Idegesen szorongattam Nate kezét, miközben körbenéztem. Fiatalokból álló kisebb csoportok különültek el a szórakozóhely előtt, a többségük dohányzott, de volt aki úgy tűnt, hogy csak az idáig hallatszó hangos zene elől menekült el egy kis időre.

Majdnem felnevettem azon, hogy mennyire szánalmas vagyok.
Pár nappal ezelőtt megfogadtam, hogy soha többé nem jövök a hely közelébe, ehhez képest éppen arra próbálom rávenni magam, hogy megmozduljanak a lábaim és bemenjek.

Nate repesett az örömtől amikor feldobtam az ötletet, hogy ma este menjünk el bulizni. Azt mondta, a tervei közt szerepelt ez is, csak még nem érezte, hogy eljött volna az ideje, de kimondottan örült, amiért én hoztam szóba a szórakozást.

Pedig ha tudná, hogy én nem is bulizni jöttem...

Kimerült voltam. Úgy éreztem, Isten elém dobott egy darabkát a nyugalomból és boldogságból, de aztán úgy döntött, inkább megtartja magának az egészet. Még mélyebbre rúgott, hogy az egy pillanatnak tűnő kényelem érzése után a korábbinál erősebben gyötörjenek a rémálmaim. Annyira élethűek lettek... Annyira félek tőlük...

Kár, hogy amúgy nem is hiszek Istenben. Csak abban hiszek, hogy nekem nem szabadott volna megszületnem.

A fejembe vettem, hogy végre megpróbálok tenni valamit a saját érdekemben, és az első éjszaka után eszembe jutott, hogy lehet, hogy létezik egy gyógymód a problémáimra. Vagy, hogy van egy kulcs, amivel lezárhatom a démonaimat.

A második éjjel maga volt a pokol. Talán akkor éreztem ekkora fájdalmat, amikor az intézetben az ágyhoz kötöztek. Akkor se tudtam tenni semmit.

Miután Nate elaludt, elmentem a boltba és vettem néhány üveg alkoholt. Biztos voltam benne, hogy ez lesz a kulcs, elvégre teljesen lerészegedtem azon az estén. Gondoltam ha újra leiszom magam, az álmaim megint visszavonulót fújnak, de nem így történt.

A konyhában, az asztalra borulva töltöttem az éjszakát és reggel a saját hányásomban ébredtem, de nem is ez volt a legrosszabb az egészben. Mintha fel sem ébredtem volna, az asztal mellett az orvosom bámult le rám rosszalló arccal és azt mondta, megint visszaestem. A szobából a takarító sétált ki, a vállain kötelek lógtak.

Azt hittem, meghalok.

- Bemegyünk? - kérdezte Nate, mikor már egyre többen mutogattak felénk amiért csak ott álltunk a bejárat előtt.

Bólintottam, mielőtt meggondolhattam volna magam. Ez a második próbálkozásom. Lehet, hogy a hely a válasz, bár ennek kevés esélyt adtam. Miért lenne egy egyszerű szórakozóhely a gyógymód?

Zavart, hogy ezúttal a tánctér tele volt, vonagló emberek adták át magukat a zenének. Az asztaloknál jókedvűen italoztak és a pultnál sem volt túl sok hely. Megszorítottam Nate kezét és oldalról közelítettem meg a pultot, magam után húzva a barátomat.

- Nem számítottam rá, hogy ennyien lesznek - mondtam, mikor leültem az egyik szabad bárszékre, Nate pedig mellettem foglalt helyet és úgy nézte az előtte lévő itallapot, mintha értené, hogy mi van leírva rá.

- Úgy látszik pénteken itt is este kel életre a város - mosolygott és az egyik szóra mutatott. - Én ezt kérem.

- Az... - hajoltam a lap felé. - Víz.

- Oh - lepődött meg a szerencséjén, hogy pont azt sikerült kiválasztania, ami nem alkohol. Ajánlani akartam neki először valami könnyebbet, de a pultos lány megelőzött.

- Sziasztok! Mit adhatok? - egy poharat vett a kezébe és Nate-re nézett. - Áh, egy cuki külföldi!

Felvontam a szemöldököm és a pultra könyököltem, mert nem igazán akart ez a csaj rám is figyelmet fordítani. Ez annyira bosszantott, mármint, hogy így rácuppant az ÉN barátomra, hogy készen álltam eldobni a tervemet és haza indulni.

Azonban valamiért egy szót sem szóltam. Végignéztem, ahogy Nate egy másik szóra mutatott az itallapon, a lány pedig örömmel készítette el neki az italát. Csak azután fordult felém, hogy kiszolgálta Nate-t.

