-...aztán leszakadt az egész, mi pedig csak kiabáltunk, hogy „meg fogunk halni", miközben a hinta körülbelül fél méterrel volt a föld felett – nevettem, elmesélve egy újabb gyerekkori emlékem Taehyungnak, aki mindet olyan boldogan nevetve hallgatta, mintha a saját emlékeit hallaná a legjobb barátjától.
-Most is ilyen sok barátod van? – kérdezte, szokás szerint a Google fordítóba bepötyögve szavait, mire én elgondolkoztam a válaszon. Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg azt, amit mondani akarok. A valóság ugyanis elég összetett volt.
-Sajnos nem – mondtam végül szomorúan mosolyogva. – Amióta elkezdtem a gimnáziumot, sokkal nehezebben ismerkedek másokkal. Bekerültem egy elég rossz osztályközösségbe, ahol senkit sem ismertem, és mivel kissé introvertált típus vagyok, ha sok idegennel vagyok összezárva, elég kevés embernek loptam be magam a szívébe. A barátaim nagy része pedig ott hagyott a balesetünk után, mert állításuk szerint megváltoztam, amin én valahogy nem is csodálkozom – meséltem, miközben a kezeimet kémleltem. – És sajnos akadtak olyanok is, akik egyszerűen csak szégyellték azt, hogy kerekesszékes lettem. Azt mondták, gáz így megjelenni velem az utcán... – Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigcsordul az arcomon. A boldog hangulatunk hirtelen váltott keserűvé. – Bocsáss meg, nem akartam megint panaszkodni – nevettem el magam keserűen, majd idegesen letöröltem könnyeimet. Már megint csak elcsesztem a hangulatot...
-Nincs semmi baj. Szívesen meghallatlak, bármi is okoz neked boldogságot, vagy esetleg szomorúságot. Talán furcsa, hogy ezt mondom, de sokat jelentesz számomra, és szeretem tudni, mi bánt téged. Szeretnék neked segíteni, hogy jobban érezd magad – szólalt meg a fordító néhány másodperc múlva, mire én kissé elmosolyodtam. Annyira aranyos, ahogy próbál velem kommunikálni...

Hirtelen egy érintést éreztem meg kezemen, és Taehyung kezét vettem észre sajátomon. Kézfeje nagy volt és melegséget árasztott magából, ami valahogy azt váltotta ki belőlem, hogy az én testemen is végigfusson egyfajta meleg, bizsergető érzés. Mindent megadtam volna azért, hogy minél többször érezzem érintését.

Felemeltem rá a tekintetem, mire ő elmosolyodott. Ez a gesztus pedig valahogy követelte, hogy én is elmosolyodjak.
-Hihetetlen belegondolni, de... tudod, mi a jó abban, hogy nem tudok járni? – szólaltam meg ismét, mélyen elveszve a hatalmas őzike szemeiben. – Ha ez nem így lenne, soha nem ismertelek volna meg téged - mondtam, terveim szerint romantikusan, azonban azt hiszem, a romantikusság üvegcséje kiürült, mire Isten engem elkezdett volna megteremteni, ugyanis az egész végül tök bénán sült el. Szerintem jobb, ha soha nem megyek randira...
-Nem szeretnélek lelombozni, de ha kezdeni akar velünk valamit a Sors, ígyis-úgyis találkoztunk volna valahogy – vigyorodott el, amint véget ért a fordító gépies hangja, mire én megforgattam a szemeimet. Kínos...
-Kösz', hogy ennyire támogatod a gondolataimat – morogtam, mire ő elnevette magát.

Tae ismét a telefonja képernyőjére vezette tekintetét és írni kezdett. Tudtam, mit fog 'mondani', mégis reménykedtem abban, hogy az éjjel (soha nem érhet vééget – írói megjegyzés), amit együtt tölthettünk, nem ért még véget (mondom én xd – í.m.). Azonban csalódnom kellett, amint Taehyung 'kimondta' azt, amit akart...
-Sajnos most mennem kell. Ha anyu észreveszi, hogy nem vagyok otthon, nagyon mérges lesz rám és rettentően meg fog ijedni. Az unokanővéred meg szerintem serpenyővel kergetne hazáig, ha meglátna egy random idegen srácot a szobádban – 'mondta', mire én elmosolyodtam kissé. Vicces volt elképzelni azt, amit Taehyung mondott.
-Örülök, hogy eljöttél – mondtam neki mosolyogva, mire ő is elmosolyodott, majd közelebb csúszott hozzám az ágyon és átölelt.

Nem akartam, hogy elmenjen. Azt akartam, hogy minél tovább ott maradjon velem aznap. Egyszerűen csak megnyugtatott, hogy velem van és úgy éreztem, nem szeretném őt elengedni. Soha.

-Talán furán hangzik, hogy ezt mondom, de szeretlek, Tae – öleltem őt még szorosabban.
Néhány másodpercig nem történt semmi, majd ő egyszer csak felém fordította a fejét ölelésünkben és egy hosszú csókot adott halántékomra. Valahogy azonnal értettem a celzást...

Lassan elhúzódtam tőle, majd szomorú mosolyra húztam ajkaim, miközben abban reménykedtem, talán nem olyan feltűnő a pirulásom, mint amilyennek érzem.
Ő visszamosolygott rám, néhány másodperc után pedig felállt és felém intve elindult az ablakomhoz.

Ezek után már csak arra eszméltem fel, hogy ismét egyedül vagyok.

—————————————————————————-

Fhuh ömm... nem olyan nagy szám és nem túl hosszú fejezet, viszont hónapok óta nem tudtam összeszülni egy épkézláb fejezetet egyik könyvemhez sem. Oneshotokkal próbálkoztam, de azokkal is ritkán és elég bénácskák is lettek.

Sajnos elég stresszes időszakban vagyok már egy ideje, főleg szeptember eleje óta. Szeretnék 'visszatérni' és újra teljes gőzerővel írni, és remélem, ez sikerül is mostmár. Úgy érzem, kezdek hozzászokni azokhoz a dolgokhoz, amik mostanában részt vesznek a mindennapjaimban (pl. a tikjeim, az ocd-m, a hangulatingadozásaim stb.) és kevésbé érzem magam fáradtnak, emiatt jobban tudok koncentrálni a dolgokra. Az idei tanévben először írtam múlthéten puskázás nélkül egy négyes dogát kémiából, illetve most az íráshoz is több erőt és energiát érzek, szóval tényleg próbálkozok!! 😭🤌🤌

Legyen szép őszi szünetetek (már akinek van, akinek pedig nincs, annak kitartást 💕💕)! Hamarosan megpróbálok jelentkezni! 😽✌️💕

2021.10.25. 11:13 pm