Jó sokára vettem csak észre, hogy útban vagyok, ezért amikor az ötödik ember nyitotta szitkozódásra a száját, amiért a járda közepén álldogálok, elmotyogva egy bocsánatot léptem arrébb.

Úgy gondoltam, ha az út túlsó szélére állok nagyobb az esély, hogy elsodor egy autó, ha meg oda, ahol most vagyok, az étterem dolgozói rám szólnak, hogy ne rondítsam az épület összképét. Ezért álltam meg az út közepén, de az sem volt túl jó ötlet.

Ismét a telefonomra pillantottam és homlokomat ráncolva állapítottam meg, hogy már vagy negyed órája várakozom. Autóval csak öt perc ide az út, szóval nagyon remélem, hogy nem történt semmi baj és Yoongiék a következő percekben megérkeznek.

Ahogy az idő telt, úgy kezdtek feléledni bennem a kellemetlen érzések. Bíztam benne, hogy majd a srácok elterelik a figyelmem és nem lesz időm rágódni a történteken, de mivel késnek, máris elkezdett mardosni a bűntudat.

Miért kell Nate-nek szeretnie engem? Miért nem tud haragudni rám amiért átvertem és megcsaltam?

Szörnyen érzem magam, ahogy felrémlik előttem a reményteljes arca. Ő tényleg bízott abban, hogy ha visszajön, én újra a karjaiba esem.

Nem tudom, mit tettem volna fordított esetben. Biztos, hogy nem reagáltam volna úgy, ahogy ő... Olyan megértően és elfogadóan. Ebből is látszik, hogy sok az a hét év közöttünk. Hozzá képest én még csak egy kölyöknek számítok, aki élvezni akarja a szerelembuborékot és nem olyan dolgokkal foglalkozni, mint a munka, család, vagy... esküvő.

Amúgy sem tudtunk volna együtt lenni úgy, hogy megismerte a múltamat és elárultam neki, hogy a kapcsolatunk hazugságokon alapult. Hamar kiszeretett volna belőlem, mert most már nem tudnám megjátszani, hogy minden egyes elképzelésével egyetértek. Folyton vitatkoznánk.

Ilyesféle gondolatokkal próbáltam nyugtatni magam, amikor végre befordult az ismerős autó az utcasarkon. Már messzebbről kiszúrtam, hogy teljesen tele van a jármű, elöl Yoongi és a vezető, Hoseok ült világfájdalommal az arcukon, miközben a két ülés között Taehyung és Jimin feje tűnt fel, ahogy nagyban magyaráznak valamit, miközben felém mutogatnak.

- Jungkooooook! - kiáltotta Taehyung, miután kivágta az ajtót előttem és középre ült, helyet adva nekem.

Egy másodpercre körbenéztem, hogy vajon mennyien tudták most meg a nevem, és amint rájöttem, hogy elég sokan néznek felénk hitetlenül, inkább gyorsan beültem Tae mellé.

- Ti minek jöttetek? - kérdeztem rájuk se nézve, hiszen a biztonsági övemet próbáltam becsatolni, de Taehyung pont rossz helyen ült.

- Wow, ez kedves - csettintett Jimin. - Nem, hogy örülnél nekünk!

- Nem mondtam, hogy nem örülök - pillantottam rá és inkább úgy döntöttem, elég, ha magam elé fogom az övet. Semmi kedvem Taehyung fenekénél matatni.

- Mi volt? - kérdezte a legjobb barátom kíváncsian felém fordulva.

- Megvolt - biccentettem.

A bal oldali visszapillantó tükörben próbáltam megkeresni Yoongi tekintetét, mert hogy előttem ült és egy szót sem szólt mióta beszálltam. Mondjuk a srácok nem is nagyon engedték szóhoz jutni.

- Bővebben, Kook! Éhes vagyok egy jó kis drámára! - nyúlt át Taehyung felett Jimin, hogy gyengén a vállamra csapjon.

- Nem volt dráma - sóhajtottam bosszúsan. - Nate elfogadta, hogy vége a kapcsolatunknak.

- Na, ez nem így megy - bökte meg az arcom Taehyung. - Mindent tudni akarunk! Percről percre...

- Másodpercről másodpercre! - egészítette ki őt Jimin.

- Olyanok vagytok, mint a pletykafészek csajok a plázából - jegyezte meg Hoseok kuncogva.

- Mi férfiak vagyunk - felelte Jimin elmélyítve a hangját. - Tudnom kell, hogy az a balfék mit tett a shippem egyik felével! Nem volt ám egyszerű eltűntetni az útból, már épp megkönnyebbültem volna, mikor megint feltűnt - mondta idegesen. - Hogy nem bír megmaradni a valagán!

- Valagán! - tört fel Taehyungból a nevetés.

- Otthon elmesélem, mi volt - bólintottam feszülten. Yoongi miért nem szól egy szót sem?!

