Unottan pörgettem vissza a Yoongival váltott üzeneteinket a telefonomon. Ma egy kicsivel előbb érkeztem az iskolába, mert Hobi délutános és ilyenkor kettőre a műhelyben kell lennie. Nem volt kedvem buszozni, így elhozattam magam vele.

Mondjuk Jin biztosan azonnal ugrott volna, ha felhívom, hiszen ő könnyebben elszabadul a munkából tekintve, hogy az apja a főnöke. Most már ő is fuvarozhat minket, ugyanis másfél héttel ezelőtt, amikor olyan sejtelmesen viselkedett velünk, a szüleivel volt, akik vettek neki egy autót. Nem egy új darab, de tökéletesen működik és Jin imádja. Na meg Hoseok is, most már nem csak a saját autóját bütyköli otthon, hanem Jinét is, aki persze hagyja az egészet, mert Hobi profi az ilyen dolgokban.

A hír egy pluszt adott Yoonginak, hogy belevágjon a jogosítvány megszerzésébe, ami sajnos elég sokat vesz el a szabadidejéből. Azzal nyugtatom magam, hogy bár a stúdióban csak dolgozunk, akkor is együtt vagyunk és az éjszakákat is együtt tölthetjük.

Miután elmondtam neki, hogy én is többször láttam a kapucnis alakot, még inkább rátört a védelmezési ösztön. Minden alkalommal elkísér a suliba és el is jön elém. Konkrétan nem tehetem ki a lábamat az épületből amíg ő nincs itt. Mindezzel semmi probléma nem lenne, ha nem változott volna meg. Sokkal feszültebb, sosem látom őszintén mosolyogni, és ha megyünk valahova, folyton a környéket fürkészi. Jobb volt, amíg nem tudott semmiről...

Bízom benne, hogy a hétvégén sikerül egy kicsit kikapcsolódnunk. Elérkezett az egyetem kezdete előtti hétvége, és a srácokkal végül arra a döntésre jutottunk, hogy elutazunk Incheonba, ahol ott éjszakázunk és vasárnap délután már jövünk is haza. Elvileg a srácok egy nyugodt helyet választottak a természetben, bár a képek, amiket a neten néztünk róla, vannak már úgy három évesek. Jin és Namjoon vettek új, nagyobb sátrakat, miután kipróbáltuk azokat, amik otthon voltak és kiderült, hogy túl kicsik, meg sok helyen ki vannak szakadva. Igazából izgatott vagyok, hiszen ez lesz az első olyan programunk, amin az egész csapat együtt lesz.

Kiléptem az üzenetekből és a közösségi oldal ikonjára léptem. Egyik nap órákat töltöttem el azzal, hogy a véleményeket olvastam az Eufóriáról. Sejin elvárásainak megfelelve, az emberek tárt karokkal fogadták a dalt és eddig csak pozitív szavakkal illették, ami egy kicsit enyhített a fájdalmamon, miszerint többé nem csak az enyém az Eufória.

Hihetetlen, hogy eddig még csak meg sem fordult a fejemben, hogy kezdjek valamit a hangommal. Tulajdonképpen úgy voltam vele, hogy nincs is jó hangom. Most sem érzem magam annyira tehetségesnek, mint ahogy azt a srácok gondolják, de a tény, hogy rengeteg embernek, akik nem is ismernek, tetszik a végeredmény, nem hagyja, hogy bizonytalan legyek. Nekem nehéz meglátnom magamban a jót, általában kell hozzá segítség, amit most száz százalékosan meg is kapok.

Legalább nem érzem magam annyira jelentéktelennek.

Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, időközben elkezdett megtelni a tanterem. Habár eddig nem beszéltem senkivel, a jellegzetes vonásokat akaratlanul is megjegyeztem, és néhányat már névhez is tudtam kötni. Egyedül Jiyounggal váltottam két szót, az is csak annyi volt, hogy személyesen is megegyeztünk a közös munkában. Szerencsére elég csendes, tehát nem akar minden áron kommunikálni velem, amit nagyon is értékelek, hiszen el vagyok én a kis világomban egyedül.

Amint megérkezett, alig hallhatóan elmotyogott egy sziát, majd leült mellém. A szemem sarkából figyeltem, ahogy kipakolt a táskájából, majd kinyitotta a füzetét és egy ceruzát a kezébe fogva kezdett firkálgatni. Azt hittem, hogy rajzol is valamit, csak ezért tartottam rajta a tekintetem, így viszont észrevettem a kézfejét takaró, furcsa mintákat. Homlokomat ráncolva fordítottam felé a fejem, hogy teljesen láthassam a kezét, ami az előző alkalommal még tiszta volt.

