csak egy álom volt - motyogtam. - Nem valóság...

- Tudod, hogy mellettem nem eshet bántódásod, ugye? - ujjaival tincseim közé túrt, és miután az éjjeli szekrényre tette a telefonját, szabad kezével közelebb vont magához.

- Tudom - feleltem halkan. - Ezért volt rémálmom. Nem voltál mellettem.

- Sajnálom - súgta.

- Én sajnálom - haraptam rá az alsó ajkamra. Pislogás nélkül meredtem az íróasztalra, vagyis annak körvonalaira a sötétben. - Nem akarok teher lenni.

- Ne beszélj butaságot, már hogy lennél teher? - hitetlenkedett. - Akkor lennék a legnyugodtabb és legboldogabb, ha éjjel és nappal is magam mellett tudhatnálak. De hiszen ezt te is tudod.

- Igaz - helyeseltem. Hirtelen zavarban éreztem magam, amiért úgy gondoltam, teher vagyok a számára. Pedig tudom, hogy nem, csak...

Éppen olyan kuszák most a gondolataim, hogy valahogy elfelejtettem.

- Aludj. Korán van még - mondta, miközben megigazította magunkon a takarót.

- Miért voltatok kint Hobival? Baj van? - hunytam le a szemeimet.

- Azt azért nem mondanám, hogy baj van... Inkább csak nem tud napirendre térni az érzéseivel kapcsolatban. Kicsit össze van zavarodva.

- Ha nincs baj, akkor rendben van - motyogtam alig érthetően, hiszen meleg ölelése és a biztonság, amit a jelenlétével biztosított számomra arra figyelmeztetett, hogy még nem pihentem ki magam, most már viszont nyugodtan elaludhatok, hiszen nem történhet semmi gond.

- Ne aggódj - kuncogott fel, és egy puszit nyomott a homlokomra.

***

Seokjin dúdolását hallgattam, miközben az asztalnál ülve kockáztam az epret. Elég nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne egyek az isteni gyümölcsből, hiszen Yoongi éppen nem volt a közelben. Hobival és JiNa-val azon ügyködtek, hogy a parti helyszíne tökéletes legyen estére.

Namjoon mellettem nem igazán foglalkozott Jin kérésével, miszerint ha eszünk is az eperből, akkor keveset, mert majdnem mindre szükség van a tortához, sőt, még több is kellene, de már az is csoda volt, hogy ennyit tudott szerezni a boltban. Valós csoda, hiszen hamarosan beköszönt a tél, ilyenkor az emberek maximum csak álmodoznak az eper ízéről. Jin valahogy mégis megoldotta, hogy Tae kedvenc gyümölcséből készüljön a tortája, bár azt, hogy mindezt hogyan kivitelezte, nem biztos, hogy tudni akarom.

Namjoon minden második levágott darabot a szájába dobta, ezért döntöttem úgy, hogy inkább Seokjin hangjára koncentrálok, mert különben kiestek volna a szemeim az irigységtől. Meg az éhségtől.

- Szerintetek merre járhat a gerlepár? - kérdezte Jin, miközben egy kistányérba mert a levesből.

- Ahogy Jimint ismerem, valami nagyon romantikus helyre vihette Taehyungot - felelte Namjoon teli szájjal.

- Fogadjunk - vigyorodtam el. - Szerintem a mekibe mentek.

- Romantikus helyről beszélünk - hitetlenkedett Seokjin.

- Én tartom magam a mekihez - húztam fel a vállaimat.

- Tudják, hogy Jin ebédet főz, szóval szerintem nem kajálni mentek - ingatta a fejét Namjoon.

- Én a belvárosra szavazok - biccentett Jin.

- Az azért elég tág fogalom - szűkítettem össze a szemeimet.

- Szerintem egy parkba mentek. Talán a tóhoz - osztotta meg velünk Namjoon is a tippjét, mielőtt Seokjin leállhatott volna velem veszekedni.