- Akkor mi minek jöttünk el? - vonta fel a szemöldökét Jimin.

- Ezt kérdeztem én is - forgattam meg a szemeimet.

Szerencsére hamar eltelt az az öt perc, mire hazaértünk, és amint Hoseok leparkolt, szinte kivágtam az ajtót és ugyanolyan erővel csaptam be Taehyung orra előtt, mire felháborodottan kiáltott rám.

Nem törődve vele, toporzékolva vártam meg, hogy Yoongi is kiszálljon az autóból. Arcát meglátva egyből jobb kedvre derültem és gondolkodás nélkül fontam volna nyaka köré a karjaimat, hogy megöleljem, azonban legnagyobb döbbenetemre, egyszerűen eltolt magától.

- Yoongi... - ejtettem magam mellé a kezeimet. Megszeppenve, tágra nyílt szemekkel pásztáztam szigorú arcát.

- Megérintett? - kérdezte rekedtes hangon.

- Nem! - ráztam meg a fejem. - Nem engedtem neki! - tettem hozzá, hogy mégse higgye azt, hogy hazudom.

Pár másodpercig vonakodva méregetett, ami egy kicsit azért bántott, de aztán megenyhült az arckifejezése és ezúttal ő húzott a karjai közé.

- Helyes - motyogta és egy pillanatra számhoz érintette ajkait.

- Jungkook! - szólt rám Jimin a bejárati ajtó előtt.

- Menjünk, én is kíváncsi vagyok! - simított végig az oldalamon Yoongi, majd megfogta a kezem és a házba húzott.

- De miért nem elég annyi, hogy lezártam? - motyogtam az orrom alatt értetlenül.

Hoseoknak igaza volt. Ahogy a nappaliba mentünk, ők már a kanapén terpeszkedtek és úgy látszik, csak rám vártak.

Négy az egy ellen nem túl jó arány, így anélkül, hogy ellenkeztem volna, elmeséltem nekik mindent. A nappali közepén álltam, na nem magamtól, ezt a hülyeséget Taehyung találta ki, hogy mindenki láthassa közben az arcomat. Én szívesebben ültem volna Yoongi mellett, de hát mit ér az én szavam?

- Nem voltál egy kicsit nyers? - kérdezte Hoseok a beszámolóm után.

- De. Az volt - bólogatott Jimin. - Tök feleslegesen, mert Nate nem hitt neki...

- Igen, de végülis felfogta a gyerek, hogy mi a szitu - mondta Taehyung, mire szemöldökömet felvonva néztem rá. Gyerek?

- Akkor most a hotelben sír? - aggodalmaskodott Hoseok.

- Kit érdekel? Az ő gondja! Jungkook hetek óta nem írt neki, szerintem ebből rá kellett volna jönnie, hogy már tovább lépett! - kezdett hadonászni Jimin.

- Összetörte a szívét! - mordult rá Hoseok, ettől pedig nem csak ő, hanem én is megilletődtem.

- Hobi - pislogtam felé nagyokat. - Miért vagy ennyire kiakadva?

- Csak sajnálom őt - morogta.

- Akkor menj és pátyolgasd a lelkét - gügyögte Taehyung, mire Hoseok komoly szemekkel rám nézett.

- Na ne! - emeltem magam elé a kezeimet. Mi a...?

- Nem vagy te szeretetszolgálat - mondta Jimin csakugyan döbbenten.

- Nem ismerem őt, de ha nekem azt mondta volna az az ember, akit tiszta szívemből szeretek, hogy két évig csak kihasznált, azonnal levetném magam egy hídról. Pedig az én lelkem erős - magyarázta Hobi. Komolyan meg akarja keresni Nate-t. Ezt nem hiszem el...

- De nem is tudsz angolul! - komolyodott el Taehyung is.

- Nem dumálgatni akarok vele, hanem megvigasztalni - forgatta meg a szemeit Hoseok.

Kínomban Yoongira vezettem a tekintetem, mert ő megint némasági fogadalmat tett, vagy nem tudom, de a karfára könyökölve, gondolkodón méregetett engem.

- Yoongi, nem akarsz mondani valamit? - kérdeztem reménykedve. Szerelmem rám kapta szemeit és mérgesen ráncolta össze a homlokát.

- De miért fogta meg a kezed?! - kérdezte felháborodottan. Oké, akkor ő még ott tart, hogy Nate hozzáért a kezemhez. Vele sem vagyok most kisegítve.

- Add meg a telefonszámát, Jungkook! - állt fel Hoseok és határozottan elém lépett.

- Ismétlem, nem tudsz angolul - szólt közbe Taehyung.

- Ismerem őt, Hobi - feleltem komolyan. - Nem tenne olyat, amit később megbánna.

- De bazdmeg! - trappolt egyet. - Ha meghal, hogy a rákba bánná meg később?! Halott lesz!

- De nem hal meg! - kiáltottam én is ijedten. Jézusom, mi a fene ütött belé?!

