A megszokottnál korábban ébredtem fel, pedig tegnap későn sikerült lefeküdnünk aludni. Legalábbis nekem. Yoongival egész délután sütöttünk és megfogadtam magamnak, hogy nem ez volt az utolsó ilyen alkalom. Vele még vacsorát csinálni is élmény. Nevettünk és jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, ugyanakkor olyan komoly szavak is elhagyták a szánkat, amik egy pillanatra mindkettőnket csendre intettek. Ígéreteket tettünk egymásnak, miközben mindketten tudtuk, mennyire ködös még a jövő. Szeretünk álmodozni...

A hangulat csak fokozódott, mikor a fiúk hazaértek. Mindannyian meglepettek voltak, de nagyon örültek a különleges vacsorának, főleg Jin. Addig nem hagyott békén, amíg le nem írtam neki a receptet. Igazából megkönnyebbültem, hogy ízlett nekik az étel, hiszen eleinte volt bennem egy kis félelem, hogy majd a kukába kerül a vacsora, csak mert nem ezt szokták meg. Tipikus angol étel, ami itthon érdekesség és újdonság annak, aki nyitott rá.

Erőt vettem magamon és kikászálódtam az ágyból, ügyelve rá, nehogy felébresszem Yoongit. Előbb a fürdőszobába mentem, hogy egy kicsit rendbe tegyem magam, majd lecsoszogtam a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol Jin még a pizsamájában, azaz egy kopott pólóban és melegítőnadrágban iszogatta a reggeli kávéját.

- Jó reggelt - dünnyögtem az orrom alatt, miközben a hűtőhöz mentem és kitárva annak ajtaját néztem végig a polcokon. Nem voltam éhes, de azért felmértem a választékot, és hogy Jin ne nézzen emiatt hülyének, végül kivettem egy doboz banános tejet és az asztalhoz ültem.

- Neked is. Hogyhogy fent vagy ilyen korán? - pillantott rám egy másodpercre, majd visszavezette tekintetét a telefonjára.

- Nem tudom... Nem tudtam aludni - vontam meg a vállam.

- Rémálmod volt?

- Nem - ráztam meg a fejem.

- Nem mintha baj lenne, csak nem szoktam hozzá, hogy van kivel beszélgetnem ilyen kora reggel - mosolyodott el, és kikapcsolta a telefonját. - Mesélj valamit.

- Mire gondolsz? - könyököltem az asztalra.

- Izgulsz a jövőhét miatt? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem gondolok rá - köszörültem meg a torkom. - Csak ideges lennék miatta.

- Szerintem élvezni fogod - biztatott. - Új emberek, új lehetőségek, mindeközben még okosodsz is!

- Ja... - sóhajtottam. Hát pont ettől félek. Új emberek...

- Jó, akkor elsősorban gondolj arra, hogy két hét múlva kirándulni megyünk - emelte a szájához a poharát.

- Hova? Miért? - kerekedtek el a szemeim.

- Mivel Jiminéknek szeptember közepén kezdődik az egyetem, valahogy megszokottá vált, hogy az előtte lévő hétvégén kicsit kiengedjük a gőzt. Tavaly túrázni mentünk, az nem tetszett annyira, főleg Yoonginak... Folyton panaszkodott, hogy fáradt és aludni akar - kuncogott. - Amúgy még nem döntöttük el, hogy hova, úgyhogy te is ötletelhetsz.

- Jól hangzik - mosolyodtam el. - Majd gondolkodom rajta!

- Helyes - bólintott.

- És csak heten megyünk? - kérdeztem.

- Persze. Miért, ki jönne még velünk?

- Nem tudom... - bizonytalanodtam el. - Kérdezhetek valamit?

- Bármit - felelte azonnal.

- Neked milyen a kapcsolatod a szüleiddel? - kérdeztem halkan, alaposan átgondolva a szavaimat.

- Átlagos. Anyukámmal minden hétvégén találkozom, apukámat meg ugye látom minden nap az étteremben - mondta.

- És a többiek? - csaptam le a téma adta lehetőségre.