- Mi a tét? - vontam fel a szemöldököm.

- Akik veszítenek, nem ihatnak este. Egy ember úgyse tudná kézben tartani a dolgokat.

- És, ha mindhárman veszítünk? - ráncolta össze a homlokát Namjoon.

- Az pech, akkor egyikünk sem iszik - dörzsölte össze a tenyereit Seokjin.

- Ez így nem teljesen igazságos - toltam el magam elől az eperrel teli tálat. - Yoongi és Hobi ezek szerint mindenképpen ihatnak.

- Valószínűleg egyikünk se nyerne, akkor pedig csak Tae és Jimin ihatna ma este - kuncogott Namjoon.

- Yoongiék szerencsések, hogy most nincsenek itthon - bólintott Jin, majd miután kivette a sütőből a torta alapját, a felkockázott epret összekeverte a már elkészített vaníliás krémmel. - Kookie, segíts nekem légyszi.

Nagyokat nyelve álltam mellé, ugyanis már a piskóta illata miatt is korogni kezdett a gyomrom. A kezembe nyomott egy szélesebb kést és a krémet, majd visszatért a főétel készítéséhez. Valószínűleg ő is észrevette, hogy gyorsan telik az idő, a többiek bármikor hazaérhetnek.

Namjoon nekiállt a terítésnek, Jin mindegyik edényből kóstolt, hogy minden finom legyen, én pedig koncentráltan díszítettem a tortát. Már csak a gyertyát kellett rátennem, amikor nyílt a bejárati ajtó és mindhárman megdermedtünk a mozdulatainkban.

- Nem kellene már szólnia a zenének? - hallottuk meg Hobi halk kérdését, mire egyszerre lélegeztünk fel.

- Gyorsan, most már bármelyik pillanatban megérkezhetnek! - hadarta Jin, és a vállamnál fogva tolt arrébb, hogy szemügyre vehesse a tortát és kijavítsa, amit esetleg elrontottam.

- Sziasztok - lépett be a konyhába először Hoseok, majd nem sokkal utána Yoongi is.

- Mindjárt készen vagyunk - mondtam, miközben leültem az asztalhoz.

- Rendben ment minden? - kérdezte Namjoon.

- Aha, nagyon királyul néz ki a hely - felelte Hobi egy büszke mosollyal az arcán.

- Mert én voltam a főnök - jegyezte meg Yoongi, miközben a pulthoz oldalazott, kezébe fogta a tálat, amiben maradt pár szem eper, és mosolyogva foglalt helyet mellettem.

- Csinálhattatok volna fotót.

- Minek? Este úgyis láthatjátok - vonta meg a vállát Hobi.

- Hogy van JiNa? - kérdeztem halkan Yoongit, és a számba dobtam egy kis darab epret.

- Majd ő elmondja - biccentett.

- Baj van? - pánikoltam be azonnal, mire tenyerét a combomra simítva rázta meg a fejét.

- Nem, konkrétan amikor megkérdeztem, hogy hogy van, azt válaszolta, hogy nem hajlandó velem megosztani semmit, mert úgyis csak te értheted meg őt.

- Rég beszéltem vele - hümmögtem eltűnődve, és már nyúltam volna ismét a tálhoz, azonban mielőtt elérhettem volna, Seokjin elvette előlem és mutatóujját a szája elé helyezve meredt a bejárat felé.

Amint meghallottuk a kulcszörgést, egyszerre álltunk fel és sorakoztunk a pult elé. Izgatottan néztem Yoongira, aki egy elfojtott mosollyal viszonozta pillantásom. Alig vártuk már, hogy végre odaadhassuk Taenek a koncertjegyeket.

- Srácok, megjöttünk! - kiáltotta Jimin, mintha nem tudna semmiről.

- Lehet, hogy nincsenek itthon - mondta Taehyung.

- Szomjan halok - sóhajtotta Jimin, ez volt a jel. Namjoon elindította a zenét, és mikor Taehyung belépett a konyhába, a jól ismert dallamokra kezdtünk énekelni.