- Honnan tudod?! - vicsorgott rám.

- Hoseok! - ragadta meg a vállait Yoongi, aki végre visszatért hozzánk. - Vigyázz, hogy beszélsz! - sziszegte idegesen.

- Hobi, mi értjük, hogy feléledt benned a védelmezési ösztön, de vedd figyelembe, hogy ezzel most Jungkooknak ártasz - állt melléjük Jimin is. Szavait hallva kérdőn pislogtam rá. - Később oltári nagy bűntudata lesz miattad.

- Jó - bólintott Hoseok látszólag megadóan.

Mind azt hittük, hogy tényleg megnyugodott, de amikor Yoongi elengedte a vállát, megvadult szemekkel nézett rám.

Reagálni sem volt időm, olyan gyorsan vetette rám magát, és emiatt még csak meg sem tudtam tartani magam, mindketten a földre estünk.

- Hoseok, a kurva életbe! - kiáltotta Yoongi felbőszülve.

- Ne bánts! - ziháltam.

A szemeim tágra nyíltak, mikor megéreztem durva kezeit a csípőmnél és ahogy lejjebb csúszott a nadrágom, mintha kivágódott volna egy ajtó az agyam leghátsó zugában. Yoongi megragadta Hoseokot és lerángatta rólam, bár nem nagyon ellenkezett.

A fülem zúgni kezdett és homályosan láttam, ahogy Yoongi magából kikelve ordibált Hoseokkal, aki úgy szorította a mellkasához a zsebemből kihalászott telefonomat, mintha akkora kincs lenne, de nem szólt vissza. Szakadozott levegőt vettem és minden erőmmel azon voltam, hogy rájuk figyeljek, de hiába. Hoseok kezei mintha még mindig rajtam lennének és egyre több kéz csatlakozott hozzájuk.

Éreztem, hogy a tüdőmbe szorult a levegő és a testem megállíthatatlanul remegni kezdett. Már egyedül voltam. Vagy mégsem. Egyre több kéz nyúlt fel a földből, úgy tapadtak a testemre, mint a piócák.

Karjaimat felemelve kerestem valamit, amibe belekapaszkodhatok, de ujjaim csak a levegőt szántották. Innen nincs kiút.

- Kérlek! - kiáltottam kétségbeesetten, mikor a tapogató kezek a nadrágom alá furakodtak. Oda akartam kapni, de mielőtt bármit tehettem volna, hosszú ujjak fonódtak a csuklóim köré.

Nyöszörögve vergődtem, de akkor már biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. A kezek egyre feljebb kúsztak rajtam és mellkasomra telepedtek, éreztem, hogy nehezebben kapok levegőt. Fulladozni kezdtem, miközben könnyes szemeimet összeszorítva próbáltam kiszabadulni. De hát innen lehetetlenség!

Aztán az ujjak a nyakamra nyomódtak és szemeim ijedten pattantak ki. Tompa körmök vájódtak az arcomba, mire torkomból egy erőtlen, segélykiáltásnak szánt sikoly próbált feltörni.

Egy kéz a nyakamon maradt, elzárva tőlem a levegőt, miközben a kiáltás miatt eltátott ajkaim közé befurakodtak a mocskos ujjak. Zokogó hangot hallatva vetettem hátra a fejem olyan erősen, hogy koppanása visszhangot vert a fülemben, de azzal együtt valami mást is hallottam.

A lábaim felszabadultak és lassan a csuklóim is, a mozgolódó ujjak, mik szétfeszítették a számat, mintha ott se lettek volna.

- Baba, kérlek! - kúszott a tudatomba egy ismerős hang.

Újra kaptam levegőt, aminek annyira örültem, hogy mohón nyeldestem utána. Az arcomat könnyek áztatták, ahogy nagyokat pislogva néztem fel Yoongira, aki halálra rémülve szorított magához, ki tudja mióta. A jelenléte megnyugtatott, a félelem apránként csendesedett el bennem.

Kimerülten döntöttem fejemet a mellkasának és csupán egy pillantást vetettem Jiminre és Taehyungra, akik aggódón figyeltek engem. Elfáradtam.

Olyan régen volt már pánikrohamom, hogy a mostani többszörös erővel sújtott le rám. Laposakat pislogva bújtam Yoongihoz, mondani akartam valamit, de képtelen voltam rá. Már meg sem próbáltam ellenállni a fáradtságnak, szemeimet lehunyva aludtam el, hiszen tudtam, most már biztonságban vagyok.

Kellemes ünnepeket!<3

És bocsánat, hogy ilyen soká jött a rész:( Megint abban a helyzetben vagyok, hogy úgy érzem, semmi sem jó amit leírok. Pedig annyi ötletem van, hogy lassan megtelik a fejem velük. Új könyv, one shot, ide, ebbe a történetbe is...
Igyekszem összeszedni magam.

Kívánom, hogy mindig legyetek boldogok!<3