Leengedve vállaimat fújtam ki a levegőt, amikor a többiek visszatértek a szobájukba, illetve Hoseok a kertbe, Seokjin pedig a konyhába.

- Nem kellett volna azt mondanod, hogy egyetemre jársz... - motyogta Taehyung, miközben lefogta a kezeimet.

Észre sem vettem, hogy a körmöm melletti bőrt tépkedtem stresszlevezetőként. A vékony kis rés lassan telt meg a véremmel és nem tudom, miért, de késztetést éreztem, hogy a számba vegyem az ujjam.

- Nem akartam, hogy sajnáljatok. Vagy lenézzetek... - ráztam meg a fejem.

- Sosem néznélek le! - emelte fel a hangját. - Hát ilyennek ismersz?!

- Nem ismerlek - néztem rá furán.

- Dehogynem. Tae nem sokat változott a gimi óta - kuncogott Jimin.

- De igen - húzta ki magát Taehyung. - Szexibb vagyok.

- Az igaz - pillantott rá csillogó szemekkel a rózsaszín hajú.

- Kérlek, ne haragudj, amiért hazudtam - húztam ki a kezemet az övéi közül, és összekulcsolva ujjaimat helyeztem őket az állam alá.

- Aww, Jungkookie, hogy tudnék rád haragudni, ha ilyen aranyos vagy? - nyomta meg az arcom jobb oldalát.

- Egy kis cuki nyuszi - gügyögte Jimin is, miközben az arcom másik oldalát támadta meg.

- Én meg a megmentőd - nevetett Seokjin, és elhúzta tőlem Taehyungot és Jimint.

- Gonosz mama! - mutatott rá Tae sértetten.

- Ittál valamit? - vonta össze a szemöldökét Seokjin, de aztán megrázta a fejét. - Mindegy, nem érdekel. Jungkook, gyere kérlek velem! - intett a konyha felé.

Egy szó nélkül követtem őt, magam mögött hagyva a fiúkat, akik ha jól hallottam, megpróbálták folytatni a videójátékot onnan, ahol megállítottam.

A konyhába érve megtorpantam a bejáratnál. Az asztalon egy jól megpakolt szendvics pihent egy tányéron. Olyan magas volt, hogy nem hiszem, hogy bárki is meg tudta volna enni anélkül, hogy szétszedte volna.

- Ülj le ide - mutatott az egyik székre Seokjin.

A hangja parancsoló volt, nem mertem ellent mondani neki. Leültem a szendvics elé és nagyot nyeltem, ahogy az illata az orromba kúszott. Egy jó adag levegőt tuszkoltam a gyomromba, hogy megállítsam a korgást, ami nagy erővel próbálta tudatni velem, hogy a szervezetemnek szüksége lenne valami élelemre. Seokjin leült elém és szigorú szemekkel méregetett.

- Halljam, miért nem eszel rendesen? - kérdezte.

- Nincs étvágyam... - hajtottam le a fejem. Seokjin felsóhajtott és az asztallapra könyökölt.

- Tudom, hogy megviseltek a történtek, de muszáj enned. Le fog gyengülni a szervezeted és beteg leszel.

- Tudom - adtam neki igazat.

- Ugye nem akarsz megbántani? - kérdezte mélyebb hangon, mire felnéztem rá.

- Nem, dehogy!

- Akkor edd meg a szendvicset. Legalább a felét - biccentett a tányér felé.

Viszolyogva pillantottam a szendvicsre. Ha én ezt most megeszem, napokig koplalnom kell majd. De mégsem bánthatom meg Seokjint, elég komolynak tűnik. Bizonytalanul fogtam a kezembe az ételt és emeltem a szám elé, miközben éreztem, hogy az elsöprő bűntudat már most elkezdett marcangolni.

Seokjin árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat és elégedetten elmosolyodott, amikor beleharaptam a szendvicsbe. Az ízek keveredtek a számban és hirtelen olyan érzés volt, mintha megváltást nyertem volna, közben mégis szenvedtem a jövőképemtől, ahol a tükörből a kövér énem köszönt vissza rám.

- Nagyon jó - dicsért meg Seokjin, mintha valami hatalmas dolgot vittem volna véghez. - Finom? - kérdezte, mire szakadozottan kezdtem bólogatni.

Végülis, nagyon finom volt.

Vártam, hogy magamra hagyjon, mert hát mégis csak furcsa, ha nézik az embert miközben eszik. És szerettem volna legalább a szendvics felét eltűntetni mindenféle jel nélkül, hogy Seokjin ne sértődjön meg. Azonban ő nem mozdult, szüntelenül engem bámult, és egy idő után már elgondolkodva méregetett.

- Nem szeretnéd levágatni a hajad? Lassan már össze is tudod gumizni - adta tudtomra a gondolatait. A szendvics megállt félúton az asztal és a szám között, ahogy kínosan lehajtottam a fejem. - Bocsánat, nem akartalak megsérteni - kezdett mentegetőzni.