- Hmm... Namjoon is gyakran látogatja meg a szüleit, Jimin és Taehyung viszont inkább csak telefonon tartják a kapcsolatot. Szerintem hülyeség, de mindketten úgy gondolják, hogyha minden héten meglátogatnák őket, sosem tudnának függetlenné válni. Legalábbis addig, amíg egyetemisták. Beszéltem erről velük, azt mondták, hogy majd ha dolgoznak és keresetük lesz, gyakrabban vissza fognak térni a szüleikhez.

- És Yoongi? Hobi? - hajoltam előrébb kíváncsian. Jin szomorúan elmosolyodott és megkeverte a maradék kávéját.

- Nem véletlen, hogy ők már tizenhat évesen sem a szüleikkel éltek. Hoseok ritkán, de legalább beszél az anyukájával, Yoongi viszont úgy tesz, mintha nem is lennének szülei. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha bármi történne velük, hidegen hagyná őt, de amúgy nem foglalkozik velük.

- Miért?

- Mert rideggé és közönyössé váltak, miután megpróbált öngyilkos lenni - válaszolta higgadtan.

Némán meredtem rá, miközben igyekeztem felfogni a hallottakat. A szívem megszakadt ahogy elképzeltem, mennyire szüksége lett volna Yoonginak a szüleire. Elvégre annyi idősen mi nyújtja a legnagyobb biztonságot? Az otthon, a család. A megértés.

Nagyot nyeltem és visszafojtva a lélegzetem nyúltam Seokjin kezéért, aki kíváncsian pislogott rám.

- Köszönöm, Jin - mondtam komolyan a szemébe nézve.

Halványan elmosolyodott és bólintott egyet, de nem válaszolt semmit. Tudta, miről beszéltem, mire gondoltam. Hogy mennyire hálás vagyok amiért ott voltak Yoongi mellett és nem hagyták őt a mélybe zuhanni.

- Eszedbe jutottak a szüleid, ugye? Azért kérdeztél a családról - kérdezte halkan.

- Csak kíváncsi lennék, gondolnak-e még rám néha - vontam meg a vállam, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó.

- Biztos vagyok benne, hogy gondolnak rád - biccentett Jin. - Érdekel a véleményem?

- Igen! - válaszoltam azonnal.

- Megértem, hogy dühös vagy rájuk, de azt is tudom, hogy nem akartak neked rosszat. Szerintem azért tették azt, amit, mert elvakította őket az aggodalom. Nem gondoltak semmi másra, csak arra, hogy jobban legyél, és semmivel sem törődve harcoltak érted.

- Éppen ez volt a baj - hajtottam le a fejem. - Hogy semmivel sem törődtek. Hiába mondtam, hogy jól vagyok, hogy csak rátok van szükségem, meg sem hallották...

- Tizenhat éves voltál - sóhajtott fel. - Mondhatni még gyerek. Nem volt sok szavad az orvosokkal szemben.

- De az ő gyerekük voltam - motyogtam, miközben a tenyereimbe temettem az arcomat. - Ha meghallgattak volna...

- Jungkook - hallottam, ahogy hátrébb tolta a székét, majd megéreztem karjait a vállaim körül. - Azt tették, ami szerintük helyes volt. Mindenki hibázhat, sőt. Néha muszáj hibáznunk, hogy aztán helyesen cselekedjünk. De tudod, mi a lényeg? - kérdezte, miközben szorosabban ölelt magához. - Hogy most jó helyen vagy. Visszataláltál hozzánk és most már senki sem dönthet helyetted. Most kezdhetsz el igazán élni.

- Oké... - dünnyögtem rekedtes hangon, és felé fordulva nyomtam arcomat a felsőjéhez.

- Akkor keresd a szüleidet, amikor készen állsz rá. Egyszer meg fogsz nekik bocsátani, hidd el, nem kell erőltetned semmit - fúrta ujjait a hajamba.

- Itt meg mi történik? - lépett be a konyhába Jimin, mire egyszerre fordultunk felé.

