-Itthon vagyok! – kiáltottam el magam, amint beléptem a házba, ahol az unkanővéremmel laktam. Nem mintha vágytam volna arra, hogy vele éljek, de mivel a családom összes többi tagja halott, beteg, öreg vagy messzire lakik, nem volt más választásom. Oké, Minji jó fej, de elég idegesítő. Úgy kezel engem, mint egy lányt, csak mert meleg vagyok és gondoskodni kell rólam. Ettől még nem leszek lány!

-Gyere be a nappaliba! – kiáltott vissza Minji.
-Pillanat – mondtam, miközben próbáltam leszenvedni magamról a cipőimet. Minji erre egy másodperc alatt ott is termett mellettem, és elém térdelve levette rólam a cipőket. Tudta, hogy valószínűleg valami nem oké, és mivel fél év alatt már hozzászokott, hogy nyomorék vagyok, azonnal segítségemre sietett. – Köszönöm – sóhajtottam.
-Ne legyél mérges magadra! Látom a szemeidben, hogy haragszol azért, mert nem mennek úgy a dolgok, mint a többi embernek. Hamarosan menni fog – bíztatott.
-Ha fél év után sem megy, ezután sem fog... – morogtam.
-A gyógytornász majd segít.
-A gyógytornász nem segít semmit – mondtam haragosan, majd Minji mellett elhaladva inkább bementem a nappaliba.

-Történt valami? – szólt utánam Minji, miközben ő is elindult a nappali felé.
-Miből gondolod? – kérdeztem, és megpróbáltam megállni a kanapé mellett.
-Negatív vagy és kedvetlen – sóhajtott Minji, kerekesszékemet a bútor mellé állítva, hiszen szerintem senkit sem lep meg, ha azt mondom, magamtól még erre sem vagyok képes.
-Nem voltál velem, így egy idegentől kellett segítséget kérnem, ami totál kínos volt, és most ismét úgy érzem, csak egy teher vagyok a világ számára – meséltem egy szuszra, Minji pedig leült mellém a kanapéra, és onnan nézett rám sajnálkozó tekintettel.
-Nem vagy teher. A Sorsnak tervei vannak veled, éppen ezért nem haltál meg abban a balesetben...
-Azért nem haltam meg, mert jobb oldalt ültem – morogtam.
-Miért vagy ennyire pesszimista? – sóhajtott az unokanővérem.
-Realista vagyok, Minji – sóhajtottam én is, és telefonomat elővéve az értesítéseimet kezdtem el nézegetni.

-Kit kértél meg, hogy segítsen? – váltott témát Minji.
-Egy fiút – válaszoltam egyszerűen. Nem voltam túl beszédes kedvemben, felhőtlen pedig főleg nem voltam.
Minji bólintott, és ő is a telefonját kezdte nyomkodni. Úgy tűnt, nem firtatja tovább a témát, azonban tudtam, hogy ez nem így lesz. Ééés igazam is lett...
-Helyes volt? – kérdezte, csak úgy mellékesen, fel sem nézve a telefonjából, azonban tudtam, hogy valójában szörnyen foglalkoztatja a kérdés, miszerint a srác, aki segített nekem elmenni arra a szerencsétlen wc-re, helyes volt-e vagy sem.
-Igen – mondtam halkan, szinte suttogva.
-Hogy néz ki? Mennyi idős? Mi a neve? Ugye bekövetted Instagrammon??? – kapta rám a tekintetét csillogó szemekkel, mire én ismét sóhajtottam. Már megint pasit akar nekem fogni. Kurva jó...
-Fekete, göndör haja van, nálam kicsit magasabb. A korát nem tudom, de szerintem nem lehet sokkal idősebb nálam. Nem követtem be, fogalmam sincs az Insta nevéről, viszont a Messengere megvan. A neve pedig... Taehyung. Kim Taehyung – adtam részletes leírást a fiúról, majd óvatosan Minjire pillantottam.
-Hm... Mutass képet! – kérte izgatottan.
-Nincs képem róla. Mint mondtam, nincs meg az Instagramja, szelfit pedig nyilván nem készítettem vele – néztem furán Minjire, aki elgondolkozva csendben maradt.
-Oké – mondta halkan a lány, teljesen elveszítve addig tartó izgatottságát.

-És... beszéltél anyukáddal? – dobta fel a következő témát.
-Igen – válaszoltam röviden. – Nagyon beteg – tettem hozzá, és éreztem, ahogy szemeim könnybe lábadnak. Tenyerem izzadni kezdett, lábam remegett, és egész testemben forróságot éreztem. Még mindig kikészülök ettől a témától...

