Hangos puffanásra kapom fel a fejem. A hang odakintről jön, mintha egyre inkább közeledne a szobám felé. Gyenge karjaimra támaszkodva tolom fel magam és azonnal az ágyam melletti falnak döntöm a hátam. Minduntalan remegve húzom magamra a takarómat abban a reményben, hogy megvéd, ha szükség van rá.

A hang bántja a fülem és már úgy hallom, az ajtó előtt toporzékol. Tágranyílt szemekkel bámulok arra és pislogni sem merek, nehogy éppen akkor támadjon rám a hang.

Az ajtó megremeg és valaki a kilincsre fog. Nyitva van, ő mégis rángatja olyan erősen, hogy félek, kiszakítja a helyéről.

- K-ki az? - kérdezem vékony hangon, mire megáll.

Néma csend telepedik a szobára, mintha megállna a levegő. Feszülten nézem az ajtót miközben a takaró szélét szorítom, és ekkor kínzóan lassan lép be a hang tulajdonosa. Egy férfi az.

Csupán az alakját látom, ahogy a folyosói lámpa fénye hátulról világítja. Magas, vékony testalkata van és hamar rájövök, hogy kopasz.

- Takarítás - mondja szokatlanul mély hangon.

Apróra húzom össze magam, mert nem tudom mire vélni az egészet. Általában akkor takarítják ki a szobámat, amikor én az orvosom irodájában töltöm az időt, nem pedig hajnalban, amikor az összes beteg alszik.

A férfi behúz egy kis ládát, mire összevonom a szemöldököm. Becsukja maga mögött az ajtót és újra sötétség telepedik a szobára. A szemem nehezen szokik hozzá, rettegve várom, hogy mi fog történni.

Nem telik el két perc, a férfi a karomra fog és a hátamra dönt.

- N-ne bántson - dadogom rémülten.

Nem válaszol, két karomat oldalra húzza és rájuk köt valamit. A tapintása érdes és hideg, érzékennyé teszi a csuklóimon a bőrt.

- Reggel egy különleges orvos fog meglátogatni - mondja az arcomba. A lehelete borzalmas, fintorogva fordítom el tőle a fejem. - Azt mondta, nagyobb biztonságban leszel, ha nem tudsz mozogni - magyarázza és áttér a lábaimra. Amint a bokámhoz ér felnyikkanok, ő pedig azonnal elhúzza a kezét.

- F-fáj - nyöszörgöm.

Ezúttal óvatosan nyúl a lábamhoz és végighúzza tenyerét a sebeimen. Megtalálja azt a részt, ahol nem sérült a bőröm, ott kötözi le a lábaimat is.

A szemeim égtek, sűrűn pislogva próbáltam elűzni a fájdalmat belőlük. A fejem kába volt és forgott velem a szoba, pedig feküdtem. Betudtam mindezt a kimerültségnek és annak, hogy elalvás előtt vörösre sírtam a szemeimet. Miután Nate elaludt még sokáig fent voltam és a történteken gondolkodtam.

Sosem hittem volna, hogy valaha is lesz merszem bárki ellen fellépni, hiszen mindig én voltam az áldozat, nem pedig fordítva. Emiatt úgy érzem, valamennyire mégis megváltoztam az évek alatt, talán egy kicsit bátrabb lettem. Vagy nem, csak még nehezebben tudom kontrollálni magam...

Sokat gondoltam Yoongira is. Bűntudatom volt, amiért először úgy éreztem, egy pillanat alatt eldobnám az életemet érte.

Ott állt mellettem Nate, aki mindennél jobban szeret, én mégis egy olyan ember iránt éreztem valami erősebbet, határozottabbat, aki tönkretett. Yoongi képes volt csupán a jelenlétével többet kiváltani belőlem, mint Nate az elmúlt két évben.

Fogalmam sem volt arról, hogy miért, mégis mi köt annyira hozzá, de azt tudtam, hogy nem engedhetek ezeknek az érzéseknek. Be kell zárnom őket egy dobozba, majd a lelkem legmélyére kell száműznöm őket, hogy a harag és a gyűlölet kétely nélkül a felszínen maradhasson.

Mikor kitisztult a látásom oldalra nyúltam a telefonomért. A kijelzőn értesítések jelentek meg, túl sok üzenet, amiket nem akartam elolvasni, valamiért mégis megnyitottam őket. Lejjebb vettem a fényerőt és az utolsó üzenethez görgettem, figyelmen kívül hagyva a többit.

Taehyung: Szeretnék veled beszélni.

Ezt küldte tegnap este. A kíváncsiságom legyőzött és elolvastam a fentebb lévő szöveget is, de egy szót sem írt arról, ami a házban történt.

Én: Miért? Miért akarsz egyáltalán szóba állni velem?