- Jó reggelt - mosolygott rá Jin, és miután ellépett tőlem, még egy biztató pillantással illetett.

- Nektek is - biccentett Jimin, miközben engem bámult. - Szóval? Mit csináltok?

- Csak beszélgettünk - rántottam meg a vállam.

Próbáltam félretenni magamban az előbb történteket, hogy majd később, mikor egyedül leszek, nyugodtan tudjak gondolkodni rajtuk és azon, ami ezután fog történni, merthogy Jiminnel is beszélnem kell még.

- Ahhaaaa - mért végig vonakodva, majd a szekrényhez lépett és egy poharat elővéve töltött magának narancslevet.

- Mi mára a program? - kérdezte Jin.

- Délig alszunk. Aztán eszünk, majd megint alszunk - bólogatott Jimin.

- Aludni éjjel kell - vonta össze a szemöldökét Seokjin.

- Tudom. De TaeTae ma korán elment, hogy lefotózza a napfelkeltét és nem tudtam visszaaludni nélküle...

- Nem is mondta, hogy fotózni megy - lepődtem meg.

- Mert ő is tegnap este tudta meg - forgatta meg a szemeit Jimin. - A szaktársai neki szóltak utoljára.

- Ez bunkóság - grimaszoltam.

- Nem lehet az ember mindenkivel jóban - kacsintott rám, aztán a hátsó kert felé biccentett. - Kimegyünk?

- Menjünk - fogtam a kezembe a banános tejem.

Elbúcsúztunk Jintől, majd mindketten a saját szobánkba mentünk, hogy felvegyünk egy pulóvert. Hiába, itt a nyár vége, a reggelek egyre hűvösebbé válnak. Lábujjhegyen lépkedtem Yoongi asztalához, amire tegnap a pulóverét dobta. Gyorsan belebújtam és a zsebébe nyomtam egy szál cigit és az öngyújtót, majd ugyanolyan halkan hagytam el ismét a szobánkat. Amikor leértem, Jimin már az ajtónál toporzékolt.

- Végre - morogta, miközben szőke tincsei közé túrt.

Amint kitettem a lábam az ajtón, megcsapott a hideg levegő. Összébb húztam magamon a pulóvert és követtem Jimint, hogy én is elvegyek egyet az összetolt székek közül.

- Milyen vicces... nyáron túl sokáig alszom, mindig lemaradok erről a látványról. Amikor meg egyetem van, túl korán kelek és már úton vagyok a suliba mikor a nap felkel - nézett az égre. - Pedig Jin már sokszor mondta, hogy a kertünkből csodálatos a látvány.

- Inkább az alvás - bólintottam, miközben rágyújtottam arra az egy szál cigimre.

Jimin olyan tekintettel nézett rám, hogy igazából semmit nem tudtam kiolvasni belőle, de nem aggódtam, hiszen a mosoly most is ott ült az ajkain.

- Micsoda rossz fiú - kuncogott fel. - Cigi és banános tej?

- Én megtehetem - húztam fel az orrom, majd nagyot kortyoltam a banános tejemből. - Te nem gyújtasz rá?

- Nem - ingatta a fejét nemlegesen. - Nem bírná a tüdőm a táncot.

- Egy szál nem öl meg - ráncoltam össze a homlokom.

- Tényleg nem, de ha most rágyújtanék, tuti, hogy nem tudnék megállni. Ahhoz meg rohadt nehéz volt letenni, hogy most hirtelen felrúgjak mindent - magyarázta.

- Te tudod - rántottam meg a vállam végül. Egyik lábamat magam alá húzva könyököltem a szék karfájára, miközben visszavezettem tekintetem az égre. - Jimin...

- Hmm?

- Yoongi is látta - mondtam halkabban.

- Mit? - kérdezte értetlenül.

- A kapucnis alakot - biccentettem. - A parkban, ahol vártam rá.

- Mit mondtál neki? - fordult felém teljes testével, így kénytelen voltam ránézni a felkelő nap helyett.

- Hogy biztosan csak egy lázadó kölyök szórakozik - feleltem.

- De hát miért? - vonta össze a szemöldökét.

