Már egy órája utaztunk. Percről percre egyre kíváncsibb lettem és eleinte nem voltam képes befogni a számat, folyton kérdezősködtem, de mostanra nem maradt rá lehetőségem, mert Hoseok annyira felhangosította a rádiót, hogy még a saját gondolataimat is alig hallottam.

Hiába próbáltam magamtól kitalálni, hogy merre vezet az út, annyira még nem ismertem Jimint, hogy rájöjjek a gondolataira. Azt tudtam, hogy vannak nem mindennapi szokásai és sokszor random dolgokat csinál, de most rólam volt szó. Nem tudom, mit gondol rólam. Ezért azt sem tudom, hogy mit tervezett, amihez rám is szükség van.

Taehyung a telefonját nyomkodta mellettem, Hoseok vezetett és Jimin pedig énekelt. Nem maradt más választásom, én is elővettem a telefonomat, mert már unalmassá vált, hogy kinézve az ablakon semmi mást nem láttam, csak az elsuhanó fákat.

Az arcomra mosoly szaladt ahogy megláttam, hogy érkezett néhány üzenet Yoongitól, nem is olyan régen.

Yoongi: Jungkook

Yoongi: Hol vagy???

Yoongi: Válaszolj

Yoongi: Ugye nem esett bajod?!

Én: Minden okés. Nem tudom, hol vagyok, Jiminék nem akarják elmondani, hogy hova visznek:(

Nem lepődtem meg, amikor azonnal érkezett a válasz.

Yoongi: De Hoseok ott van?

Én: Igen

Yoongi: Jó... Remélem, nem valami hülyeséget terveznek a kölykök

Én: Egy idős vagy velük...

Yoongi: A kor csak egy szám

Yoongi: Érettebb vagyok, mint ők

Én: Igaz

Yoongi: Írj, ha már hazafelé tartotok

Én: Ha nem halok meg, írok

Yoongi: Jungkook!!!!

Én: Okééé

Én: Nyugi <3

Yoongi: Vigyázz magadra!

Én: Te is!

- Nyáltenger - szólalt meg Taehyung olyan közelről, hogy ijedtemben az ölembe ejtettem a telefonom.

- Tae! - szóltam rá mérgesen. Egyrészt, mert megijesztett, másrészt pedig mert elolvasta az üzeneteimet.

- Ti most akkor együtt vagytok? - kérdezte kíváncsian.

- Nem... - feleltem keserűen.

- Nem?! - fordult hátra Jimin. - Miért nem?!

- Először el akar vinni randizni - bólogattam.

- Felesleges körök - sóhajtotta neheztelőn. - Azt hittem az éjjel már le is feküdtetek.

- Uhm... nem - emeltem az arcom elé a kezem, elrejtve a zavaromat. Mégis hogy mondhatta ki ennyire egyértelműen és ilyen hangosan?!

- Majd ma éjjel - bökött oldalba Taehyung.

- Muszáj erről beszélnünk? - kérdeztem elfúlt hangon.

- Szerintem készülj fel. Képzeld el, hogy mennyi szexhiány gyűlt össze Yoongsban az évek alatt. Robbanni fog, ha eljön az ideje - szórakozott Taehyung továbbra is, mire hihetetlen gyorsasággal pattintottam ki a biztonsági övemet és idegesen nyúltam az ajtóhoz.

- Kiszállok! - emeltem fel a hangom.

- Útközben? - vonta össze a szemöldökét.

- Hagyjátok már békén... - szólt közbe Hoseok.

Szerintem csak azért, mert a visszapillantó tükörben látta, hogy tényleg mindjárt kiszállok a mozgó járműből és ki tudja, ez milyen károkat okozna az autóján.

- Jó, bocs - fordult vissza Jimin, de a mosoly továbbra is az arcán ült, ahogy Taehyungnak is.

- El fogok mondani mindent Yoonginak - sziszegtem bosszúsan, miközben visszakötöttem magam.

- Befejeztük - fogta meg a kezem Tae. - Komolyan.

- El se kellett volna kezdeni - morogtam tovább.

- Megjöttünk! - fordult be egy utcára Hoseok.

Hirtelen az összes gondolatom szertefoszlott és rám zuhant a félelem. Szinte az összes vér kifutott az arcomból és görcsösen kezdtem szorongatni a kapaszkodót, amikor Hoseok leparkolt a kavicsos úton.

