Értetlenül ráncoltam a homlokom, miközben az induló járatok címszó alatti városok neveit olvastam. Kissé összezavart, hogy szinte percenként indultak vonatok és a miénk emiatt még ki sem volt írva.

Vártam pár pillanatot, amíg Nate elment, hogy innivalót és valami nassit vegyen a több, mint két órás útra és cseppet sem zavartattam magam, amiért körbe lettem barikádozva a táskáinkkal. Néhány ember bosszankodva nézett rám, vagy az orra alatt motyogott nem túl szép szavakat, mert elég nagy helyet elfoglaltam a tábla előtt, de tényleg nem érdekelt.

- Itt is vagyok! - lépett mellém Nate egy jól megpakolt szatyorral a kezében.

- Az egész boltot felvásároltad? - vontam fel a szemöldököm.

- Majdnem - lóbálta meg a szatyrot. - Volt egy csomó rágcsálni való, viszont egyiken sincs rajta, hogy milyen... megkérdeztem az eladót, de nem beszélt angolul, szóval hoztam mindenből egyet - magyarázta, mire majdnem homlokon csaptam magam.

Miért küldtem el vásárolni, mikor egy szót sem ért koreaiul...?

- Majd csak elfogy - mosolyodtam el végül és egy puszit nyomtam az arcára. - Megoldottad a problémát!

- Nem hallok iróniát, ez jó - nevetett fel önfeledten, én pedig ismét a táblára néztem.

Tekintetem megakadt a mi vonatunkon, úgyhogy kapkodva hajoltam le az egyik táskáért.

- Az utolsó vágányról megy - mondtam és megvártam, hogy Nate is magához vegye a cuccait.

Még így is, hogy lett egy plusz szatyor, nehezebben ugyan, de megoldotta, hogy az egyik keze szabad maradjon, csak hogy meg tudja fogni az enyémet.

Útközben szándékosan felvettem a szemkontaktust azokkal az emberekkel, akik megbámultak minket. Határozott és szigorú volt az arcom, ahogy azt megtanultam Nate-nek hála, ezáltal én hoztam őket zavarba, nem pedig fordítva.

Ahogy kinyílt előttünk az ajtó és beléptünk a járműbe, megcsapott a hűvös levegő. Az egész napos kánikula után kifejezetten jól esett attól függetlenül, hogy tudtam, nem éppen tesz jót az egészségünknek a hirtelen hőmérséklet változás.

A táskáinkkal szenvedve jutottunk el a kabinunkig, ami egyelőre még üres volt.
Nate elrendezte a cuccainkat, hogy ne legyenek útban, majd én az ablakhoz ültem, ő pedig mellém.

- Izgatott vagy már? - kérdezte vigyorogva.

- Egy kicsit - bólintottam. - Meg fáradt.

- Tényleg, nézzük meg a képeket - csillantak fel a szemei, miközben elővette a telefonját, és ezzel meg is volt a programunk az útra.

Eddig minden a terv szerint alakult, bár még csak tegnap érkeztünk Szöulba, mégis annyi mindent csináltunk, mintha egy hét eltelt volna már.

Tegnap csak a hotel környékén sétálgattunk, elmentünk a Han folyó partjához és egy elég neves étteremben vacsoráztunk.

Végül úgy lett, ahogy én azt megjósoltam, már kilenckor kidőltem a fáradtság miatt, Nate pedig nem tudott magával mit kezdeni, hiszen nem volt álmos. Ennek ellenére elmondása szerint nem volt annyira szörnyű, otthon is sokszor feküdt le hajnali háromkor, főleg nyáron úgy, hogy másnap dolgozott.

Ma délelőtt indult a város körüli út egy csoporttal, hozzájuk csatlakoztunk és Szöul minden szegletét bejártuk. Én is élveztem ahhoz képest, hogy kiskoromban sokszor jártam itt, de igazából Nate reakcióin szórakoztam a legjobban. Rengeteg képet készített, a legtöbbet rólam, úgy, hogy én nem is tudtam róla...

- Ez nem ér... - motyogtam, mikor már a hatodik képen is én köszöntem vissza egymás után.

- Ezek a fotók érnek a legtöbbet nekem - karolta át a vállam.

- Zseniálisan forgatod ki a szavaimat - mosolyodtam el és a mellkasához bújtam. Nem tudok rá haragudni, bármennyire is szeretnék.

- Tudom, hogy egy hotelben fogunk megszállni, de szeretném, ha ezekben a hetekben egy kicsit úgy éreznéd, mintha hazaköltözél volna - mondta lágy hangon.