- Nem akarom, hogy aggódjon - sóhajtottam. - Most minden olyan jó...

- Lehet, hogy most az lenne a legjobb, ha aggódna. És neked is kéne - mutatott rám elkomolyodva.

- És mit csináljak? - tártam szét a karjaimat. - Azzal, hogy mindketten aggódunk, nem oldódik meg a probléma!

- Oké, nyugi már - csitított. - Van ötleted arra, hogy ki lehet az az alak? - kérdezte, mire elgondolkodva billentettem oldalra a fejem. Egyetlen gyanús emberrel sem találkoztam, mióta visszajöttem Busanba.

- Istenem... - nyíltak tágra a szemeim, ahogy eszembe jutott valami. Jimin ijedten pásztázta az arcom, amin megannyi érzelem futott át egyszerre. - Mi van akkor, ha nem is engem keres? Mi van, ha Yoongit üldözi?! Azt mondtátok, régen sokat verekedett... És, ha valaki bosszút akar állni rajta?! - szorítottam a karfára kétségbeesetten.

- Kétlem. Ha valaki ártani akart volna neki abból a közegből, már rég megtette volna - rázta meg a fejét Jimin.

- Akkor nem tudom - vettem egy mély levegőt. Még csak reggel van, de már úgy érzem magam, mint akit kifacsartak.

- Szóljunk a zsaruknak - vetette fel az ötletét Jimin.

- Nem tehetnek semmit - néztem félre. - Hiszen nem bántott minket az az alak... Az se biztos, hogy csak minket követ állandóan.

- Ha legközelebb látod, derítsd ki, hogy ki ő és mit akar.

- Persze! - nevettem fel hitetlenül. - Szerinted meg merném tenni?!

- Mondd el Yoonginak - lökte meg gyengén a vállam. - Ő meg merné tenni.

- Még átgondolom - bólintottam, majd a leégett csikket a már kiürült dobozba dobtam. - Megyek, felébresztem.

- Én maradok - mosolygott rám.

Előbb a konyhába mentem, hogy kidobjam a szemetet, majd csendesen indultam az emeletre. Még Hoseok és Namjoon is aludt, de tudtommal hamarosan nekik is kelniük kell. A szobába lépve először kezembe vettem Yoongi telefonját, hogy kikapcsoljam az ébresztőt, ami tíz perc múlva kezdett volna idegesítő zenélésbe, majd visszatettem a készüléket a szekrényre és lenéztem a békésen alvó szerelmemre.

Eldöntöttem, hogy Jinre és Jiminre is hallgatni fogok. Akkor fogok nyitni a szüleim felé, ha késznek érzem rá magam, és ezentúl mindenbe be fogom avatni Yoongit is, mindkettőnk érdekében. Elég volt az arcára néznem ahhoz, hogy meghozzam ezt a döntést.

- Yoongi - suttogtam, miközben leültem az ágy szélére és tenyeremet arca szabad oldalára simítottam. Érintésem alatt összerezzent, de pontosan tudtam, hogy ennyitől ő nem fog felébredni.
- Ébresztő - mondtam valamivel hangosabban, és óvatosan bemásztam mellé a takaró alá. Egyik karomat átvetettem a derekán, miközben homlokomat a mellkasának döntöttem. - Kelj fel, szerelmem - motyogtam, mire végre megmozdult, és előre dőlve fonta körém a karjait.

- Shhh - gyenge kísérlete miatt, miszerint maradjak csendben, akaratlanul is rám tört a nevetés. Hogy lehet ennyire aranyos?!

- Jó reggelt - bújtattam át az egyik lábam a térdei között.

- Neked is - felelte rekedtes hangon.

- Mit szólnál hozzá, ha ma egész nap együtt lennénk? - kérdeztem felnézve rá, de az ő szemei még mindig csukva voltak.

- Az nagyon jó lenne - mosolyodott el.

- Akkor ezt megbeszéltük - nyomtam egy cuppanós puszit a szájára. Csücsörítve döntötte felém a fejét, mire egy hosszabb puszit hagytam ajkain.