- Ez tetoválás? - szökött ki a számon a kíváncsi kérdés, de már abban a pillanatban megbántam, hogy megszólaltam. Most majd beszélgetnem kell vele... remek.

Ijedten kapta felém a fejét és a füzetére csapta a ceruzáját. Azt hiszem, ő sem számított arra, hogy majd én kezdeményezek beszélgetést.

- Öhm... nem - mondta zavartan. - Henna.

- Te csináltad? - hajoltam hozzá közelebb, hogy rendesen halljam őt.

- Igen...

- Mit jelképeznek? - kérdeztem, mire lesütötte a szemeit és szomorúan elmosolyodott.

- Mindenfélét... - felelte aztán, és az egyik mintára mutatott. - Ez itt egy hegy, madarak repülnek felette. Ez itt egy virág. Öhm... ez a kedvenc zenei albumom borítója - mutogatta végig a bőrére vitt mintákat.

Most, hogy így elmagyarázta a dolgokat, fel véltem fedezni őket én is, de inkább tűntek ugyanolyan firkálásnak, mint amilyeneket a füzetébe szokott csinálni. Ha nem beszél róluk, én biztos nem jövök rá, hogy mik is azok...

- Tudom, nem olyan jók - takarta el a kézfejét a szabad kezével. - Nem tudok rajzolni.

- Meddig marad fent a bőrödön? - vontam fel a szemöldököm.

- Hát... elrontottam a pasztát, szóval szerintem hamar le fog jönni. Egyébként olyan kettő, három hétig szoktak megmaradni - bólogatott.

- Még jó, hogy nem igazi tetoválást csináltál magadnak - tűnődtem hangosan. - Tényleg nem tudsz rajzolni. Megkérhetted volna az egyik barátodat, hogy csinálja meg neked.

Az arcán átsuhant egy érzelem, amit ha nem tapasztaltam volna én is számtalanszor, nem tudnék hova tenni. Megbántottam őt, holott nem állt szándékomban, csak igyekszem egy ismeretséget nem rögtön hazudozással kezdeni. Amennyit hazudtam már életemben és amekkorát koppantam miatta jobb, ha egy ilyen helyzetben tiszta lapokkal kezdek. Gondoltam én.

- Igen... megkérhettem volna - sóhajtotta, majd visszatért a firkálgatáshoz a füzetében. Nem akartam feltartani, de ha már beszéltünk egy pár szót, itt volt az alkalom, hogy eleget tegyek Jimin kérésének.

- Figyelj, szerintem neki kellene állnunk a páros feladatoknak. Tudod, hogy ne maradjon minden a legutolsó pillanatra - ismételtem az egyik legjobb barátom szavait. - Meg én elfoglalt leszek az őszi szünetben - tettem hozzá, nehogy azt gondolja, hogy majd a szünet alatt mindent megcsinálunk.

- Jó - bólintott bizonytalanul. - Mikor...?

- Nekem minden nap jó, amikor nincs suli, de csak három után, mert addig dolgozom - feleltem, és eszem ágában sem volt leplezni, hogy mennyire büszke vagyok, amiért van munkám. Bizony, én is dolgozom, pénzt keresek, ráadásul nem is akárhogyan.

- Nekem is jó - komolyan, hogy tud ilyen halkan beszélni? Mintha egy kisegér cincogna. A száját kell néznem, hogy tudjam, mit mond.

- És... - folytattam volna, azonban ekkor a padunk elé lépett Seyeon, akinek csak azért tudom a nevét, mert eddig ő beszélt a legtöbbet, mind az órákon, mind a szünetekben. Na, neki aztán van hangja. Adhatna belőle Jiyoungnak.

- Jungkook! - támaszkodott az asztalra, miközben szélesen elmosolyodott. - Nincs kedved csatlakozni hozzánk? - kérdezte, és a terem másik része felé mutatott, ahol egy padot vettek körbe úgy négyen.

Annyira ledöbbentem, hogy hirtelen nem is tudtam mit kinyögni. Seyeon azt akarja, hogy csatlakozzak az éppen alakuló baráti társaságához. Hát ez... egy váratlan fordulat.

- Hm - hümmögtem és alaposan felmértem a kis csapat tagjait, csak hogy ne égjek be amiért meglepődtem és ilyen sokáig tart választ adnom.

Eközben Jiyoung mellettem fészkelődni kezdett, mire értetlenül pislogtam rá, de aztán hamar rájöttem, mitől érezte magát ennyire kellemetlenül. Seyeon úgy meredt rá, hogy még én is egy apró senkinek éreztem magam, pedig nem engem illetett ennyire lesajnáló pillantással.

