2022 . június 08.

„You've got me out of my head" - All Time Low: Drugs & Candy

Álmosan megfordultam az ágyban, amikor Írisz ébresztője szólt pontban háromnegyed nyolckor. Az idillt a földön egy hisztis "ne már"-t majdnem ordítva elejtő Muki törte meg, mivel rájöttem, hogy valahogy el kellene rejtenünk őt a szobánkban anélkül, hogy a tanárok meglássák itt. Hiszen Editke első és egyetlen arányszabálya bármilyen ilyen kiránduláson, hogy fiú és lány egy szobában nem lehet. Márpedig most volt. És minő meglepetés, nem történt semmi, amíg Leó a padlón horkolt, vagy mi.

- Leó - suttogtam -, valahova el kéne bújnod.

- He?

- Ja, hogy még mindig süket vagy.

- Azt mondja Iza, hogy el kellene bújtatnunk téged, ha nem akarsz egy osztályfőnökivel a markodban hazamenni - kiabált a fölöttem lévő ágyról Leila.

- Minek?

- Editke, azért.

- Az ki? - kérdezte mindjárt elalszok-arccal.

- Hát anyám, hallod - csapta meg a fejét Leila. - Az osztályfőnök, te illuminált barom.

- Asszem Leila nincs ma valami jó passzban - csatlakozott be Írisz. - Kezdek tőle félni.

- Ajánlom is, Kapás Írisz! Munkácsy, neked meg tíz perced van, hogy elhordd magad innen.

- I've got der größte headache - jelentette ki az egyetlen srác közülünk, valahogy az angol és a német nyelvet keverve, mintha meg sem hallotta volna Leila kijelentését. - I need ein Schmerzmittel. Jetzt.

- Magyarul?

- Fájdalomcsillapítót. Most.

- Állapodjunk meg - ugrott le Leila az emeletről. - Te begurulsz oda, a sarokba, az ágy alá, eléd rakjuk a bőröndöket, úgy a tanár nem fog látni. A fiúk a másik szobában meg elhitetik Editékkel, hogy ott vagy. Ha elment, kapsz egy Algoflexet. Benne vagy? Üzlet?

- Üzlet.

A fiú egy szó és hiszti nélkül bevonszolta magát az ágy alatti sarokba, Leila pedig a terv szerint elétolta mind a hatunk bőröndjét.

- Jó, ez kész. Ha egy szót is szólsz, vagy bármi hangot hallunk felőled, amíg a tanárok itt vannak, nem lesz szép jövőd!

- Igenis, főnökasszony.

Mintha mi sem történt volna, az összes lány visszament az ágyba, mire kopogtatni kezdtek. Írisz átslattyogott az előtérbe, és kinyitotta az ajtót, ami mögött a két tanár állt.

- Jó reggelt! - csusszant be az ajtón Edit. - Jól aludtatok?

Úgy bólogattunk, mintha mi sem történt volna.

- Lányok, készüljetek, mert háromnegyed kilenckor gyülekezünk odalent a betonon, reggelizni. Úgy öltözzetek, hogy átbiciklizünk Tihanyba, jó? 

A fiúknál már bőven bömbölt a zene, mire Editke és Magdika megtalálták az igen feltűnő kijáratot a szobából. Muki néminemű erőt nyerve kikászálódott a hat bőrönd közül, és Leila fájdalomcsillapítójával együtt végre visszabattyogott a saját szállásukra.

Visszavettem a bőröndöm, és találomra kivettem egy fehér pólót és hozzá a mentazöld nadrágom. Bezárkóztam a mosdóba. Egy gyorsabb arcmosás után átöltöztem, és kifésültem a hajam. 

Meglepetten konstatáltam, hogy még mindig úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Öt óra alvás után meg pláne.

Visszamentem a szobámba, ahol bepakoltam az oldaltáskámba. Akkorra már bőven elmúlt fél kilenc, öt perc múlva ütött háromnegyedet az óra. Ráérősen lementem a szállás betonufvarára. Az osztály fele már ott álldogált, így besoroltam Mukiékhoz.

- És még én, reggel azt gondoltam magamról, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi... Akkor ti mik vagytok?

- Izabell, vibrál a hangod - vágta rá Jakab, aki a másnaposság miatt nagy valószínűséggel valami irodalmi szinesztéziában élt.

- A te ötleted volt a tegnap, ugye? Elmondanád, hogy mi a fészkes fenét gondoltál? És hogy mi a kétszersült kín történt?

- Ez egy férfias titok, Izabella.

- Egy: a nevem még mindig Izabell. Kettő: inkább nem is vagyok kíváncsi a hülyeségedre, de csak hogy tudd, Zalai Jakab, te fogod meginni a levét, nem más.

- Mindenhol be lehet baszni, csak nem mindenhol ajánlatos - szólt egy utolsót Jakab, amit egy olyan pillantással díjaztam, hogy ha tekintettel lehetne ölni, akkor ő már ott dőlt volna el.

Egy abszolút kínos és csendes, kevés - remélem, érti bárki is a szarkazmust -, bő két kilométeres séta után már faltuk a csidi-csodálatos reggelinket, azaz tejbe rizst. Ezzel még semmi gond nem lett volna, ha a kajának nem lett volna teljesen papíríze kakaópor nélkül.

- Fúj, ez olyan, mintha Shrek ebédje lenne! - kiáltott fel Leila mellettem, úgy, hogy az egész étterem visszhangzott tőle, és két másodperc múlva mindenki ezen röhögött. - Ebből elég, én ezt nem eszem meg.

