Egy lakatokkal lezárt dobozban ülök. Itt nincs fény, és a levegőm is gyorsan fogy. A falak körülöttem összepréselnek, felsértik a vállamat. Tenyerem az egyiknek tapasztom és erőtlenül könyörgöm.

- Kérem... engedjenek ki...

Laposakat pislogok, a kábulat kezd elhatalmasodni rajtam. Homályosan látom csak, ahogy egy vékony rés keletkezik a doboz oldalán.

Hosszú, éles körmök vágnak egyre nagyobb lyukat a látszólag sérthetetlen felületen. Ösztönösen húzódom a sarokba, de mintha a falak egyre inkább előrébb tolnának.

- Ne...

A rés akkora lett, hogy most már látom a karmok tulajdonosát. Ő maga a szörnyeteg. Egy véres, kék pulóvert tart a kezében, és ezzel összetöri a lelkemet.

Az a pulóver fontos nekem. Nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, a szörnyeteg egy darabot tart magánál belőlem.

- Gyere csak - szólal meg hízelegve.

Megrémülök és menekülni akarok, de elkapja a nadrágom szélét és ahogy maga felé húz, lerántja rólam.

- Nem! - sikítom, azonban hangom elveszik a falak között.

- Ébredj! - rázza a vállamat a fehér köpenyes férfi.

Összezavarodom, értetlenül nézek rá. Hiszen egy pillanattal ezelőtt még a szörnyeteg tornyosult felém, nem pedig az orvosom.

- Arra kértelek, hogy beszélj - mondja rosszallóan, és egy tablettát nyom a számhoz, amit készségesen nyelek le.

- Nem tudtam - motyogom elveszetten.

Újra csalódást okoztam, vállalnom kellett a következményeket.

Fáradtan bontottam fel egy doboz energiaitalt, majd nagyokat kortyolva belőle kapcsoltam be a telefonom.
Lábaimat magam alá húztam, miután arrébb gyűrtem a takarót, persze úgy, hogy Nate ne keljen fel a mocorgásomra.

Rácsatlakoztam a hotel internetére és beírtam a keresőbe a címet. Keresni akartam egy boltot a közelben, mert nem néztem jó szemmel, hogy szinte ömlik a pénz a kezeinkből. Nate jól keres ugyan, de mégsem érzem helyénvalónak, hogy mindenre egy vagyont költsünk. Így is csillagokat láttam a döbbenettől, amikor tegnap este kiderült, hogy mégis mennyibe kerül az, hogy itt szállunk meg huszonnyolc napig.

Ezért gondoltam úgy, hogy a legjobb az lesz, ha olcsóbban megvesszük az alapanyagokat és majd főzünk magunkra amit szeretnénk. Az elmúlt két napban amúgy is kiderült, hogy az itteni ételek nem lesznek Nate kedvencei, és én is hozzászoktam már a csirkesalátához, szóval nekem mindegy mit eszünk.

Nem kellett sokáig kutatnom, szinte azonnal feldobott vagy három lehetőséget az internet, és már el is döntöttem, hogy meglepem Nate-t egy finom reggelivel.

Hangtalanul osontam ki a fürdőszobába, ahol gyorsan magamra kaptam az előre kikészített ruháimat, fogat mostam és megigazítottam a hajam. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért kihagytam a reggeli zuhanyt és a testem ellenőrzését, de beláttam, hogy erre bizony nincs most idő és fontosabb, hogy az arcomat helyre tegyem.

Kezembe vettem az alapozót és ez volt az egyetlen mozdulat, amit nem siettem el és meg is lett az eredménye. Nem néztem ki úgy, mint egy zombi...

Mielőtt elindultam volna, megnéztem a lakosztály konyháját, mert erre tegnap este nem volt időnk. Csak biztosra akartam menni, hogy el tudom készíteni a reggelit, mert minden van hozzá.

A biztonság kedvéért írtam egy kis üzenetet a barátomnak, ha felébredne mielőtt visszaérnék, habár tudtam, hogy most is olyan mélyen alszik, hogy még van egy két órám.

Az lebegett a szemem előtt, hogy boldoggá tegyem a páromat, ezért nem tudtam azzal foglalkozni, hogy kilépve a hotel fotocellás ajtaján ismét rámtört az a furcsa érzés, mint az állomáson.

Mintha valaki a lelkemre markolt volna és jó alaposan megszorongatta volna.