- Végre! - csapta össze a tenyereit Jimin elégedetten, majd kiszállt a kocsiból Hoseok után.

- Mehetünk? - kérdezte Tae.

- Én jól megvagyok itt is - válaszoltam remegő hangon. - Megvárlak titeket.

- Ne viccelj, miattad jöttünk ide! - mosolyodott el.

- Semmi ilyesmit nem kértem - pislogtam rá tágra nyílt szemekkel.

- Nem, de Jimin szerint ez segíteni fog neked.

- Már tök jól vagyok - ráztam meg a fejem.

- Kérlek, Jungkook - kulcsolta össze az ujjainkat. - Egy próba.

- Taehyung, ha meg akarnék halni, nem ilyen fájdalmas módon csinálnám - törtek fel belőlem a szavak, ahogy önkéntelenül kezdtem a kezét szorongatni a kapaszkodó helyett.

- Nem fogsz meghalni! - hitetlenkedett. - Biztonságos, hidd el!

- Miért, te már csináltad? - kérdeztem reménykedve.

- Nem - biccentett. - Nekem is ez lesz az első.

- Mindketten meghalunk - suttogtam halálra váltan.

- Gyertek már! - nyitotta ki a felém eső ajtót Jimin.

Tulajdonképpen esélyem sem volt ellene. Ha Jimin akar valamit, azt meg is kapja, még akkor is, ha túl kockázatos dologról van szó. Jelen esetben vigyorogva ment a kisebb épület ablakához, ami mögött egy lány fogadta őt. Most fog befizetni a biztos halálra, lehet, hogy el kellene köszönnöm Yoongitól...

Kezemet kitépve Taehyungéból sétáltam tőle távolabb, és elővettem a telefonomat. Remegő ujjakkal kerestem ki Yoongi nevét a kontaktok között, és amikor megtaláltam, félve nyomtam a hívás gombra. Az első sípszó után felvette.

- Jungkook?

- Yoongi - engedtem le a vállaimat.

- Mi történt? - kérdezett rá rögtön.

- Csak el akartam mondani, hogy... egy csodálatos ember vagy és szörnyen bánom, hogy olyan kevés időt lehettem veled... - mondtam elfúlt hangon.

- Mi van? - értetlenkedett.

- Szeretlek - szorítottam a homlokomra a tenyerem.

- Mi a fasz történt, Jungkook?! - kérdezte most már idegesen.

- Kivel beszélsz? - bukkant fel előttem hirtelen Jimin.

Gondolom az arcomra voltak írva az érzéseim, mert egyszerűen kivette a kezemből a telefont és amint leolvasta Yoongi nevét a kijelzőről, rosszallóan ingatva a fejét emelte a saját füléhez a telefonomat.

- Gyere, tartani fognak egy bemutatót! - karolta át a vállamat Hoseok.

Jimin bőszen magyarázkodott Yoonginak, Taehyung pedig igyekezett lelkitámaszt nyújtani neki.

Megkerülve az épületet megtaláltuk a bejáratot, ahol egy középkorú férfi fogadott minket. Bemutatkozott, majd megkért, hogy odabent foglaljunk helyet.

Mintha egy lakás nappalijába értünk volna. A terem közepén egy kanapé kapott helyet, előtte a falra függesztett tv, ami mellett két oldalt hatalmas, megvilágított betűkkel állt a lényeg.

Bungee jumping.

Hiába látom, hiába értem, akkor sem akarom elhinni, hogy itt vagyok. Azt hiszem, ez Jimin eddigi legrosszabb ötlete...

Egyszer csak felvillant a tv képernyője és egy fiatal arcú fiú tűnt fel rajta. A magasból üdvözölt minket és elmagyarázta, hogy mi fog történni. Az összes idegszálammal rá koncentráltam, minden szavát a fejembe véstem, de amikor leugrott, liftező gyomromra szorítva a kezem fordultam el.

- Hobi... - szóltam a mellettem ülő fiúnak, aki a tőlem szokatlan megnevezést hallva, meglepetten nézett rám.

- Ha nem szeretnéd, nem kell - fogta meg a vállam.

- Én inkább haza szeretnék menni - bólogattam reménykedve.

