Chapter Two: bad idea

Nem tudok mit kezdeni a titkokkal. Nem mintha túl sok ember lenne, akinek el tudnám árulni őket, ezért sosem okozott problémát, hogy megtartsam őket. A gondot inkább az jelenti, hogy mit kezdjek azokkal a titkokkal, amiket senki sem bízott rám. Néha csak túl közel állok valakihez és akaratom ellenére meghallok valamit, amit nem nekem szántak. Így is meg kell tartanom a titkot?

Emmy akaratom ellenére egy olyan titkot bízott rám, ami egy kicsit súlyosabb, mint egy kipuskázott dolgozat vagy egy aprócska hazugság a szülőknek, és pedig nem tudom, hogy mit is kellene kezdenem vele. Legszívesebben kikérném valaki más véleményét az ügyben, de azzal magát a titkot is el kellene árulnom, amit nem tehetek meg. Azt hiszem, legalábbis.

- Vissza kellene mennünk a buliba – jegyzi meg Mason, miközben mindkét kezével magához öleli a lányt.

- Még van időnk, el sem kezdődött a buli – veti fel Emmy válaszként.

- Ez igaz – ért egyet a fiú. – A pasid mikor ér ide?

- Azt mondta, hogy még legalább egy óra – válaszolja Emmy, bennem pedig azonnal felsejlenek a ragyogó kék szemek.

- Akkor még tényleg van időnk – jelenti ki Mason, majd újfent megcsókolja a lányt.

Ekkor merül fel bennem, hogy ideje lenne indulnom. Már így is messze többet láttam, mint kellett vagy szabadott volna, így szinte futok – már amennyire a lapossarkú topánkám engedi –, bár nem is tudom pontosan, hogy hova. Ezért a környezetemre sem figyelek, és egyszer csak azt veszem észre, hogy sikerül nekimennem valakinek. Gyorsan bocsánatot akarok kérni, hogy haladhassak is tovább, azonban, amikor felpillantok, a pár órával ezelőtt látott kék szemekkel találom szemben magam.

- Szia! Jól vagy? – érdeklődik kedvesen, mire én csak bólintani tudok, mert egy hang sem jön ki a torkomon. – Akkor jó. Mondd csak, nem láttad véletlenül a barátnőmet, Emmy Cooke-ot? – kérdezi, mire a pulzusom az egekbe szökik. Nem elég, hogy itt van ő, nekem pedig olyan vörös az arcom, mintha csak képen öntöttek volna egy adag paradicsomszósszal (legalábbis szerintem, mivel én ugye ezt nem láthatom), még Emmyről is kérdezősködik. Emmyről, a barátnőjéről, aki éppen Masonnel enyeleg az egyik szobában. De ő mégis előttem áll, Emmy pedig sehol sincsen, mire egy szörnyű ötletem támad.

- Igen, persze. – Csak ennyit tudok mondani. A farmerszoknyámat kezdem igazgatni, bár semmi baja nincsen.

- Walter vagyok. – Tudom, ezt akarom mondani, de az furán jönne ki, hiszen elméletben nem kellene ismernünk egymást.

- Annie. – A következő szavak szinte az akaratom ellenére jönnek ki a számon, mégis örülök, hogy kimondom őket: - Te is a Manhattan Hightsba jársz? Nem hiszem, hogy láttalak volna korábban.

- Nem, én a Riley Gimnáziumba járok. Csak próbálok valamit kezdeni magammal, ha Mason már ennyi embert hívott át hozzánk anélkül, hogy erről megkérdezett volna.

- Mason a testvéred? – Nem is tudtam, hogy van testvére. Nem mintha olyan sok mindent tudnék róla, hiszen alig ismerem őt és szerintem még sosem beszéltünk.

- Igen.

- Fura, voltam már néhány buliján, de nem rémlik, hogy láttalak volna.

- Nem szeretem a bulijait. Túl sok az ember, és Emmyn meg rajta kívül nem ismerek senkit.

