Uram isten... Most komolyan egy számomra szinte idegen srác ablakán fogok bemászni hajnalok hajnalán? Én aztán fullosan nem vagyok normális...

Óvatosan nyitottam ki a szobám ajtaját, majd osonva mentem el a fürdőszobába, hogy ott felöltözzek, és egy egészen elviselhető külsőt vessek magamra. Semmiképpen sem szerettem volna felébreszteni anyámat, hiszen mégis hogyan magyaráztam volna ki, hogy miért készülődöm az éjszaka közepén?

Végül egy egyszerű fekete farmert és az egyetlen Gucci pólómat vettem fel, illetve felkentem magamra egy kevés alapozót is. Talán kicsit imponálni akartam neki... De csak kicsit!

Ezek után jött a tíz percen át tartó filozofálás.
Nem mehetek le a bejárati ajtóhoz, mert anya észrevesz, de azt sem mondhatom neki, hogy elmegyek az éjszaka közepén egy idegen sráchoz, mert tuti azt hiszi, hímringyó vagyok, és többet nem enged egyedül sehová. Viszont mégis hogy a francba másszak le az emeleti ablakomból? Bah!

A hosszas szenvedés pedig egyszer csak rávezetett, hogy létezik esőcsatorna, amin le tudok mászni a földre, és remélhetőleg nem is halok meg. Szóval... kimásztam az emeletről, át a kapun, és már el is indultam Jiminék háza felé.

*Jimin szemszöge*

Úgy érzem magam, mint valami 21. századi hímnemű Júlia, aki várja az ő Rómeóját... Itt ülök az ágyamban hajnali fél négykor, és az ablakomat bámulom, várva egy fiút, akit nem is ismerek, csupán egyszer segített elmennem a wc-re. Nem vagyok normális... Az is lehet, hogy egy gyilkos. Vagy hogy ki fog majd használni. ÚRISTEN! MI VAN, HA MEG AKAR MAJD DUGNI!?

Hirtelen lépteket hallottam az ablakomtól, mire azonnal odakaptam a tekintetem, és próbáltam magam lenyugtatni, miszerint csak Taehyung ért a házunkhoz, és nem akar valaki éppen kinyírni engem a nyitott ablakomon keresztül. Oké, Tae be tud mászni, mert nincs szúnyogháló, DE ENNYI ERŐVEL A GYILKOSOK IS!!

-Tae? – szólaltam meg halkan, félénken. – Mondd, hogy te vagy az! Vagyis... ne mondd, csak... nem tudom. Tapsolj egyet, ha Taehyung vagy! – találtam ki, a következő pillanatban pedig egy tapsot hallottam. – Oké, akkor... gyere be! Az egyetlen nyitott ablak az enyém a földszinten, szóval szerintem könnyen megtalálod – mondtam, és nem is kellett tovább firtatnom a témát, ugyanis hamarosan már Taehyung fél teste lógott az ablakomban.

A fiú nagy nehezen bekászálódott a nyitott ablakon, majd be is csukta azt, gondolom, hogy ne szűrődjön ki tőlünk semmi a beszélgetéseinkből.
Mosolyogva ült le mellém az ágyra, és aranyosan nézett rám, ezen pedig én is kénytelen voltam elmosolyodni.
-Köszönöm, hogy eljöttél – suttogtam, ő pedig megrázta a fejét, jelezve, hogy ez természetes.

Elővette a telefonját, és láttam, ahogy megnyitott valamit, majd gépelni kezdett. Hamarosan a Google fordító robotos hangja szelte át a szoba csendjét.
-Mivel nem értesz jelnyelven, beszélhetek hozzád így? – mondta a hang, mire én elmosolyodtam. Viccesnek és egyben aranyosnak gondoltam ezt az ötletet.
-Persze. De majd valamikor megtaníthatnál jelnyelven. Szeretném, ha egyszerűbben is kommunikálhatnánk egymással – mondtam, mire ő vigyorogva bólintott. Téglalap alakú a mosolya. Milyen aranyos!
-Egyébként nem olyan nehéz. A húgom óvodás kora óta teljesen érti a jelnyelvet – mondta a fordító.
-Akkor amikor legközelebb mászol be hozzám az ablakon, megtaníthatnál néhány alap kifejezést – vigyorogtam, mire ő némán elnevette magát, majd bólintott.

