*Taehyung szemszöge*

-Hogy vagy? – mutogattam a húgomnak mosolyogva.
-Egész jól – válaszolt szavakkal, mire én bólintottam, és megsimítottam arcát. – Te? - kérdezte.
-Megvagyok – jeleltem.

A húgom már kicsi kora óta tanulja a jelnyelvet, csak hogy megértsen engem. A szüleim még akkor kezdték el tanulni, amikor kisbaba voltam, a húgom pedig már úgy lett nevelve, hogy annyira tudja a jelnyelvet, mint amikor szavakkal kommunikál másokkal. Fontos volt, hogy ezt tegye, különben nem tudott volna velem beszélni soha, maximum írásban, azonban egy óvodás kisgyereknek valahogy mégis könnyebb megtanítani, hogy értse a mutogatást, mint hogy olvasson.

-Van valami baj? – kérdezte.
-Csak elgondolkoztam.
-Min? – vigyorodott el huncutan, mire én elmosolyodtam.
-Találkoztam egy mozgássérült sráccal – mutogattam, húgom pedig még az addigiaknál is jobban vigyorgott rám.
-Helyes volt? – kérdezte, jelentőségteljesen nézve rám.
-Inkább aranyos – pirultam el. – De most komolyan az első kérdésed, amikor egy mozgássérült srácot említek, hogy helyes volt-e? Ennyire azért nem vagyok egy kiéhezett állat - nevettem némán, mire Eojin is elnevette magát. - Beszéljünk másról! Mit mondanak a nővérek? Mikor jöhetsz legközelebb haza?
-Ha minden rendben megy, két hét múlva hazamehetek egy hétvégére – mosolygott, ezen pedig én is elmosolyodtam, miközben szemeim boldogan felcsillantak.

Akkor már három hónap eltelt azóta, hogy kiderült, Eojin rákos. Amikor először megtudtuk, mind csak sírtunk, és az összes, ami támogatott minket, az a remény volt. Ahogy viszont telt az idő, rájöttünk, hogy Eojin rettentően erős, és ameddig nem adja fel, nem lesz semmi baj. Ő pedig nem fogja egyhamar feladni, ebben biztos vagyok.

Előrehajoltam, és magamhoz öleltem őt. Boldog voltam, hogy mellette lehetek. Ki akartam használni az időt, amíg van lehetőségem megölelni.

Nem szabad elvesztegetnünk egyetlen percet sem az életünkből. Hiszen a napjaink mind meg vannak számlálva, és kiszámíthatatlan, hogy meddig tart a holnap. Annyi időt kell eltöltenünk a szeretteinkkel, amennyit csak lehetséges. Talán ez az egyik legfontosabb dolog az életben.

シシシ

-Szia, szívem! – köszönt anyukám mosolyogva, amint beléptem a házba. Órákig beszélgettem Eojinnel a kórházban, így mire hazaértem, este nyolc is elmúlt. – Elég későn értél haza – jegyezte meg.
-Eojinnel beszéltem – mutogattam, ő pedig mosolyogva bólintott.
-Tudom – mondta. – Sajnálom, hogy nem tudtam veled menni. Legközelebb együtt látogatjuk meg a húgodat, rendben? – Erre én bólintottam.
-Mikor jön haza apa? – 'kérdeztem'.
-Csütörtökön – válaszolt anyám.

Apám kamionsofőrként dolgozott. Ritkán járt haza, csupán azóta találkozhattunk vele gyakrabban, hogy kiderült Eojin betegsége. Onnantól kezdve egész sokszor hazajött hozzánk, gondolom, hogy minél több időt tölthessen el a lányával, mielőtt meghal.

-És Eojin? – kérdezte anya, miközben elindultunk az emeletre.
-Ha minden rendben megy, két hét múlva hazajöhet – jeleltem, mire anya szemei felcsillantak.
-De jó! – mondta boldogan, ezen pedig én kénytelen voltam elmosolyodni.

Bementem a szobámba, anya pedig követett engem, és mikor én leültem az ágyamra, ő is helyet foglalt mellettem.
-Valami baj van? – jeleltem, mire ő szomorúan elmosolyodott, és megsimította a karom.
-Csak elgondolkoztam azon, hogy szinte már csak te maradtál nekem, és rettentően félek, hogy téged is elveszítelek... Vagy Eojint végleg, édes istenem! – sóhajtott kissé.

Néhány másodpercig még szomorú tekintettel néztem rá, majd inkább hozzábújtam. El akartam mondani neki, hogy mennyire szeretem. Azt, hogy nem fog csalódni bennem, és ameddig csak tehetem, mellette maradok. Soha többet nem akartam őt a saját hibáimból zokogni látni. Elég volt egyetlen egyszer...

-Ugye nagyon vigyázol magadra, Taehyung? – kérdezte, kissé sírva, én pedig bólogattam párat. – Nagyon fontos, hogy ezt tedd, rendben? – Erre én ismét bólogattam. Még néhány percig csendben ültünk, egymást ölelve, majd édesanyám egy puszit adott hajam közé. Az ilyenekkel mindig annyira meg tudott nyugtatni, hogy azt elmondani sem tudom. Csak ültem és lélegeztem be azt a csodálatos levendula illatát, és tudtam, hogy mellettem van, és mellettem is marad egészen az utolsó lélegzetvételéig.

***********************************************************

Sziasztook!
A napokban még várható 1-2 fejezet, utána pedig a másik két könyvemből (Védelmező és Kényszer Cselekedetek) is.
Igaz, ez most egy rövidebb fejezet, de azért remélem, elnyerte a tetszéseteket^^

2021.07.01. 20:46