- És arra emlékszel amikor kilógtunk a suliból, hogy akkor plázázzunk mikor nincs ott senki? - vigyorodott el izgatottan Taehyung.

- Hogy is ne emlékeznék? - kuncogtam.

- Úgy visszamennék - sóhajtotta, miközben visszaemelte tekintetét az égre.

A füvön feküdtünk és nosztalgiáztunk, miközben a csillagokat figyeltük. Boldog voltam, amiért eltűnt az eleinte kínos csend és sikerült egy kicsit felengednem, jól esett a lelkemnek.

- Akkor én is boldog voltam, azt hiszem - mondtam eltűnődve.

- Az voltál - helyeselt Tae. - Még mindig szomorú vagyok, amiért minden rosszra fordult...

- Pedig már négy éve - pislogtam magam elé.

- Nem csak az - rázta meg a fejét. - Miután elmentél, még rosszabb volt minden itthon.

- Miért? - vontam össze a szemöldököm.

- Hát, majdnem szétesett a csapat - halkult el. - Akkor éltük a legnehezebb időszakunkat. Jin nagyon megszeretett téged, talán mert benned megtalálta azt, amit belőlünk hiányolt. Mindig is anyáskodó volt, de mi nem hagytuk neki, hogy kibontakozzon, te viszont igényelted a törődését - magyarázta.

- Jól esett, hogy foglalkozott velem - bólogattam.

- Miután elmentél, még inkább rátört a hiányérzet és teljesen elzárkózott tőlünk. Namjoon próbált vele beszélni, folyton kereste őt, de sokszor falnak ütközött sajnos. Csak ő, mert mi nem voltunk rá képesek... Hoseok állandóan Yoongival volt, nehogy valami kárt tegyen magában, ezért ők is eltávolodtak tőlünk. Ketten maradtunk Jiminnel, de mi is folyton vitáztunk. Elbizonytalanodtam és összejöttem egy lánnyal, ezért Jimin szóba sem állt velem hónapokon keresztül... Az volt életem legborzasztóbb pár hónapja. Egyszerre próbáltam megküzdeni a szomorúsággal, hogy elveszítettem a legjobb barátomat és azzal, hogy meleg vagyok vagy sem - szipogta.

- Sajnálom - motyogtam. - El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett neked.

- Biztosan nem volt nehezebb, mint neked - fordította felém a fejét.

- Minden embernek a saját táskája a legnehezebb - feleltem bölcsen. - Átélni másabb, mint meghallgatni más problémáit.

- Igen... igazad van.

- Szerencsére mindkettőnk története jól végződött - mosolyodtam el keserűen a maszkom mögött.

- Boldog vagyok Jiminnel - szusszantott. - Azt hiszem, ha ő nem lenne, én sem lennék ma az az ember, aki vagyok. Fényt hoz az életembe.

- Ez nagyon szép - bólogattam. - Összeilletek, amúgy.

- Tényleg? - csillantak fel a szemei. - Ezt nagyon jó hallani!

- Kérdezhetek valamit?

- Akármit - vágta rá.

- Hogy értetted azt, hogy Hoseoknak vigyáznia kellett Yoongira, nehogy kárt tegyen magában? - kérdeztem feszülten.

- Mikor elvittek a szüleid, nagyon durván lecsúszott. Folyton azt érezte, hogy rosszul cselekedett amikor elengedett téged. Rémálmai voltak amiatt, hogy nem bízott az orvosokban és vissza akart hozni téged, de akkor már késő volt. Minden kapcsolat megszakadt, ő pedig depressziós lett, ismét - mesélte halkan. - Az életére mert volna esküdni, hogy nem vagy jó helyen, csak mert ő úgy érezte - forgatta meg a szemeit.

Döbbenten hallgattam őt, miközben szívem hevesebben kezdett verni a mellkasomban. Tudta... Yoongi tudta, hogy bántanak és segíteni akart...

- Aztán mi történt? - kérdeztem.

- Hoseok megkért egy orvost, hogy meséljen Yoonginak a londoni kórházról. Agyon vissza dicsérte, ezzel sikerült megnyugtatnia Yoongit - magyarázta.

- Értem... Ezt nem tudtam...

- Persze, hogy nem tudtad - mosolyodott el. - Azt hitted, hogy azért engedett el, mert már nem szeretett. Pedig ő még most is szeret.

- Mi van? - ültem fel hirtelen.

- Mondom - nézett rám komolyan.

- Ne beszélj baromságokat, kérlek!

- Mióta elmentél, nem volt párkapcsolata, mert mindenkiben téged keresett - bólogatott, mire tenyereimre támaszkodtam és talpra álltam.