- Babaaa - nyafogott grimaszolva.

Szórakozottan figyeltem felháborodott arckifejezését, de csak pár másodpercig, hiszen éppen magamtól is megvontam ami mindkettőnknek jár. Ajkaimat az övéihez illesztve mélyítettem a puszit egy csókká, miközben élvezettel simultam szorosabb ölelésébe.

- Jungkook! - pukkasztotta ki a mi kis buborékunkat Taehyung mély hangja, miközben szó szerint dörömbölt az ajtónkon.

- Nem!

- Igen? - szólaltunk meg egyszerre Yoongival.

Bár ő hangosabb volt, úgy látszik Taehyung engem is meghallott, mert hirtelen kicsapta az ajtót és a telefonját a magasba tartva nézett rám.

- Mikor akartad elmondani, hogy te is a BigHitnek dolgozol?! - vetett rám vádló pillantást.

- Mi? - ráncoltam össze a homlokom értetlenül, miközben kibújtam Yoongi karjai közül. - Miről beszélsz? Nem dolgozom én sehol...

- Akkor ez mi? - bökött rá a telefonjára.

- Mi van? - kérdeztem idegesen, mire az ő arckifejezése is megenyhült.

- Várj, te tényleg nem tudod, mi történik? - kérdezte zavartan.

- Tényleg nem - ráztam meg a fejem tanácstalanul.

A kezembe nyomta a telefonját, amiről a cég hivatalos oldala köszönt rám és egy poszt, azaz egy videó, amit tegnap este töltöttek fel. Elkerekedett szemekkel olvastam el a megjegyzést hozzá, miközben a szívem hirtelen a torkomba ugrott.

- Mi az? - mászott mellém Yoongi.

D7 - Euphoria _MYG•JJK_

Remegő ujjal nyomtam rá a videóra, ami végig feketeséget mutatott, de ahogy felhangosítottam a telefont, a saját hangomat hallottam vissza. Kétségbeesetten fordultam Yoongi felé, aki döbbenten meresztette szemeit a telefonra.

- Nem... ez nem lehet... - rázta meg a fejét ellenkezőn, miközben szinte kiugrott az ágyból és az asztali gépéhez rohant. - Nem lehetek ekkora idióta, nem lehetnek ekkora idióták... - motyogta, és a tegnapi nadrágját agresszíven kezdte rángatni addig, amíg ki nem esett a zsebéből valami.

Elveszetten pislogtam Taehyungra, aki szintén nem tudott mondani semmit a kialakult helyzetre.

- Picsába - nyögte Yoongi pár perc elteltével, mire végre erőt vettem magamon és odamentem hozzá. A képernyőn csak címeket, neveket és dátumokat láttam.

- Yoongi...? - szólaltam meg félve.

- Én... uhh, bassza meg... - túrt idegesen a hajába, majd felém fordult. - Baba, én... sajnálom... nem így akartam...

- De mi történt?! - kérdeztem kétségbeesetten.

- Összekevertem a pendrivekat. Véletlenül odaadtam Sejinnek a dalunkat...

- Neki adtad az Eufóriát? - kérdeztem vissza, hátha csak rosszul hallottam. Nincs ekkora szerencsém...

- Nem akartam! - temette az arcát a tenyereibe.

- De miért tették ki az oldalra...?

- Nem tudom, biztos ott is valami keveredés lehetett. Jövő héten lett volna a határidő... Fogalmam sincs, hogy mennek ezek a dolgok! - emelte fel a hangját. Dühösen csapott az asztalra, mire hátráltam egy lépést.

- Mi lesz most, Yoongi? - kérdeztem remegő hangon.

- Megoldom - válaszolta határozottan. - Megoldom, baba, ne aggódj! - biccentett maga elé, majd felrángatta magára a tegnapi ruháit és szinte kiviharzott a szobából.

Remegő léptekkel sétáltam vissza az ágyhoz, aminek szélére ülve hajtottam a fejem a térdeim közé. Ez a nap már most katasztrófa, pedig még csak reggel van.