- Megnéztétek? Olyan izgi, ugye? - ugrott közénk Jimin.

- Jungkook inkább hazamenne - mondta Hoseok.

Jimin arcáról lefagyott az izgatott mosolya és egy másodperc alatt vált csalódottá.

- Meg sem próbálod... - jegyezte meg halkan.

- Félek - vallottam be őszintén. - És nem is tudom, hogy mi volt ezzel a célod.

- Nagy kérés lenne, hogy bízz bennem? - nézett rám reménykedve. - Az életemre esküszöm, hogy nem fogod megbánni! Kérlek!

- Miért akarod ennyire, hogy leugorjak? - értetlenkedtem.

- Meglátod - felelte sejtelmesen. - Csak bízz bennem!

- Jó... - sóhajtottam.

Nem is kellett több, kezemet megragadva húzott maga után, ki az épületből. Nagyon úgy tűnt, hogy nem először jár itt, mert otthonosan mozgott és elsőre tudta, merre kell indulni. Taehyung és Hoseok egy szó nélkül követtek minket, azonban Hoseok a felvonó előtt megállt.

- Hajrá! - mutatta fel a hüvelykujját napsugár mosolya mellett.

Rettegve, telepatikus módon próbáltam üzenni neki, hogy ne hagyjon magamra Jiminékkel, különben tényleg elmondok mindent Yoonginak, de az arckifejezését látva nem igazán sikerült megkapnia az üzenetem.

Egy férfi várt minket a felvonón, aki bár próbálta leplezni, láttam rajta, hogy jól szórakozik azon, hogy félek. Jimin régi ismerősként kezdett vele beszélgetni, míg Taehyung a tájat kémlelte az üvegen keresztül.

- Magas... - jegyezte meg halkan.

- Te is félsz - vontam össze a szemöldököm. - Mennyivel jobb lett volna, ha shoppingolni megyünk... - billentettem oldalra a fejem, mire elvigyorodva nézett rám.

- Ami késik, nem múlik, Jungkookie.

- Szavadon foglak - nyújtottam felé a kezem.

A tervem egyszerű volt. El akartam terelni a figyelmem, legalább addig, amíg felérünk. De sajnos ez túl korán következett be, éppen elkezdtem volna cukkolni Taet, amikor kinyílt az ajtó.

- Ki ugrik elsőnek? - kérdezte a férfi.

- Taehyung - vágta rá Jimin, mire Tae olyan gyorsan fordult felé, hogy én szédültem meg helyette.

- Hogy mi? - meresztette a szemeit az alacsonyabbra.

- Megmutatod Jungkooknak, hogy hogyan kell ezt csinálni - villantotta rá a mosolyát Jimin.

- Miért nem te mutatod meg? Úgyis jártas vagy ebben - terelt Taehyung.

- Mert csak - válaszolta Jimin egyszerűen, majd a férfi elé tolta Taet.

Hősiesen tűrte, hogy a férfi rárögzítse a biztosító köteleket. Sokadszorra sápadtam le abban a pillanatban, mikor lelki szemeim előtt megjelent a kép, hogy a kötelek nem fogják elbírni a súlyomat és amint arra kerülne sor, hogy megtartsanak, el fognak szakadni.

- Mennyi a súlyhatár? - kérdeztem az ujjaimat tördelve. A férfi rám nézett és feltűnően végigmért.

- Neked nem kell ezen aggódnod - biccentett.

- Miért, nekem igen? - kerekedtek el Taehyung szemei.

- Istenem - csapta magát homlokom Jimin. - Ez a kötél hármunkat is elbírna!

- Na, készen állsz - veregette vállon a férfi Taehyungot és a kiálló részhez vezette. - Ne felejtsd el kitárni a karjaidat.

- Tae! - szólt Jimin, mielőtt Taehyung nekiindulhatott volna az ugrásnak. Sietősen lépett elé, megragadta a felsője nyakát és lehúzva magához csókolt ajkaira. - Lent találkozunk! - kuncogta.

- Szeretlek - mosolyodott el Taehyung, majd sokkal bátrabban sétált a kiálló részre.

Karjait széttárva, még egy másodpercre rám nézett, aztán elrugaszkodva tűnt el a szemem elől.