- Nem, semmi baj - motyogtam, miután lenyeltem a számban forgatott falatot.  - Az elmúlt hónapokban nem igazán volt időm fodrászhoz menni.

- Ezen könnyen segíthetünk - mosolygott rám. - Persze, csak ha szeretnéd.

- Majd... meglátom - bólintottam, és letettem a tányérra a szendvicset. - Köszönöm.

- Elég volt? - ráncolta össze a homlokát.

- Igen - toltam el magam az asztaltól. - Felmegyek egy kicsit pihenni, ha nem baj.

- Nyugodtan - sóhajtotta, miközben maga elé húzta a tányért. - Oh, Jungkook! - szólt utánam. Megálltam a lépcső aljánál és kicsit előrehajoltam, hogy lássam őt. Fenyegetőn pillantott rám, ahogy felemelte a kezét. - Figyelni foglak a vacsoránál!

Zavartan sütöttem le a szemeimet és inkább az emeletre siettem. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bárki is figyelemmel tartson, főleg az étkezésemet. Nate sosem törődött azzal, hogy mennyit eszem... Elfogadta, ha fogyni akartam. Mindig támogatott.

Megálltam Seokjin szobájának az ajtaja előtt. Megjelent előttem Nate arca, a ragyogó mosolya, de mindez csak egy pillanatig tartott. Mintha sosem láttam volna, köddé vált és helyette Yoongi tűnt fel előttem. Még csak annyit sem mondtam neki, hogy köszönöm.

A hirtelen rámtört tettvágyat kihasználva indultam a szobájához és mielőtt meggondolhattam volna magam, kopogtattam az ajtaján. Ezt is sikerült megjegyeznem Seokjin szavaiból.

- Mi van? - kiáltott ki ideges hangon.

Félve hátráltam egy lépést és a bátorságomnak itt búcsút is inthettem. Mivel nem válaszoltam, Yoongi káromkodva közeledett az ajtóhoz. Karjaimmal átöleltem magam és rettegve vártam, hogy szembe kerüljek vele. Azonban miután kitárta az ajtót, nem dühösen, nem idegesen, hanem meglepetten pislogott rám.

- B-bocsánat, hogy megzavartalak - dadogtam halkan.

- Nem zavartál meg - rázta meg a fejét, majd arrébb állt jelezve, hogy beléphetek a szobájába.

Megálltam az ágya mellett, mivel csak ott volt szabad felület. A szoba úgy nézett ki, mintha tornádó söpört volna végig rajta és egyszerűen nem értettem, hogy ennek ellenére miért érzem magam jobban itt, mint Seokjin szobájában, ahol rend van. Itt minden Yoongi illatú... és minden Yoongihoz tartozik.

- Mit szeretnél? - zökkentett ki a magammal való viaskodásból a gondolataim főszereplője, mire kissé idegesen kezdtem újra a már sebes bőrömet piszkálni.

- Köszönöm, hogy segítesz nekem - válaszoltam egyenesen a földre szegezve a tekintetem. - Ígérem, hogy keresek egy munkát és...

- Érettségi nélkül takarítónak sem vesznek fel - vágott a szavamba. - És amúgy sem akarom, hogy munkát keress. Még nem.

- De én...

- Először meg kell gyógyulnod - lépett elém határozottan. Egyik kezét az állam alá helyezte és felemelte a fejem, miközben másik tenyerét a mellkasomra fektette.

Láttam, hogy mozog a szája, hozzám beszélt, de egyszerűen nem tudtam felfogni amit mondott. A bőre érintkezett az enyémmel és a térdeim remegni kezdtek, miközben belülről szétáradt bennem a forróság.

Miért vagy ilyen hatással rám?

- ... és én várni fogok, rendben? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen - bólintottam gyengén. Bármit is mondott...

- Csak egy kérésem van - mondta, és szinte kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A szemébe, ami úgy csillogott, mintha ezer csillag költözött volna oda az égről.

- Mi az? - suttogtam elveszetten.

- Ne szeress bele másba - mosolyodott el.

- Nem fogok - feleltem készségesen.

Aztán Yoongi elengedte az államat és ellépett tőlem, én pedig visszazuhantam a valóságba. Fel sem fogtam a szavait, úgy éreztem, mintha egész végig egy burokban tartott volna, ahol nem tudtam átgondolni, hogy mit mondok és mit nem. A válaszok jöttek maguktól és semmi mást nem akartam, csak bezárkózni valahova és újra és újra lejátszani magamban az elmúlt perceket.

Yoongi ezt nem így gondolta. Az asztalához sietett és elvette a papírt, amin tollak sorakoztak.

- Egész éjjel ezen dolgoztam - jött vissza hozzám. - El akarod olvasni? Meghallgathatod az alapot is hozzá.

- Miért, mi ez? - ráncoltam össze a homlokom.

- Az utolsó próbálkozásom - vonta meg a vállát, majd felém nyújtotta a lapot.