Kezemet a kilincsen tartva döntöttem homlokomat az ajtónak. Fejemet ezernyi gondolat lepte el és a bennem dúló érzelmek két részre szakadtak. Rajtam állt, hogy minek engedek utat, de még én sem tudtam, hogy mi lenne a helyes.

Mély levegőt vettem és megfordultam, mert nem volt sok időm. Nem pazarolhattam el az értékes perceket, amiket Yoongival tölthetek. Erőt vettem magamon és határozott léptekkel mentem a konyha felé a megérzéseimre hagyatkozva, amik ezúttal nem csaptak be.

Yoongi a konyhapultnak dőlve várt rám, és mikor észrevett, felkapta a fejét. Úgy döntöttem, tisztes távolságban maradok, így a falhoz húzódtam, a lehető legtávolabb tőle. Percekig kínzott a csend, egyedül perzselő tekintetét tartotta rajtam, amitől már kezdtem kellemetlenül érezni magam.

- Ha arra vársz, hogy bocsánatot kérjek, feleslegesen teszed - szólaltam meg én először. Meglepetten nézett rám, majd megrázta a fejét.

- Tudom, hogy megérdemeltem - mondta.

- Meg - értettem vele egyet.

- Nekem kell bocsánatot kérnem, Jungkook - folytatta lágyabb hangon, és egy pillanatra lehunytam a szemeimet mikor kiejtette a nevem.

Lehajtottam a fejem, hogy ne lássa az érzelmeimet, amik annyira erősek voltak, hogy képtelen voltam elrejteni őket.

- Te voltál az egyetlen, aki meg tudta volna őket állítani - mondtam elfúlt hangon.

- Ez nem igaz...

- De igen! Rád hallgattak volna! - mutattam rá. - Mindenkinek parancsolhattál - sziszegtem idegesen. - Ha kiálltál volna értem, nem tették volna velem ezt.

- De mit? - kérdezte értetlenül. - Hiszen te jártál jól, nem? Meggyógyultál.  Tökéletes életed van, te mondtad.

- Nem tudsz te semmit! - fordultam el tőle.

- Én csak neked akartam jót...

- Azzal tettél volna jót, ha mellettem maradsz. Megígérted, hogy nem fogsz elengedni, mégis megtetted. Hazudtál nekem - morogtam a halántékomra szorítva két ujjam.

- Nem haragudhatsz rám azért, mert megmentettelek - ijedten ugrottam meg, mert hirtelen sokkal közelebbről hallottam a hangját. Megfeszülve nyitottam ki a szemeimet és néztem rá.

- Túl közel vagy - suttogtam egészen a falhoz simulva.

- Kérlek, Jungkook... Nem akarom, hogy utálj - könyörgött és még egy lépést tett felém.

- Ez nem így megy - nevettem fel hitetlenül és kinyújtottam magam előtt a karom. - Nem tudlak nem utálni!

- Miért...?

- Mert te is tudod... A múltunk tett azzá, akik ma vagyunk - mondtam gondolkodás nélkül, de alig hogy befejeztem, rájöttem, mekkorát hibáztam. Elkerekedett szemekkel néztem az arcára, amin először a döbbenet, majd a düh futott át.

- Mit tettek veled? - kérdezte elmélyült hangon és egy újjabb lépést tett.

Mellkasa kinyújtott karomhoz ért és bár nem érezhettem őt, már ennyi is épp elég volt ahhoz, hogy elgyengüljek.

- Ne közelíts! - szóltam rá kétségbeesetten.

- Mégis hibáztam, ugye? Nem tévedtem - ajkai megremegtek miközben beszélt, én pedig akaratlanul is kapkodni kezdtem a levegőt.

Egy másodperc alatt elárultam magam Yoongi előtt.

- Nem lehet jóvá tenni - ziháltam. - Lehetetlen.

- Engedd, hogy megpróbáljam - kérlelt.

- Miért? Hamarosan visszamegyek Londonba - grimaszoltam.

- Vissza akarsz menni?

- Yoongi - ráztam meg a fejem hitetlenül. - Nem önszántamból jöttem vissza! Nate a párom, a szerelmem, már vele élek és ez nem fog változni - erősítettem meg a hangom.

- A szerelmed... - ismételte halkan.

- Mit gondoltál? - néztem a szemébe. - Lemondtál rólam, azután nem várhattad el, hogy majd visszajövök és minden olyan lesz, mint régen.

- Nem is akartam - ellenkezett. - Bíztam benne, hogy meggyógyulsz.

