- Jungkook - szuszogta a fülembe sokadszorra, de ezúttal sem vettem róla tudomást.

Arra összpontosítottam, hogy ne essek el. Minden egyes lépésnél megremegtek a lábaim és a derekamból égő fájdalom terjedt szét az egész hátamban.

- Jungkook... Hányni fogok - csuklott egyet, mire megtorpantam.

- Min Yoongi, ha le mersz hányni... - figyelmeztettem őt fenyegetően, de már késő volt. Öklendezni kezdett és mielőtt ledobhattam volna magamról, megéreztem a nyálkás folyadékot végigfolyni a nyakamon. - Miééért?! - hallattam zokogásszerű hangot, miközben összeszorítottam a szemeimet.

- Bocsi - lehelte kimerülten.

- Annyira... undorító - préseltem össze az ajkaimat. Ismét elindultam, Yoongival a hátamon. Nehezen kaptam levegőt, ráadásul éreztem, hogy a folyadék a pólóm alá is bejutott. - Miért nem hagytalak ott...

- Mert szeretsz - hajtotta a fejét a vállamra, amit aranyosnak találtam volna, ha nem pont oda hányt volna az előbb.

- Remélem, holnap szenvedni fogsz - sziszegtem mérgesen.

Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire végigvonszoltam őt a hosszú utcákon, de számomra óráknak tűnt. A megkönnyebbüléstől őszinte mosoly terült el az arcomon amikor végre megláttam a magas házat, de ez nem tartott sokáig.

Rendben, elhoztam Yoongit, de mégis hogy jutunk be? És ha be is jutunk, hogy vonszoljam őt tovább úgy, hogy ne ébredjen fel senki?

- Yoongi - mozdítottam meg a vállam, mire felemelte a fejét.

- Oh. Én itt lakom! - mutatott a kerítésre.

- Na ne mondd - forgattam meg a szemeimet, majd megfogtam a kezét. - Most le foglak tenni - figyelmeztettem.

Hümmögött egy sort, ezért azt gondoltam, hogy valamennyire már észnél van, de ahogy lejjebb engedtem őt a hátamon, hirtelen elengedett és nagy puffanással esett a földre.

- Miért bántasz? - nyögött fel fájdalmasan.

- Szóltam, hogy leteszlek! - morogtam, miközben letérdeltem mellé és a zsebébe nyúltam. - Melyik kulcs? - mutattam fel a kis karikát, amin három kulcs lógott egymás mellett.

Yoongi hunyorogni kezdett és olyan arcot vágott, mint aki nagyon gondolkodik. Meg kell ismételnem magam; aranyos lenne, ha nem lenne a fél arca beterítve a saját hányásával.

- Nem emlékszem - sóhajtotta.

- Hogy tudtad ennyire kiütni magad? - ingattam a fejem rosszallóan, majd felálltam és szerencse alapon megpróbáltam az első kulccsal kinyitni a kaput.

Harmadik próbálkozásra sikerült...

Kitártam a kaput, majd visszamentem Yoongiért, aki a földön fekve az eget bámulta.

- Menjünk - dörzsöltem össze a tenyereimet, és még a nyakamat is megnyújtottam, hogy erre a rövid távra elegendő erőt gyűjtsek össze.

Lehajoltam hozzá és az oldalához nyúltam, amikor hirtelen felemelte a karját és az égre mutatott.

- Ott! - mondta szemeit arra a pontra szegezve, amerre mutatott. Értetlenül néztem fel, bár nem különösebben számítottam bármire is, hiszen ilyen állapotban könnyen megeshet, hogy képzelődik.

- Mi van ott? - kérdeztem rá azért, hátha tévedek, és tényleg lát valamit.

- Az a csillag - halkult el a hangja. - Olyan fényesen ragyog... olyan gyönyörű... mint te - nézett rám.

Csak egy pillanatig hittem el, hogy valami normális megjegyzést fog tenni.

- Szörnyű vagy - ráztam meg a fejem, és felsegítettem őt.

Úgy tűnt, jobban van, legalábbis a testsúlya nagy részét végre ő tartotta. Átemeltem az egyik karját a vállamra és a derekánál fogva biztosítottam róla, hogy nem fog elesni.

További negyed óra lehetett, mire el elbotorkáltunk az ajtóig, ahol ismét meg kellett küzdenem a kulcsokkal, de legalább már csak kettővel.

Másodjára sikerült is bejutni a házba.

- Hol van a szobád? - kérdeztem suttogva, és áldottam az utcai lámpát, ami pont elég világítást adott az ablakon keresztül.

- Fent a harmadik ajtó - suttogta vissza, majd kuncogni kezdett.

- Ne nevess, Yoongi - szorítottam rá az oldalára.

A lépcső, ami józanul gyerekjáték, részegen viszont egy igazi akadálypálya, nagyban megnehezítette a dolgomat. Egyesével szedtük a fokokat óvatosan, de még így is majdnem szívszélütést kaptam, amikor Yoongi akkorát csuklott, hogy majdnem hátraborult a lépcső felénél.

A folyosón a biztonság kedvéért rámutattam a harmadik ajtóra mielőtt benyitottam volna, de miután Yoongi rábólintott, határozottan nyomtam le a kilincset és léptem az ő birodalmába. Az ajtót rögtön becsuktam magunk mögött és egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a torkomból. Sikerült!