Az ablakon kinézve láttam, ahogy odalent Hoseok kezét a levegőbe emelve reagált Taehyung ugrására és feszülten vártam, hogy megváltozzon a testtartása. Abból tudhattam volna, hogy történt valami Taevel, mert egyébként nem láttam őt, csak a hangját hallottam, ahogy kiabált.

- Te jössz - fogta meg a kezem Jimin körülbelül tíz perc kegyetlen várakozás után.

- Most? - néztem rá kétségbeesetten.

- Most - bólintott.

A férfi egy szó nélkül kezdte rám tenni ugyanazokat a dolgokat, mint Taehyungra, de mivel tudta, hogy mennyire izgulok, többször is leellenőrzött mindent úgy, hogy én is lássam.

- Biztos, hogy nem fog elszakadni? Szerintem túl nehéz vagyok ehhez - fogtam a kezembe a kötelet.

- Szerintem meg pofa be és indulj - mondta Jimin borús arccal.

- Teljesen biztonságos - mosolygott rám a férfi és jelezte, hogy ha készen állok, akkor bármikor ugorhatok.

Sosem volt szükségem annyi akaraterőre, mint most. A térdeim remegtek és a torkomban dobogott a szívem, ahogy apró lépésekkel merészkedtem a kiállóra. Szigorúan előre néztem, tudomást sem véve arról, hogy mi van alattam, de sajnos az agyam akaratlanul is rémképeket kezdett elém állítani. Amint odaértem, hogy már csak egy lépés választott el a zuhanástól, megálltam.

- Rendben, Jungkook - hallottam Jimin hangját mögöttem. Majdnem elveszett a szél süvítésében, de még értettem amit mond. - Emlékszel SiWonra? - kérdezte, mire egész testemben megfeszültem és tüdőmben rekedt a levegő.

Hogy mi van?

- Emlékszel arra, hogy miket tett veled? - folytatta. A kezem, amiket a testem mellett széttárva tartottam, ökölbe szorultak. - Hogy mit tett Yoongival?

- Elég - morogtam idegesen, tudva, hogy ő ezt nem hallja.

- És arra emlékszel, amikor bezártak az intézetbe? Emlékszel az orvosodra, aki minden nap ugyanazokkal a módszerekkel rántott vissza a múltba?

- Elég! - emeltem fel a hangom.

- Minden itt van, Jungkook - mondta kíméletlenül. - Te vagy az egyetlen, aki képes kilépni ebből az ördögi körből. Te vagy az egyetlen, aki meg tudja csinálni!

- Én vagyok - ismételtem határozottan.

- Nem vagy rá képes - hangzott fel egy gúnyos nevetés.

- Ha elhagysz minket, te is tudod, hogy nem marad belőled semmi - mondta a rekedtes férfi hang.

Az idő megállt. Karjaimat leengedve fordultam meg, nem törődve a mélységgel alattam. SiWon és Dr. Bright várakozva pillantottak rám.

- Mi éltetünk téged - bólintott SiWon. - Komolyan meg akarsz halni?

- Ti? - grimaszoltam. - Már rég megöltetek engem.

- Mi vagyunk a kapaszkodóid, Jungkook - mondta az orvos a tőle elvárt szokatlan kiejtésével.

- Már rég eltűntetek az életemből, mégis szenvedek! - ráztam meg a fejem ingerülten.

- Tehát nem tűntünk el - vigyorodott el undorítóan SiWon. - Mondd csak, ki éltetne téged, ha nem mi? - kérdezte gúnyosan.

Némán bámultam rájuk, miközben a választ már azelőtt tudtam, hogy egyáltalán elhangzott volna a kérdés.

Nem ők a kapaszkodóim. Hanem én az övék. És nem ők éltetnek engem... Hanem én őket.

Visszafordultam a mélység felé és újra széttártam a karjaimat. Szemeimet lehunyva hagytam, hogy a szél az arcomra csapódjon és tudtam, ha megteszem azt az egyetlen egy lépést, utána minden más lesz. Az ajkaim megremegtek, ahogy egy halvány mosoly kúszott az arcomra.

- Yoongi - feleltem a kérdésre. - Taehyung, Jimin, Seokjin, Hoseok és Namjoon - soroltam egyre szélesebb mosollyal, és nem vártam tovább, elrugaszkodva vetettem magam a mélybe.