Írtam vissza. Meg sem próbáltam megérteni magam, hogy miért válaszoltam neki, holott eddig ignoráltam őt.

Kiléptem az alkalmazásból és a videólejátszó felé tettem az ujjam, azonban mielőtt ráléphettem volna, legnagyobb döbbenetemre üzenetem érkezett. Mi a szar?

Taehyung: Mert a legjobb barátom voltál.

Én: Tudod te, hogy hány óra van?

Taehyung: Aha, negyed három

Én: Hajnali negyed három...

Taehyung: És? Válaszoltál.

Én: Jól mondtad. A legjobb barátod voltam. Múlt időben.

Taehyung: Miért vagy ennyire rideg? Tudtam, hogy haragszol rám...

Én: Nem haragszom.

Taehyung: Yoongira haragszol

Én: Yoongi átvert, te nem

Taehyung: Csak jót akart neked...

Én: Meg a faszt

Taehyung: Ha nem haragszol, miért vagy ennyire távolságtartó velem és a srácokkal?

Én: Három hét múlva visszamegyek Londonba. Felesleges lenne barátkoznom ismét

Taehyung: Ismét? Én még mindig úgy gondolom, hogy a barátom vagy

Én: Nem vagyok, Taehyung

Taehyung: Kár.

Én: ...

Taehyung: Nincs kedved beszélgetni? Mint nem barátok?

Én: Nincs? Mikor?

Taehyung: Ez összezavar. De amúgy most? Itt vagyok a parkban, ahova tegnap mentetek

Én: Honnan tudod, hogy oda mentünk?!

Taehyung: Követtelek

Én: Miért???

Taehyung: Mert aggódtam?

Én: Ott volt velem Nate.

Taehyung: Attól én még aggódtam..

Én: Mindegy. Azt gondoltam nincs annál furább, hogy ilyenkor ébren vagy, de mondd csak, mit keresel te a parkban?

Taehyung: Nem tudok aludni.

Én: Ezért kimész az utcára... mások meleg tejet isznak, ha nem tudnak aludni

Taehyung: Úgy érted, az angolok?

Én: Mindenki?

Taehyung: Nem talált. És ne tereld a témát. Jössz vagy nem?

Én: Nem szeretnék.

Taehyung: A te döntésed.

Én: Jó.

Taehyung: Jó.

Én: Negyed óra múlva ott vagyok.

Taehyung: <3

Óvatosan másztam ki az ágyból, nehogy felébresszem a békésen alvó barátomat. Megragadtam a táskámat és a konyhába vittem, hogy ne a szobában hangoskodjak a keresgéléssel.

A pultra tettem a táskát és kinyitva kivettem belőle egy fekete felsőt és egy nadrágot, amiket ott helyben kaptam magamra. Helyükre a pizsamámat tettem, majd a táskát a földre dobtam, mivel nem akartam már visszamenni a szobába.

Sietősen a hajamba túrtam és az ujjaimmal próbáltam helyretenni elaludt tincseimet, közben pedig elővettem az egyik szájmaszkomat. Felvettem, majd az előtérbe mentem, ahol lábaimra húztam a cipőimet és felkaptam a pulóveremet is. A kapucnit a fejemre rántottam, így jóformán csak a szemeim látszódtak, ezzel pedig meg voltam elégedve. El sem hiszem, hogy kócosan, smink nélkül lépek az utcára...

Szigorúan a padlót bámultam amíg ki nem értem az épületből, bár nem járt erre senki és a portás is félálomban dőlt a pultra.

Az utca fénye gyenge világítást adott, de pont elég volt ahhoz, hogy tudjam merre kell indulnom. Kezeimet zsebre vágtam és egy kicsit megszaporáztam lépteimet, hogy az a negyed óra tényleg annyi legyen.

Azt hittem, a csendtől majd feszült leszek és felszínre törnek bennem a kérdések, hogy miért csinálom azt, amit, de furcsa mód teljesen üres volt a fejem.

Akkor váltott gyorsabb tempóra a szívem, mikor beléptem a park területére. Nem tudtam, merre találom Taehyungot, ezért megálltam a park közepén és körbenéztem.

- Engem keresel - szólalt meg a hátam mögött, mire összerezzentem és azonnal megfordultam. - Úgy nézel ki, mint valami maffiózó - billentette oldalra a fejét.

- Te meg mint egy kisgyerek - feleltem végignézve rajta. Egy furcsa színű pizsamában volt és a lábain is papucsot hordott.

- Nem lát senki - rántotta meg a vállát. - Te is leveheted a maszkodat.

- Nem fogom - biccentettem.

- Jól van - rántotta meg a vállait, majd kikerült és a füves részhez sétált.

Mély levegőt vettem miközben végignéztem ahogy leült a fűre. El sem hiszem, hogy ezt csinálom...