Kezeit az arca elé emelve, meghatódott tekintettel nézett végig rajtunk. Ahogy szemeiben könnyek csillogtak, megszólalt bennem a kisördög, hogy azért ezt mégsem kéne szó nélkül hagynom, de hát egy évben csak egyszer van szülinapja az embernek, nem szekálhatom a legjobb barátomat ezen a jeles napon.

- Srácok... - motyogta remegő hangon, miután befejeztük a dalt, aztán hirtelen Jimin felé fordult. - Ez túl sok!

- Jaj már, ne tegyél úgy, mintha nem élveznéd - forgatta meg a szemeit Jimin.

- A kedvencedet csináltam ebédre, és torta is van - tapsolt egyet Jin, majd két lépéssel átszelte kettejük között a távolságot, és szoros ölelésbe vonta Taehyungot.

- A mai nap rólad szól - mondta Yoongi, de egy tapodtat sem mozdult mellőlem.

- Furcsán is érzem magam, ma még nem tettél szóvá semmit - felelte Tae elvigyorodva, mire szerelmem komolytalan kimértséggel biccentett egyet.

- Elég nehezen fogom vissza magam.

- Szépen feldíszítettétek a konyhát - nézett körbe további megjegyzés nélkül Taehyung, és magához húzta az egyik héliummal töltött, színes lufit.

- Jungkook érdeme - mondta Namjoon, miközben segített Jinnek az asztalra tenni a tálakat.

Mindannyian helyet foglaltunk és sorban mertünk az ételből. Seokjin Tae arckifejezését figyelte az első falatnál, hiszen ő volt az első számú kritikusa, ráadásul most az volt a cél, hogy minden neki kedvezzen.

- Merre jártatok? - kérdezte Namjoon kíváncsian.

- Először elmentünk a mekibe reggelizni - kezdte Taehyung a mesélést. Namjoon és Seokjin egyszerre néztek rám, én pedig büszkén húztam ki magam. - Aztán a belvárosban sétáltunk - folytatta Tae, mire Jin izgatottan csettintett egyet. - Hazafele pedig megálltunk a parkban és kacsákat etettünk a tónál.

- Ilyen nincs - nevetett fel Namjoon hitetlenül.

- Hmm? - ráncolta össze a homlokát Taehyung értetlenül.

- Semmi - vágtam közbe gyorsan, mielőtt Namjoon szót ejthetett volna a fogadásunkról, amiről nem feltétlen kell tudniuk a többieknek. - Örülünk, hogy jól telt a délelőtt.

- Köszi - mosolyodott el vidáman, aztán az asztalra tette az evőpálcikáit. - De a lényeg most jön! - ezzel felemelte a kezét.

Először értetlenül figyeltem őt, de aztán rájöttem, mit akar mutatni. Az ujján egy ezüst gyűrű csillant meg.

- Na ne! - hűlt el Hoseok. - Ez...

- Te megkérted a kezét?! - kiáltott fel Seokjin.

- Ígéret gyűrű - feleltem elámulva. Jimin és Taehyung meglepődve, míg a többiek értetlenül néztek rám.

- Ígéret gyűrű? - kérdezte Namjoon.

- Aki adja a gyűrűt, ígéretet tesz, hogy történjen bármi, mindig a társa mellett marad.

- Szóval mint egy eljegyzés - szólt közbe Seokjin, mire megráztam a fejem.

- Ez nem csak egy papír, vagy egy sima gyűrű. Ennek lelki töltete van.

- Honnan tudod? - nézett rám Jimin kérdőn, mire zavartan hajtottam le a fejem.

- Uhm... egyik ismerősömnek is volt ilyen - hebegtem bizonytalanul.

- És igaz? Tényleg együtt maradtak?

- Aha - mosolyodtam el kínosan, majd kapkodva a kezembe fogtam az evőpálcikámat. - Tényleg nagyon finom lett minden, Jin!