-Mesélsz egy kicsit az életedről? Végülis azért jöttem, hogy segíthessek – 'mondta', mire az én arcomról azonnal leolvadt a mosoly. Tényleg... Valójában csak ezért jött.
-Ömm... – kezdtem. – Igazából fél évvel ezelőtt éppen síelni mentem a családommal, amikor... volt egy autóbalesetünk, ahol elveszítettem az édesapámat és a testvéremet – kezdtem el mesélni. Nehéz volt erről beszélni... Nagyon nehéz. – Jihyun még csak... 15 éves volt, és elég közel álltunk egymáshoz, szóval a halála mély nyomot hagyott bennem – mondtam, és egy érintést éreztem meg remegő kezemen. Felnéztem Taehyungra, aki igazán halványan bár, de elmosolyodott, és kezem kezdte simogatni. Valószínűleg észrevehette, hogy szükségem van a támogatására ahhoz, hogy tovább meséljek. Sóhajtottam egyet, majd folytattam.– Két hétig voltam kómában, és azóta sem tudok járni, illetve nehezebb mozdulatokat végezni. Nem tudom behajlítani a térdeimet normálisan, nem tudok még egy helyben sem topogni a lábammal, nem tudok erősen ütni, hosszú ideig folyamatosan írni és hasonlók. Egyszerűen csak tönkrementek az izmaim vagy nem is tudom – mondtam remegő hangon, miközben néma könnyek kezdtek peregni arcomon. – Ezek után anyukámról kiderült, hogy rákos, én pedig az unokanővéremhez kerültem. Vele élek itt. Ő az egyetlen ember, aki maradt nekem. Jó, persze vannak barátaim, illetve az unokanővéremnek van egy párja, ő is nagyon kedves és közel áll hozzám, de... akkor sem olyanok, mint a családom. Őket senki sem tudja pótolni. Ha az anyukámat elveszítem... fogalmam sincs, mi lesz velem.

Taehyung elengedte a kezem és gépelni kezdett a telefonjába, ami hamarosan meg is szólalt:
-Az én húgom is rákos. - Sokkoltan néztem a fiúra, aki szomorúan elmosolyodott, majd újra írni kezdett. - Tudod, a rákos emberek igazán erősek. Próbálnak minél boldogabbak és kitartóbbak maradni, hogy túlélhessék ezt a borzalmas betegséget. Látom a húgomon, hogy mennyire küzd, és biztos vagyok benne, hogy a te anyukád is pont ugyanezt teszi nap mint nap – mondta a fordító robotos hangja, nekem pedig mindeközben egy újabb könnycsepp gördült le arcomon. – Megölelhetlek? – 'kérdezte' Taehyung, én pedig bólintottam, és hagytam, hogy a fiú óvatosan átöleljen engem.

Jó érzés volt, hogy közel érezhettem őt magamhoz. Nem igazán ismertem még, de abban a helyzetben hamar fontos lett számomra. Olyan volt, mintha mindig is ismertem volna. Érintése puha volt, haja szintén puhán hullott félig az én, félig pedig az ő arcára, ölelése rengeteg szeretetet, együttérzést és bíztatást nyújtott, az illata pedig olyan volt, mint... a levendula.

Lassan elhúzódtam tőle, és letöröltem arcomról könnyeimet.
-Köszönöm, hogy eljöttél, annak ellenére, hogy hajnali háromkor találtam ezt ki – nevettem fel kissé kínosan, mire ő elmosolyodott és megrázta a fejét, jelezve, hogy nincs semmi baj.

Újra elővette a telefonját, és írni kezdett, majd rám nézett és elindította a szöveget.
-Szívesen tettem, viszont éhen halok. Van valami eldugott kaja a szobádban? – Ezen kénytelen voltam felnevetni.
-Várj! – mondtam, majd oldalra fordulva lábaimat a földre helyeztem, kezemmel pedig biztos kapaszkodási pontot kerestem az íróasztalom sarkában. Nem akarok elesni és beégni előtte...