Minji kezét lábamra helyezte, így próbált engem nyugtatni, belőlem azonban kitört a sírás.
-Semmi baj – suttogta Minji, miközben magához húzott egy ölelésre. – Hamarosan minden rendben lesz.
-Már miért lenne-
-Mert te egy hihetetlen erős fiú vagy, Jimin, aki képes lesz mindent kibírni és leküzdeni – vágott a szavamba.
-De anya nem képes rá – sírtam továbbra is.
-Ő is nagyon erős, és mindent próbál megtenni a túlélésért, hogy melletted maradhasson.

-Én ezt már nem bírom tovább – mondtam halkan, néhány perc csendes sírás után, mire Minji óvatosan eltolt magától.
-Nézz rám, Jimin! – utasított, én pedig teljesítettem a kérését. – Erős vagy, rendben? Nem szabad feladnod. Becsüld meg, hogy élsz! Semmit sem szabad elvesztegetned, ami egy megragadható lehetőség. Tartsd a kapcsolatot ezzel a T betűs fiúval is, ameddig lehetőséged van rá. Lehet, hogy az élet azért hozott titeket össze ilyen módon, mert szükségetek van egymásra. Talán ő tudna segíteni neked, hogy jobban legyél – mondta, és ez elgondolkoztatott. Lehet, hogy igaza van...
-Segítesz elmenni a szobámba? – kérdeztem tőle, ő pedig halványan elmosolyodva bólintott. Szemeiben aggodalom csillant, de szeretett volna engem mosolyával is bíztatni.

Minji betolt engem a szobámba, majd segített átülni az ágyamra. Kicsit elgondolkozott, végül ő is leült mellém, és kézfejével megsimította az arcom. Szerettem az érintését, igazán gyengéd volt és megnyugtató.
-Jól vagy? – kérdezte tőlem halkan, mire én bólintottam, és ránéztem.
-Persze. Csak... elfáradtam – mondtam csendesen. Nagyon könnyen el tudtam fáradni, a nehezen teljesíthető mozdulatok és a folytonos depresszió elég fárasztó volt számomra.
-Aludj egy keveset! – tanácsolta Minji.
-Akkor lehet, hogy ma már nem kelek fel, csak hajnalban – mondtam neki, mintha nem tapasztalta volna ezt ki már fél év alatt.
-Rendben. Lefürdesz most, vagy majd reggel? – kérdezte.
-Nincs most hozzá energiám – dőltem hanyatt az ágyon. – Segítesz átöltözni valami kényelmesebb nadrágba? – néztem Minjire esdeklő tekintettel, mire ő halványan elmosolyodva bólintott, és elment a ruhásszekrényemhez, hogy keressen nekem valami kényelmeset.

Végül egy egyszerű fekete mackónadrágot vett elő, amit segített felvennem, majd elrendezte az ágyam, és a redőnyöket is lehúzta.
-Aludj jól! – mondta, miközben megsimította az arcom, és már el is indult kifelé, amikor utána szóltam.
-Köszönöm – mondtam halkan, és egy újabb könnycsepp gördült le arcomon.
-Mit köszönsz? – pislogott értetlenül az unokanővérem.
-Azt, hogy mindig mellettem vagy és ennyit segítesz nekem. Annyira hálás vagyok – sírtam, mire Minji azonnal visszajött mellém, és letérdelt az ágyam mellé.
-Nem kell megköszönnöd. Ez a természetes – simogatta az arcom, én pedig lehunyt szemekkel hagytam. – Bent maradok, amíg elalszol, rendben? – kérdezte, én pedig bólogattam egy sort.
-Énekelsz? – kérdeztem. Talán gyerekesnek tűnhet a kérdés, de a gyakran felbukkanó depresszióm miatt sokszor lehettem bármennyire fáradt, képtelen voltam elaludni. Ilyenkor az egyetlen, aki meg tudott nyugtatni engem, Minji volt. Az, ahogy énekelt. És ő minden alkalommal megtette. Képes volt akár hajnalban felkelni és órákon át beszélgetni velem és énekelni nekem, csak azért, hogy megnyugtasson, és segítsen elaludni. Ezért is voltam annyira hálás neki...
-Persze – mondta halkan, majd énekelni kezdett.

*********************************************

Sziasztook! Már napok óta agyalok a folytatáson, tegnap pedig végre ✨megszületett✨ a megfelelő ötlet. Kissé depresszív, de... igen 😂
Remélem, elfogadható lett hehe

2021.06.30. 08:31 (utoljára is boldog pride hónapot mindenkinek^^🏳️‍🌈)