- Szerintem a hús egy kicsit sós, de... - kezdte Hoseok, azonban ahogy Seokjin ráemelte szúrós tekintetét, nyomban elhallgatott. - Huh, igazából pont jó így! 

- Nekem nagyon ízlik - nyammogott tovább Taehyung, és ezután senki sem tett megjegyzést az ebédre, elvégre az ünnepeltnek ízlett, és ez a lényeg.

Úgy terveztük, hogy ebéd után egy picit beszélgetünk a nappaliban, de Taehyung úgy döntött, inkább jobb, ha mindenki rápihen az estére. Nem tudhatja, de nagyon is igaza van, hiszen hatalmas bulit fogunk csapni, de nem itthon, hanem a bárban. Úgy pedig még izgalmasabb lesz az egész, hogy végül is indulás előtt fogjuk megajándékozni őt.

Lassan mindenki elvonult a szobájába, elcsendesedett a ház. A hajnali ébrenlét, majd a korai ébredés miatt szinte azonnal elálmosodtam, ahogy kényelembe helyeztem magam Yoongi mellkasán. Derekát átölelve hunytam le a szemeimet és gondolatok nélkül hallgattam a csendet.

- Baba? - szólalt meg Yoongi halkan, mire ijedten rezzentem össze. - Bocsi!

- Azt hittem, elaludtál - néztem fel rá.

- Gondolkozom - mondta. Szemöldökömet felvonva, kérdőn pislogtam rá remélve, hogy megosztja velem a gondolatait. - Nem az egyik ismerősöd kapott ígéret gyűrűt, ugye? - kérdezte végül, én pedig hirtelen nem is tudtam, hogy reagáljak.

A torkomra akadtak a szavak, miközben kitartóan álltam Yoongi tekintetét, ami nem neheztelést, vagy bánatot sugallt felém, hanem épp ellenkezőleg. Ahogy a szemébe néztem úgy éreztem, abban a pillanatban a bizalom olyan erős kettőnk között, hogy butaság lenne mindezt szétrombolni egy kitalált mesével.

- Én kaptam - bólintottam lassan.

- Nate tényleg komolyan gondolta veled - sóhajtott fel, és ujjait összekócolt tincseim közé fúrta. - Önző vagyok, ugye? Ő mindent meg tudna adni neked.

- Mi van? - mélyült el a hangom, ahogy elkerekedett szemekkel néztem Yoongira, aki szomorúan fordította oldalra a fejét.

- Semmi.

- Na nem - ültem fel mérgesen. - Ezt most nem hagyom annyiban!

- Baba, kérlek, csak pihenjünk - kérlelt lágy hangon, miközben a kezem után nyúlt.

- Tudom, miről beszélsz - húzódtam hátrébb. - Hiszen neki van pénze, van saját háza, nem függ senkitől, minden hétvégén VIP partikra jár a szintén milliomos barátaival, igazából egy helyes srác és a személyisége is mondhatni tökéletes - soroltam fel mindent, ami hirtelen eszembe jutott az exemről. Yoongi arckifejezése egyre keserűbbé vált. - Ha ennyire tökéletes, vajon miért nem tudtam szeretni őt? - tettem fel a kérdést, mire szerelmem értetlenül pillantott rám. - Nem tudom... miért nem? - sóhajtottam fel drámaian.

- Mert hozzám tartozol - mosolyodott el.

- Tiéd a főnyeremény! - kiáltottam fel és boldogan kezdtem tapsolni, Yoongi azonban hamar a kezeimre fogott.

- Jól van, ne zavarjuk a többieket - csitított, de az őszinte mosoly ott ült az arcán.

- Amúgy is aludni akarok - bólintottam és visszadőltem a lepedőre. - A ma estét semmi sem ronthatja el - motyogtam elszántan, és akkor hittem is magamnak. Ha törik, ha szakad, ez az este emlékezetes lesz, és nem csak Taehyungnak, hanem mindannyiunknak.