- És neked mit adhatok... Woah - elkerekedett szemekkel tenyerelt a pultra és hajolt előrébb. - Te ki vagy? - mosolygott rám bájosan, azt hiszem.

- Egy sojut kérek - böktem ki kelletlenül. 

A lány nem mozdult, továbbra is hatalmas szemekkel fürkészte az arcomat és kezdtem megnyugodni, mert Nate-t nem bámulta ilyen sokáig.

- Én ismerlek téged! - csettintett egyet és eltolta magát a pulttól.

- Összekeversz valakivel - ingattam a fejem és amint megkaptam a sojumat, nagyot kortyoltam belőle.

- Te Jungkook vagy - mondta határozottan.

Összeráncoltam a homlokom és az emlékeim között kezdtem keresni az arcát, de bármennyire erőlködtem, szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy sosem láttam még őt.

- Honnan tudod a nevem? - kérdeztem gyanakvóan. Megforgatta a szemeit és egy konyharuhát dobott a vállára.

- És megint, a szép fiú nem hazudott! - sóhajtotta.

Tanácstalanul pillantottam Nate-re, aki észre sem vette, hogy a pultossal beszélek, annyira elfoglalta magát azzal, hogy magától találja ki, mik lehetnek azok a kék kis golyócskák az italában.

- Bocsánat, de nem tudom, miről beszélsz - húztam fel a vállaimat.

- Min Yoongi - biccentett. Olyan tisztán és érthetően ejtette ki a nevét, hogy erre már Nate is felfigyelt.

- Miről van szó? - kérdezte értetlenül.

Nehezen, de összeállt a kép. Yoonginak volt kulcsa a helyhez amikor az be volt zárva, vagyis valószínűleg itt dolgozik és ez a lány a munkatársa. Megemlíthetett neki...

- Összekeversz valakivel - ismételtem rezzenéstelen arccal, majd karon ragadtam Nate-t és az egyik asztalhoz húztam, ahonnan éppen akkor távoztak az addig ott italozó fiúk.

- Igazából, kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy semmit sem értek - jegyezte meg, miközben átölelte a derekam.

Közelebb húztam hozzá a székemet és az oldalának dőlve emeltem a számhoz a poharamat.

- Bárcsak én sem érteném - grimaszoltam.

Nem szabad elfelejtenem, hogy miért is vagyok itt. Ezt az egy sojut megiszom, mivel nem az a cél, hogy lerészegedjek, hanem, hogy a hely megtegye a hatását. Megvárom, hogy Nate megunja, hazamegyünk és elalszunk, ez a terv.

Figyeltem, ahogy a pultos lány egy fiúval beszélgetett, de közben többször is felém pillantott. Szép fiúnak nevezte Yoongit...

Vajon volt valami közöttük? Vagy... van?

Semmi közöm hozzá, mégis tompa fájdalom keletkezett a mellkasomban a gondolattól, hogy talán ez a lány és Yoongi...

- Táncolunk? - kérdezte Nate, miután az asztalra tette az üres poharát.

- Nincs kedvem - ráztam meg a fejem.

- Kérlek - nézett rám könyörgő szemekkel, de ezúttal nem tudott meghatni.

Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy Yoongi egy képet mutat rólam a lánynak és elmeséli, hogy mennyire kínos voltam amíg együtt voltunk. Aztán megcsókolja őt és azt mondja, jól döntött, amikor engem elengedett, mert ha nem tette volna, nem találkozott volna vele.

A gyomrom felkavarodott és a fülem zúgni kezdett. Majdnem biztos lettem abban, hogy ők ketten nem csak munkatársak. Elvégre ez a lány szép, és nem tudom, hogy Yoongi csak a fiúkhoz vonzódik-e.

- Jungkook - rángatta meg a karomat Nate, mire felpattantam a székről és félretolva néhány embert, a pulthoz nyomakodtam.

- Honnan ismered Yoongit? - kérdeztem, és a zsebembe rejtettem az idegességtől remegő kezeimet. A lány elmosolyodott és miután lerakta az italt a mellettem ülő nőnek, felém fordult.

- Munkatársak vagyunk. És talán egy kicsit barátok. Igen, mondhatom, hogy barátok vagyunk, hiszen mesélt nekem rólad, az egyetlen szerelméről- döntötte oldalra a fejét.

Az arcát pásztáztam, hazugság jele után kutatva, de alig tudtam figyelni, mert amint felfogtam a szavait, éreztem, hogy a bőröm felforrósodik.

Azt mondta, hogy az egyetlen szerelme...