Én pedig, a szókimondó lány mellett inkább teljes kukán lapátoltam be a reggelit, de csakis azért, hogy valami energiafélével túléljem az utat Tihanyba.

Miután végeztünk a kajával, mindenki a Juliska főterére ment, ahol már a rikító narancssárga bringáink vártak.

- Nézd már, Fideszes biciklik! - nevetett fel Geréb körülöttünk tekerve. - Tanár nő, most mi önkéntes propagandák leszünk?

Mindeközben mi épp próbáltunk valamennyi életet lehelni Mukiba, aki félálomban, majdnem összecsukódó szemekkel állt a beton közepén.

- Mi van veled, fiam? - slisszolt be mellé Magdi anyus. - Ramatyul nézel ki. Mint aki másnapos.

Leila és én majdnem kibukó röhögéssel, lassan összenéztünk. Eszembe jutott az előtte való napi este eseményei: Julián, a nem Ferrari talicska és a mi hamis Charles Leclercünk. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd eszembe jutott, hogy egy igazi élmény lesz így bármikor is összefutni Juliánnal.

Ahogy kitekertünk a tábor területéről és rátértünk a Tihany felé vezető bicikliútra, Muki hangulata valami exponenciális módon növekedni kezdett a jó irányba. Talán ez részben köszönhető volt a legjobb barátnőm Algoflexének, és magának az útnak is. Az előttünk menő Debinek látszott, hogy már félúton odafelé le akarnak szakadni a lábai, és alig bír tekerni, végképp nem tempót tartani a többiekkel - vicces, mert egy picit, de tényleg, egy ici-picit én is így voltam ezzel -, míg a sor elején a két marhamenet vezető tanár majdnem kicsattant az energiától.

Mit tudom én, hogy csinálták ezt, de teljes nyugodtan adhattak volna abból az erőből nekünk is.

Mellettünk Geréb már egy keréken szelte az utat egy jó ideje - hála a jó égnek a tanár ezt sem látta. A srác szerintem életében nem el ennyire egy tök egyszerű biciklizésen, de ha már ő ilyen magabiztosan ment anélkül, hogy eltranyált volna, én is megpróbáltam az egykerekezést a BMX-es múltamra hivatkozva. Az egészet így folytattuk Tihanyban is, sőt, akkorra már Muki és még pár srác is becsatlakozott. 

Bent a város központjában egy biciklitárolónál letettük a kerékpárokat, pont a buszparkolókkal szemben. A tanerő egy óra szabadidőt adott nekünk, az apátság előtt kellett találkoznunk tizenegykor, hogy azután elmenjünk ebédelni, majd a Levendula Házba.

Páran úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Batthyány utcán az apátság elé, és az egyik árusnál veszünk az otthoniaknak valami ajándékot. Én viszonylag egész gyorsan elintézem: apám egy sörnyitót kapott, ha már annyira szereti az alkoholt, anya egy autós díszt, Izidor meg egy kulcstartót, ha már a régit elhagyta. Magamnak választottam egy teljesen egyszerű kalapot, aztán fizettem is.

Végül a templom előtt ültünk, mi, hármasban. Valahogy éreztem, hogy az évszázad gáz beszélgetésén fogom túlesni abban az elkövetkezendő tizenöt percben. És pech, hogy most a megérzéseim nem csaltak.

Pedig teljesen nyugodtan megtehették volna, most az egyszer.

- Iza, akkor most mi ez az egész Juliánnal? - dobta fel a kérdést Leila olyan könnyen, mint egy gumilabdát. És ahogy az utolsó szó landolt, a gumilabdából hirtelen medicin lett, és szépen fejbe csapott.

Mit mondjak most? Még én sem tudom, mi van!

- Igen, Izzy, ezt tényleg jó lenne tudni.

- Hátrébb az agarakkal, gyerekek! Nem. Történik. Semmi. Oké? - a Google Fordítót megszégyenítő sebességgel mondtam ki az utolsó négy szót, ahogyan az arcom szépen átvette a vörös színt. - Semmi. Tényleg semmi az égvilágon, jó? Hé, ne nézzetek már így!

- Hát, a fejed nem erről árulkodik, Szente, amit mondasz - vihogott Muki, mire az összes turista ránézett.

- Nem tetszik, ne nézd.

- Jaj, te lány!

- Abbahagynátok a faggatózást? Rosszabbak vagytok, mint egy bulvárlap. Komolyan, mint a Best és a Story. Már csak a Színes RTV és a Blikk hiányzik.

- Kérdezzem angolul is, hátha úgy jobban megérted? What's going on, Izzy?

- Nothing, Leó. Tényleg.

- Tudni akarjuk, Izabell...

- Hát, én is.

- Tessék? - bukott ki mindkettejükből.

- Én, magam sem tudom, hogy mi történik, oké? - Felálltam. - Részemről pedig felettébb fura az egész - váltottam át magasabb hangnembe -, viszont igen, asszem, de csak asszem... Várj, mi? Nem, inkább hagyjuk ezt a beszélgetést, rendben? Mintha meg sem történt volna. Ti is tudjátok, mi ez az egész.

- Szóval akkor most? - kérdezte Leila, de én közbevágtam.

- Igen. Én igen.

Idegesen, tűzpiros arccal soroltam be egyedül a németek közé, remélve, hogy a többiek nem jönnek utánam. Megálltam, hogy lássam a Balatont a templom melletti kilátónál, és igyekeztem kiszellőztetni magamból az elmúlt percek indulatait.

- Anyám, milyen rohadt bonyolult tininek lenni!

A falnak dőlve motyogtam magam elé, hangom pedig elvitte a tihanyi szellő.

Bárcsak így elvinné a gondolataimat is!