- Elég volt! - mutattam le rá mérgesen. - Nem szégyelled magad? Kibeszéled az egyik barátodat!

- Sírt miután elmondtuk neki, hogy ki volt az a csávó melletted - folytatta, én pedig füleimre szorítva a kezeimet hunytam le a szemeimet.

- Fogd már be!

- Még mindig hatással van rád - állt fel ő is.

- Persze, hogy hatással van rám - tártam szét a karjaimat. - Utálom őt!

- Mert a barátodat szereted? - kérdezte idegesen. Megszeppenve bámultam rá, hiszen nem számítottam erre a kérdésre. Hogy van mersze...?! - Na látod.

- Nem tudsz te semmit - sziszegtem.

- Jól van, akkor bocsánat - hátrált meg hűvösen. - Én nem ezért hívtalak ide, Jungkook.

- Hát?

- Tudom, hogy három hét múlva visszamész Londonba, és megértem az indokodat is, amiért távol akarsz maradni tőlünk, de kérlek. Kérlek, gondold át. Mi szeretnénk, ha ezt a kis időt ismét veled tölthetnénk.

- De miért? - értetlenkedtem.

- Ezt ne kérdezd - emelte maga elé a karjait. - Fogalmam sincs. Valami van benned, ami miatt mind úgy érezzük, hogy neked is a csapathoz kellene tartoznod.

- Ha most ebbe belemegyek... fájdalmas lesz a búcsú - ráztam meg a fejem.

- Egyszer már kibírtuk, nem? - mosolyodott el féloldalasan. - És nem kell ugyanúgy lennie. Tarthatnánk a kapcsolatot.

- Ez annyira abszurd - nevettem fel hitetlenül. - Hogy a francba jutottam idáig?

- Most hozzám beszélsz?

- Nem, magamhoz - intettem le őt.

- Ja, jó. Akkor szólj, ha végeztél - bólintott megértően.

- Taehyung, én nyaralni jöttem ide a párommal.

- Értem én.

- Ha érted, akkor mi is a kérdés? - ráncoltam össze a homlokom.

- Van kedvetek átjönni holnap... vagyis ma este? Grillezhetnénk, meg ilyenek. Van medencénk is - mutogatott őszinte beleéléssel, én pedig a fejemet fogtam, mert totálisan elbeszéltünk egymás mellett.

- A tegnapi után szerinted van? - morogtam.

- Jaj, ne aggódj! Senki sem haragszik rád - vigyorgott. - Na? Benne vagy?

- Nate-nek nincs kedve.

- Még meg sem kérdezted - vonta össze a szemöldökét.

- Hah... Jó... Megbeszélem vele...

- Szuper! - ugrott egyet, és abban a pillanatban megszólalt a telefonján egy Momoland szám. Előkapta a zsebéből és a füléhez emelte a készüléket.

- Taehyung - néztem rá megütközve. - Elfelejtetted felvenni.

- Ó, nem, csak szeretem ezt a számot - mondta és elkezdte mozgatni a fejét az ütemre. Megvárta, hogy véget érjen a refrén, majd fogadta a hívást. - Igen? Szia! ... Nem... Nem tudtam aludni, szóval eljöttem sétálni... Igen, egyedül... Jól van, megyek... Nyugi már, Chim, nincs bajom... Oké, aludj vissza nyugodtan...Én is téged, puszi!

- Gondolom Jimin volt - döntöttem oldalra a fejem.

- Ő. Most mennem kell, ha nem akarok meghalni - köszörülte meg a torkát. - Mindenképp írj nekem mielőtt elindultok hozzánk!

- Nem biztos, hogy megyünk...

- De, biztos - biccentett, majd leporolta a ruháját. - Most sem ölelhetlek meg?

- Öhm... de? - inkább hangzott a válaszom kérdésnek, de Taehyungot ez nem igazán érdekelte. Szorosan körém fonta karjait és a vállamra hajtotta a fejét.

- Köszönöm - suttogta. Végigsimítottam a hátán és szorosan lehunytam a szemeimet. Miért nehezíted meg, Tae?

- Vigyázz magadra hazafelé - mondtam, miközben elhúzódtam tőle.

- Te is - mosolygott. - Szia! - integetett, majd kikerült és a park kijárata felé indult.

Addig néztem utána, amíg el nem tűnt a szemem elől, és közben igyekeztem feldolgozni azt a rengeteg információt, amit ebben a másfél órában osztott meg velem. Azt hiszem, mindez nagyban megváltoztatja a dolgokat...