- Hát sikerült - bólintottam kimérten.

- Ne lökj el magadtól - felemelte a karját és mielőtt reagálhattam volna, kezemre simította az övét.

Tágranyílt szemekkel meredtem a hosszú ujjaira, amik most ismét engem érintettek és a vesztemet okozták.

Megmagyarázhatatlan, erőn felüli érzéseket generált bennem és ez az érzés hasonló volt ahhoz, ami tegnap uralkodott el rajtam. Nem tudtam irányítani magam.

A látásom elködösült ahogy hirtelen megragadtam Yoongi csuklóját és határozottan rántottam magamhoz. Karjaimat a nyaka köré zártam és úgy öleltem őt, mintha ez lenne az utolsó esélyem rá. Olyan volt számomra, mint a drog. Ha keveset kapok belőle, alig érzem, de ahhoz pont elég, hogy bármit megtegyek többért.

Összerezzentem, mikor karjait a derekam köré fonta és szorosan lehunytam a szemeimet.

- Annyira hiányoztál - súgta.

- Nem jobban, mint te nekem - feleltem remegő hangon.

Arcomat a nyakába temettem és mély levegőt vettem, magamba szívva bódító illatát, ami nem változott az évek alatt. Ugyanazt a hatást gyakorolta rám, mint régen, biztonságban éreztem magam.

- Jungkook - tolt el magától, de csak annyira, hogy két tenyere közé foghassa az arcomat. A szemei csillogtak, de nem voltam biztos benne, hogy a könnyek miatt, vagy más az oka, csak azt tudtam, hogy gyönyörű volt. - Mindent meg fogok tenni - mondta komolyan és határozottan, egy pillanatra sem kételkedtem a szavaiban.

Ugyanakkor csupán egy bólintásra voltam képes, de ennyi is elég volt neki. Elmosolyodott, én pedig igyekeztem arca minden részét a fejembe vésni, hogy erre a mosolyra akkor is emlékezzek, ha nem láthatom őt.

Az apró, különleges világ, amit létrehoztunk megszűnt azzal, hogy elengedett és hátrált tőlem pár lépést. Elvett az asztalról egy üveget és felbontotta, miközben kiment a konyhából.

A falnak dőltem és mélyeket lélegezve túrtam a hajamba. Ezúttal egyedül voltam, és szinte azonnal marcangolni kezdett a bűntudat.

Miért gyengültem el? Miért nem tudtam Yoonginak is hazudni úgy, mint mindenki másnak? Miért van rám ekkora hatással, mintha most még erősebb lenne, mint régen? Miért?

Bárcsak tudnék választ adni a saját kérdéseimre. Haragudnom kell rá... Átvert és hagyott szenvedni, utálnom kell őt...

- Hé! - jelent meg Seokjin egy hatalmas vigyorral az arcán. - Mizu? - kérdezte szórakozottan, azonban ahogy alaposabban végigmért, lefagyott a mosoly az arcáról. - Mi történt?

- Semmi - ráztam meg a fejem. - Csak egy kicsit elgondolkodtam.

- Biztos? - lépett elém és két keze közé akarta fogni az arcomat, de még időben elhátráltam tőle.

- Nyugi, szoktam ilyeneket csinálni. Egy kicsit fáradt vagyok, ilyenkor könnyebben elmélázok - dörzsöltem a tarkóm zavartan.

- Képzelem - fonta össze maga előtt a karjait. - Tudok ám a kis kiruccanásodról Taehyunggal.

- Csak beszélgettünk - néztem félre.

- Aminek nagyon örülök - bólogatott. - Hiányoztál neki.

- De Seokjin... Jin - javítottam ki magam, mert úgy nézett rám, mint a véres ingre. - Annyi év telt el... Azt hittem, már rég elfelejtettetek - értetlenkedtem.

- Azért nem sok idő telt el - ingatta a fejét elmosolyodva. - És valljuk be, nehezen lehetne elfelejteni azt, ami négy éve történt.

- Igen... - értettem vele egyet.

- Na de - csapta össze a tenyereit. - Gyerünk kifelé, már amúgy is keres a barátod - terelgetett a kert felé.

- Várj, miért jöttél be? - kérdeztem, mire megtorpant és a homlokára csapott.

- Basszus, tényleg! - gyorsan a konyhapulthoz sietett, kihúzta a fiókot és kivett belőle egy csomó evőeszközt. - Mehetünk! - vigyorgott elégedetten, majd szabad kezével karon ragadott és a kert felé húzott.