- Van még egy szabad hely Jungwoo mellett, ha gondolod... - nézett aztán rám egy egészen másmilyen tekintettel.

- Jól megvagyok itt, kösz - fontam össze magam előtt a karjaimat.

Seyeon és Jiyoung döbbenten meredtek rám, míg én a kezembe vettem a telefonomat és úgy tettem, mintha valakivel üzenetet váltanék. Vagyis nem csak úgy tettem, mert ezerrel küldözgettem Yoonginak az emojikat, ő meg nem győzte visszaírni a kérdőjeleket... Majd este elmagyarázom neki. Seyeon ezután sértődötten elment, én pedig visszafordultam Jiyounghoz.

- Hol dolgozzunk? - kérdeztem visszatérve az eredeti témánkhoz.

- Huh? - pislogott rám elkerekedett szemekkel. Türelmesen megvártam, hogy helyretegye magát és képbe kerüljön. - Oh. Hát... Nem tudom...

- Nálad? - vontam fel a szemöldököm.

- Az nem fog menni - rázta meg a fejét azonnal. - A könyvtárban?

- De az csak négyig van nyitva... - húztam el a számat, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy Jiminék mennyire kiakadtak tegnapelőtt, amiért nem tudták beszerezni a könyveket, amiknek a címeit a tanáraik előrelátóan elküldték nekik elektronikus úton.

- Nem lehetne, hogy én megyek át hozzád? - kérdezte félénken.

- Az a baj, hogy nem egyedül lakom, hanem még hat barátommal együtt - vakartam meg a tarkóm zavartan. - De majd megkérdezem őket, hogy mit szólnak hozzá, aztán megírom, ha jöhetsz.

Jiyoung csak bólintott egyet, ugyanis megérkezett a tanár és mindenki elcsendesedett. Szerencsére mindent megbeszéltem vele, amit terveztem, nem maradt bennem semmi, szóval nem kellett azon rágnom magam, hogy a szünetben ismét beszélgetnünk kell.

Egy kicsit rosszul éreztem magam, mert valami nem stimmelt a lánnyal. Túlságosan visszahúzódó és olyan, mintha félne valamitől. A kedvemre még egy lapáttal rátett, hogy mindezt végiggondolva, a múltbeli önmagamra emlékeztetett. Vajon bántották őt, azért választotta az esti sulit?

Aztán ismét jobb kedvem lett, mert az órák közti szünetekben Taehyunggal beszélgettem, aki megállás nélkül küldözgette a szelfiket, amiken jobbnál jobb grimaszokat vágott. Egy idő után Jimin is csatlakozott hozzá, ami miatt már lehetetlen volt visszafojtanom a mosolyomat. Csak remélem, hogy senki sem nézett idiótának, amiért a telefonomat bámulva vigyorogtam.

Az utolsó óra vége felé már nagyon mehetnékem volt, két percenként bámultam ki az ablakon. Még csak most lett vége a nyárnak, mégis, napról napra egyre korábban sötétedik.

Egy pillantást vetettem az asztalon lévő telefonomra, ami felvillanva jelezte, hogy új üzenetem érkezett. Yoongi írt, hogy már a suli előtt vannak Jinnel, lehetőleg siessek.

Kissé idegesen néztem a tanárra, aki nagyon nem akarta befejezni a mondandóját. Már vagy négy oldalt teleírtam, de ő még mindig mondja és mondja. Pedig ha Yoongi azt írta, hogy siessek, akkor tényleg sietnem kéne...

Elkezdtem hát Seyeont bámulni, hogy nyissa ki a száját és szóljon a tanárnak, hogy letelt az idő. Ilyenkor már nincs csengetés, a tanárok folyton figyelik az órát, hogy mikor fejezzék be, de sajnos hajlamosak annyira belemerülni az előadásukba, hogy teljesen megfeledkeznek az időről.

Ha ezen a tanáron múlna, szerintem sosem érném el az utolsó buszt. Még jó, hogy Hobinak, és most már Jinnek is van kocsija, valamint, hogy Yoongi mindig eljön elém, szóval nem kell egyedül hazamennem.

Amikor végre észrevette magát a tanár, mindenki egyszerre kezdett pakolászni. Igyekeztem sietni, de még így sem én voltam az első, aki elhagyta a termet. Táskámat a vállamra dobva intettem egyet Jiyoungnak, hogy mégse legyek annyira bunkó, majd gyors léptekkel közelítettem meg a kijáratot.