- Ülj le ide - húztam a szoba közepére a gurulós széket miután felkapcsoltam a villanyt, majd leültettem Yoongit és a szekrényéhez léptem. - Azok után, hogy nyakon hánytál, a minimum, hogy lenyúlok egy pólót - adtam hangot a gondolataimnak, miközben kiszedtem a szekrény mélyéről egy fekete felsőt magamnak, majd Yoonginak egy tiszta nadrágot, pólót és alsót.

A hónom alá csaptam a ruhákat és újult erővel fordultam vissza a volt barátomhoz, aki ez alatt a pár perc alatt elaludt.

- Hé! - vontam össze a szemöldököm és odamentem hozzá. - Gyerünk zuhanyozni! - fogtam meg a kezét.

Szemeit résnyire nyitotta és nyöszörgött valamit, amit nem értettem, de nem is számított, mert készségesen követett a fürdőszobáig. Azt hiszem, egyre jobban volt.

- Lefekszem aludni - morogta és lerúgta magáról a cipőjét.

A ruhákat a mosógépre tettem, majd összefontam magam előtt a karjaimat és úgy figyeltem, ahogy befeküdt a fürdőkádba, mintha az lenne az ágya.

- Meglátjuk - vigyorodtam el gonoszan.

Hangtalanul lépkedtem a kádhoz, és igyekeztem óvatosan leemelni a zuhanyrózsát, nehogy kárt tegyek valamiben. A lefolyóhoz tartottam és megengedtem a vizet, hogy leellenőrizzem a hőmérsékletét. Megfelelően hideg.

Nem akartam bántani Yoongit, a célom az volt, hogy felébresszem és talán egy kicsit kijózanítsam, így egy hirtelen mozdulattal a feje felé emeltem a zuhanyrózsát. A várt hatás nem maradt el, szemei tágra nyíltak és akkorát ugrott, hogy hátrálnom kellett egy lépést.

- Faszom! - hördült fel idegesen és a kád szélébe kapaszkodva próbált felállni, azonban a vállánál fogva visszanyomtam.

- Maradsz! - mutattam rá parancsolón.

Máris szebb volt így, hogy a hányását lemosta a víz az arcáról. Csak az a duzzanat ne lenne ott...

Látva a sebeit, őszintén megsajnáltam őt és elkapott a bűntudat. Elzártam a vizet és leguggoltam hozzá.

- Le kell vennem a ruháidat - mondtam halkan, miközben félretűrtem a homlokára lapuló haját.

- Nem kell - rázta meg a fejét.

- Az oldaladon is megsérültél - ráncoltam össze a homlokom. Most meg mi baja lett?

- Honnan tudod? - kérdezte csodálkozva.

- Tudom - forgattam meg a szemeimet. Létezik, hogy máris elfelejtette ami pár órával ezelőtt történt?

- Jól vagyok, megoldom - vacogta maga köré fonva a karjait.

- Segítettem hazajutni - vettem egy mély levegőt. - Elviseltem, hogy lehánytál és hogy egész úton idegesítettél. Ha most kiküldesz, többet nem állok veled szóba - közöltem vele komolyan.

- Amúgy sem állnál velem szóba - hitetlenkedett. - Te mondtad.

- Milyen jól lettél hirtelen - könyököltem a kád szélére.

- Megoldom egyedül - ismételte.

- Na jó, állj fel - ragadtam meg a karjait, és felfelé kezdtem húzni.

- Jungkook, hagyj már békén! - hőkölt hátra.

Nem engedtem el, már csak azért is talpra állítottam és gyenge ellenkezése ellenére is felhúztam a pólóját.

- Szédülök - kapaszkodott meg a vállamban.

- Várj, gyere ki és ülj le - segítettem neki kilépni a kádból és térdre ereszkedtem, mikor leült a szélére.

Az oldalán tenyérnyi nagyságú vörös duzzanat húzódott, már csak attól kirázott a hideg, hogy elképzeltem, mennyire fájhat neki.

- Csak a szádat kell fertőtleníteni - bólintottam magam elé. - A többire teszek borogatást, jó?

- Ahha.

- Megnézem a másik oldalt is - csúsztam arrébb, hogy a karjával takart oldalát is szemügyre vehessem, de nem igazán akart együttműködni velem.

- Csak ott ütöttek meg - biccentett lefelé.

- Értem, de lehet, hogy rosszul emlékszel és van egy kisebb sérülésed itt is - néztem a szemébe.

Túlságosan gyanússá vált a viselkedése.

Lehajtotta a fejét, mikor a kezéhez nyúltam és engedte, hogy szabaddá tegyem az oldalát. Úgy helyezkedtem, hogy alaposan átvizsgálhassam, de nem számítottam arra, amivel valójában szembe kellett néznem.

Szemeim elkerekedtek és a döbbenettől bennem rekedt a levegő. Szerettem volna azt hinni, hogy csak képzelődöm, de minél jobban néztem, annál valóságosabbá vált minden.

Yoongi oldalán vágásnyomok sorakoztak, némelyik alig volt látható, de a legtöbb fájdalmas heget nyomott a bőrére. Nem akartam elhinni, ez egyszerűen... nem történhet meg...

- Yoongi... - suttogtam. - Ugye ez nem...

- Jobb volt így. Kevésbé fájt a hiányod - bólintott lassan.

- Hogy tehetted ezt?! - zokogtam fel hangosan, miközben szemeimből váratlanul törtek ki a könnyek.