Óvatosan elrugaszkodtam és felálltam, miközben teljes súlyommal az íróasztalomra támaszkodtam. Az összes végtagom remegett, és azon a ponton képtelen voltam bármit is megtenni. Nem tudtam járni, nem tudtam leülni... nem tudtam csinálni semmit sem.

Hallottam, ahogy Taehyung feláll az ágyamról, a következő pillanatban pedig hatalmas tenyerét éreztem meg oldalamon, másikat pedig az egyik hónom alatt.
Néhány másodpercig még egy helyben álltam és nehézkesen lélegeztem, majd erőt vettem magamon és elindultam. Eleinte az íróasztalba kapaszkodva haladtam, akár egy kisgyerek, aki először jár korcsolyapályán, majd amikor az íróasztal sarkához értem, kicsit tanácstalanul néztem előre.
-Tarts erősen! Elengedem az íróasztalt – mondtam Taehyungnak, miközben körülbelül úgy kapkodtam a levegőt, mint aki éppen akkor futott vagy tíz kört a háztömb körül.

Oké, Jimin, képes vagy rá!
3... 2... 1...
És elengedtem. Ijedten konstatáltam, hogy nem kapaszkodok semmibe, és minél erősebben próbáltam koncentrálni arra, hogy ne essek el ott helyben. Mikor pedig éreztem, hogy Taehyung elég erősen fog, így ez nem fog megtörténni, ismét elindultam. Kapaszkodók nélkül.

Már csak három lépés... Kettő... Egy...
Elértem a szekrénysort, melynek egy kisebb ajtajához nyúltam, és kinyitva azt, kivettem belőle egy dobozt.
-Ebben van néhány dolog, amit megehetsz – mondtam Taehyungnak zihálva, majd becsuktam a szekrény ajtaját, és ismét elindultam, immár vissza az ágyamhoz.

Szörnyen elfáradtam a sétálgatásban, és tudtam, néhány másodperc múlva össze fognak alattam csuklani a lábaim. Próbáltam lépni, de egyszerűen nem ment. Egyszer csak úgy döntött a testem, hogy ő nem mozdul többet.
-Nem megy – lihegtem. – Nem megy – ismételtem, miközben némán kitört belőlem a száraz zokogás. Még sírni is képtelen voltam abban a helyzetben...
Taehyung ekkor egy hirtelen mozdulattal maga felé fordított, és combjaim alá nyúlva felemelt engem. Készségesen karoltam át a nyakát, és lehunyt szemekkel tűrtem, ahogy elvisz engem az ágyamig.

Éreztem, ahogy leül az ágy szélére, de eszem ágában sem volt elengedni őt. Csak úgy éreztem magam biztonságban, ha átölelhetem.

Egyik kezével elengedett, és éreztem, hogy oldalra nyúl, majd hamarosan ismét meghallottam a már jól ismert Google hangot.
-Jól vagy? – kérdezte.
-Igen – mondtam halkan, szinte suttogva, és még szorosabban bújtam hozzá.
-Miért csináltál ekkora hülyeséget? – 'szólalt meg' újra. Nem tudtam pontos választ adni erre a kérdésre. Hiszen a valóság igazán egyszerű volt: járni akartam.
-Olyan akarok lenni, mint a többi ember, Taehyung – sírtam ismét, próbálva megválaszolni a fiú kérdését.
-Meg tudom érteni – 'mondta'.

Egyre szorosabban bújtam hozzá, arcom pedig vállába fúrtam, azonban elértem azt a pontot, amikor már nem tudtam ennél közelebb kerülni a fiúhoz.
-Biztos jól vagy? – 'kérdezte' ismét.
-Jól leszek – javítottam ki az előbbi válaszomat. – Csak maradjunk így egy kicsit.

—————————————————————————

Hiii!
Idáig írtam meg eddig a könyvet, a héten pedig nem sok időm van, így kérdéses, mikor tudom folytatni, de igyekszem^^

2021.07.05. 19:11