Ameddig az egyik átkelőhely előtt várakoztam, kitapogattam a telefonomat és a pénztárcámat a zsebemben. Mindig attól félek, hogy valamelyiket elhagyom, vagy ellopják, vagy tudom is én... A lényeg, hogy sosem érzem a legfontosabb tárgyaimat biztonságban, és még ez is szorongással tölt el.

Az ajtó felé szerelt csengő megszólalt, mikor beléptem a boltba. Ahogy körbenéztem, felrémlett előttem az üzlet, ami a régi otthonomhoz volt a legközelebb és mindig oda jártam, ha valamire szükségem volt. Itt minden kisbolt ugyanolyan.

Kezembe fogtam egy kosarat és a sorok közé vetettem magam, hogy megtaláljam az elrejtett élelmiszereket, amik csak azért nincsenek szem előtt, mert az itt lakók nagy része nem vesz ilyesmiket.

Persze az első dolog, amit a kosaramba tettem a csirke volt és a saláta, mert önző módon először magamra gondoltam. Utána viszont beszereztem mindent Nate-nek, és utolsó célomként az édességes polcokhoz mentem.
Szerettem volna venni neki abból a csokiból, amit régen szerettem, ma már viszont sajnos a tiltott ételek listájára került.

Szemeimmel átfutottam a sok csoki és cukor nevén, fáradhatatlanul kerestem a régi kedvencemet, eközben pedig eszembe jutott még valami.

Ezért, mikor végre megtaláltam a csokoládét, gyorsan a kosárba dobtam, ami amúgy már majdnem letörte a kezemet, olyan nehéz volt, és az alkoholok felé vettem az irányt.

Megálltam a hosszabb polc előtt és gondolkodón nézegettem az italokat, amikor az egyik vásárló a kelleténél hangosabban szólalt meg nem sokkal mellettem.

- Soju, Soju és Soju! - sorolta mély hangon.

- Valami mást is vegyünk hozzá - mondta egy másik hang, ugyanolyan hangosan, mire homlokomat ráncolva fordítottam feléjük a fejem, hogy rájuk szóljak, én éppen próbálnék nyugodtan, csendben vásárolni, azonban ahogy megláttam őket, a torkomra forrtak a szavak.

A szívem őrült sebességre váltott és a rosszullét fenyegetett, azt gondoltam, bármelyik percben elájulhatok.

Akkor hirtelen rám néztek, mire lehajtottam a fejem és leszidtam magam, amiért megbámultam őket, ezzel megásva a saját síromat.

Nagyokat nyeltem és idegességemben a kosaram szélét kezdtem kaparászni, miközben úgy tettem, mintha csak az italokat nézegetném, de tudtam, hogy már késő.

- Jungkook? - szólított meg egykori legjobb barátom. Nem láttam, ahogy közelebb jött, csak a kezét éreztem a vállamon, amitől kissé összerezzentem. Lassan fordítottam felé a fejem és néztem könnyes szemeibe. - Tényleg te vagy az?

- Én - köszörültem meg a torkom. - Szia, Tae...

- Úristen! - kiáltott fel hirtelen és szó szerint a nyakamba ugrott. - Úristen, úristen, úristen!

- Na - lapogattam meg a hátát. - Szólíthatsz Jungkooknak is, megengedem.

- Te visszajöttél! - hagyta figyelmen kívül gyenge beszólásom és még inkább magához szorított. 

- Taehyung, én is! - tűnt fel Tae mögött Jimin.

Lehámozta rólam Taehyung karjait és felváltotta a helyét. Kicsit kellemetlenül ért, hogy magasabb vagyok nála, mert az emlékeimben még pont, hogy ez fordítva volt, de ettől függetlenül jó érzéssel töltött el az ölelése.

- Hallod, én most sokkot kaptam - helyezte a tenyerét a homlokára Taehyung.

- Én is... - mosolyodtam el kínosan.

- Mikor jöttél vissza? És miért nem szóltál? - kérdezte Jimin, miközben Taehyung mellé lépett.

- Hát... Szerintem ne itt beszéljünk - néztem körbe, és szerencsére ők is egyetértettek velem abban, hogy ne a kisbolt közepén beszéljük meg az elmúlt éveket és a miérteket.

Így legalább volt időm egy kicsit összeszedni magam amíg a pénztárnál várakoztunk, csupán a volt legjobb barátom égető tekintetét kellett folyamatosan viselnem magamon.