Mint kiderült, a leggyorsabbak Seyeonék voltak, de csak azért, mert sürgette őket a nikotin hiány. Amint kiléptem az ajtón, ijesztően egyszerre néztek felém, azonban ahelyett, hogy kellemetlenül éreztem volna magam, figyelmemet a nem sokkal mellettük parkoló autóra tereltem, aminek éppen akkor nyílt ki az ajtaja. Az agyam abban a pillanatban zárta ki véglegesen a dohányzó csapatot, hogy megláttam a szerelmemet, ahogy az autó oldalának dőlve intett egyet felém.

- Mi történt? - kérdezte, amikor elé értem.

- Neked is szia - forgattam meg a szemeimet.

- Miért bámulnak téged így? - folytatta a kérdezősködést, mire nagyot sóhajtva legyintettem egyet.

- Mindegy - feleltem lazán. - Mehetünk haza?

- Beszóltak? - szűkítette össze a szemeit, és láttam rajta, hogy akármelyik pillanatban elindulhat Seyeonék felé.

- Nem - vontam össze a szemöldököm. - Menjünk már! - elégeltem meg a helyzetet. Kinyitottam az ajtót és Yoongit a vállainál fogva nyomtam le, hogy ő üljön be elsőnek, majd helyet foglaltam mellette.

- Szia - nézett rám a visszapillantó tükörben Jin.

Inkább nem szólaltam meg, különben megbántottam volna, hiszen Yoongi mellettem folyamatosan morgott, ami rendesen felidegesített.

- Befejeznéd? - fordultam felé dühösen. - Nem történt semmi!

- Akkor miért néztek rád úgy? - villantak fel a szemei.

- Mert nem akartam velük barátkozni - fújtattam. - Ennyi az egész.

- Jungkook, ha ők...

- Megbeszéltük, hogy szólok, ha baj van - vágtam a szavába. - Én tartom magam ehhez, te meg csinálod itt a fesztivált! Nem láttál már hat órája és ahelyett, hogy velem foglalkoznál, miattuk idegeskedsz! - fortyogtam teljesen az ajtóhoz húzódva, hogy minél távolabb legyek Yoongitól. - Nem is hiányoztam neked...

- Baba... - lágyult el a hangja egyik pillanatról a másikra.

- Nincs baba - fontam össze magam előtt a karjaimat, és tüntetőleg az ablak felé fordultam, hogy még csak ne is lássam Yoongi bűntudattal teli arckifejezését.

- Bocsánat - csúszott hozzám közelebb. - Én csak azt akarom, hogy minden rendben legyen - mondta bánatosan.

- Eddig minden rendben volt - bólintottam.

- Oké, visszafogom magam - hunyászkodott meg teljesen.

Nem ezt akartam, de egyszerűen nincs más mód arra, hogy lenyugodjon és észrevegye, hogy túllőtt a célon. Ha látja, hogy én is ideges vagyok, visszavesz a lendületből, mert nem akar veszekedni, de ez nem mindig megoldás a problémákra... Attól még ott van benne a feszültség, amit miattam fojt el minden ilyen alkalommal.

- Hiányoztál... - mondta halkan pár perc múlva. Vállaimat leengedve fordítottam felé a fejem, hogy szembe kerüljek reménykedő tekintetével.

- Igen? - kérdeztem engedékenyen.

- Nagyon - bólogatott. Lassan elmosolyodtam és megfogtam a kezét, majd összekulcsoltam ujjainkat.

- Te is nekem - feleltem a szemébe nézve.

- Még jó, hogy lerendeztétek mire hazaértünk - jegyezte meg Jin, és akkor tűnt fel, hogy valóban a házunk elé próbált beparkolni. Nehéz dolga volt, mert nem elég nagy a hely két autónak, Hoseok pedig már elfoglalta a biztonságosabb részt.

- Bocsi - kaptam el a tekintetét a visszapillantó tükörben.

A házban még az összes lámpa égett, így tudtam, hogy még mindenki ébren van. Miután Jin leparkolt, kikászálódtunk az autóból és ahogy elindult a bejárathoz, megtorpantam, ezzel Yoongit is megállásra bírva. Értetlenül fordult meg, én pedig azonnal nyaka köré fontam karjaimat és közelebb araszoltam hozzá.

- Még egy csókot se kaptam... - motyogtam csalódottan, mire erős kezei a helyükre találtak a derekamon és egy szó nélkül hajolt az ajkaimra.

Nem hagytam, hogy olyan hamar elváljon tőlem, ujjaimmal tincsei közé túrva mélyítettem el a csókunkat. Érezni akartam őt, ahogy teljesen átadja magát nekem, hiába voltam tisztában azzal, hogy ez most nem lehetséges.

Tudom, hogy fél szemmel azt lesi, hogy figyel-e valaki minket.