- Nate - sóhajtottam elérzékenyülve és felnéztem rá. - Nekem te vagy az otthonom - mondtam őszintén.

- Édesem - kuncogott halkan. Hosszú ujjaival tincseim közé túrt, miközben megcsókolt.

Szemeimet lehunyva élveztem puha ajkait a számon, segített lenyugtatni szorongó lelkemet.

És azt kívántam, bárcsak ez az érzés örökre velem maradhatna, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen.

A vonat lassított, én pedig egy pillanat alatt leizzadtam. Torkomban gombóc keletkezett és majdnem kiejtettem remegő kezeim közül a táskámat, miután levettem azt a tartóról.

Most volt csak igazán szükségem a színészi képességeimre. A legnehezebb feladat állt előttem; elnyomni magamban a fizikai fájdalmam. Mintha azzal, hogy visszatértem a városba, amit körbeölel a múltam, a régen elfelejtett sebek is felszakadtak volna. Lábam a peront érintette és csupán pár métert tettem meg az első padig, ahol ledobtam a válltáskámat és leguggoltam.

- Mi az? - torpant meg mellettem Nate.

- A cipőfűzőm - morogtam hallhatóan, és gyorsan kihúztam a cipőfűzőmet, miközben szabad kezemmel sajgó bokámat masszíroztam.

Maga a légkör tette ezt velem. Megőrített és ekkor úgy gondoltam, nem fogom kibírni az itt töltött időt, mégsem futamodhattam meg.

- Elég modern ez a vasútállomás - jegyezte meg Nate. Elrendeztem a cipőmet és egy mély levegőt véve álltam fel.

- Mehetünk? - kérdeztem rekedt hangon.

Ismét taxit hívtunk, mert ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy a hotelhez jussunk, ugyanis a buszok csak kilencig járnak.

A csomagtartóba dobáltuk a táskáinkat, majd beültünk a járműbe. Kivételesen magamat ölelve, kissé eltávolodva Nate-től bámultam ki az ablakon. Az utcai lámpák és a kirakatok fényei betöltötték a várost, életre keltették az éjszakai órákban.

Összevontam a szemöldököm, amikor az autó lelassult egy szórakozóhely mellett, ahol annyira üvöltött a zene, hogy tisztán hallottam még ekkora távolságból is, felhúzott ablakok mellett. Várakozón néztem előre, egyenesen a lámpára, ami talán túl sokáig maradt piros. Már éppen kezdtem volna bosszankodni, amikor valami olyan történt, ami mindhármunkat meglepett.

Hirtelen nyílt az anyósülés felőli ajtó és egy zihált, kócos hajú lány ugrott be rajta. A táskáját a lábához tette és sietve kötötte be magát, miközben a döbbent sofőrre nézett.

- Most mi van? - húzta fel vékony vállait.

- Hogy mi van? - kérdezett vissza a sofőr. - Az van, JiNa, hogy éppen dolgozom! - csattant fel. A lány, ezek szerint JiNa, megilletődötten fordult hátra hozzánk.

- Oh...

- Szállj ki - parancsolt rá a sofőr.

- De Hwanhee! Nem dobhatsz csak úgy ki! - rémült meg a lány.

- Zöld a lámpa - szóltam közbe. A sofőr kelletlenül indult el, míg JiNa elégedetten mosolygott.

- Most mi történik? - kérdezte Nate suttogva.

- Nem tudom - súgtam vissza. - Ismerik egymást, ez biztos.

- Fura...

- Az... - értettem vele egyet, majd inkább a sofőr és a lány szavaira figyeltem.

- Nem először csinálod ezt - morogta Hwanhee, azt hiszem.

- Nem lehet véletlen, hogy pont erre fuvarozol mikor végzem - kuncogott JiNa. - Most már biztos vagyok benne.

- Miért is?

- Hát mert amúgy nem most végeztem volna, csak tudod van nekem egy helyes, kedves kollégám - legyezte magát a kezeivel a lány.

- Mivel csaltad be őt? - kérdezte Hwanhee hitetlenül. Elég halkan beszéltek, szinte belefájdult a fejem a koncentrálásba, hogy halljam őket.

- Múltkor helyette takarítottam - felelte JiNa. - Jött nekem ennyivel.

- Megérkeztünk - mondta Hwanhee valamivel hangosabban, miközben a visszapillantó tükörben rám nézett.

Előkaptam a pénztárcámat és kifizettem az utat, addig Nate kipakolta a cuccainkat. A taxis elhajtott, mi pedig végre rálátást nyerhettünk a szállásunkra.