Még szívesen beszélgetnék vele, mert kellemes társaság, de Walter mögött megpillantom Emmyt. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy a lány megcsókolja Masont, de nem hiszem, hogy a fiú hinne nekem, ha elmondanám neki, hogy mit láttam. De amúgy sem tudom, hogy hogyan is kellene ilyesmit elmondanom egy teljesen ismeretlen fiúnak, aki nem mellesleg még tetszik is. Így hát kénytelen-kelletlen visszatérek a buliba, ám már messze nem olyan jó kedvvel, mint mikor megérkeztem.

Az este folyamán néhányszor futólag megpillantom Waltert, de nem megyek oda hozzá. Elvégre Ashlynnel vagyok itt, vele kell lennem. Amúgy sem hiszem, hogy a fiú lemondana a barátnője társaságáról olyasvalaki miatt, mint én. Nem ismer, de nem hiszem, hogy nagy változást jelentene, ha megismerne. Unalmas ember vagyok, rólam nincs mit tudni.

Emmy ezzel ellentétben gyönyörű, kedves, népszerű és minden bizonnyal vicces és nyílt is, ami rólam egyáltalán nem mondható el. Bárcsak ne lenne hűtlen, akkor ő lehetne a tökéletes barátnő, én pedig nem reménykednék abban, hogy van egy szemernyi esélyem is Walternél.

***

- Hogy telt a hétvégétek? – kérdezem a barátnőimtől. Hétfő reggel mindenki egy kicsit egy fáradt és rosszkedvű, és amúgy is csak arra vár, hogy végre elteljen a nap. Körülöttünk mindenki a pénteki buliról beszél, újra és újra elmesélve ugyanazokat a semmitmondó történeteket, mintha a századik alkalommal kivételesen érdekesek lennének.

- Regionális teniszversenyen voltam szombaton. Megnyertem, bár csak egy ellenfelem volt – meséli Ashlyn, mintha ez nem is lenne nagy szám. Én persze tudom, hogy akkor is nyerne, ha egy seregnyi ellenféllel kellene megmérkőznie. – De néhány hét múlva itt az országos verseny, szóval arra jó felkészülési lehetőség volt.

- Az mikor is lesz? Beírom a naptáramba, hogy ne szervezzek akkora más programot. – Nem mintha túl sok esély lenne rá, hogy más programom is lesz akkorra, mivel Lizán és Ashlynen kívül nincsenek igazán barátaim, a szüleim pedig csak az ünnepek alkalmával szerveznek programokat.

- Október 19-én lesz, háromtól. De az oda meg visszautat addig még megbeszéljük.

- Rendben – bólintok. – Na, és te mit csináltál hétvégén – fordulok Liza felé.

- Az unokatesómmal leugrottunk Miamiba szörfözni egy kicsit, mivel még mindig jó az idő, aztán Silverrel elmentünk állatkertbe, aztán... - Ebben a pillanatban a folyosót a csengő hangja tölti be, ami azt jelenti, hogy ideje órára indulnunk.

Az én hétvégémről senki nem kérdez, de annyira nem is bánom a dolgot. Egész végig otthon voltam és sorozatot néztem. Ez pedig nem túl izgalmas elfoglaltság, és főleg nem olyan történet, amit megérné elmesélni.

Utálom a fizikát. Mindig is utáltam, és mindig is utálni fogom. Még a Mr. Drall által bemutatott kísérletek sem tudják élvezetesebbé tenni ezt az órát, hiába látom a tanáron, hogy nagyon próbálkozik megszerettetni velünk a tárgyat. De nem az ő hibája, hogy a fizika élvezhetetlen. Én ettől függetlenül nagyon igyekszem nem elaludni, de az első két perc után érzem, hogy a szemeim kezdenek lecsukódni. Hallom, ahogy a tanár a kezében lévő mágnesekkel próbál bemutatni valamit, de nem köt le a dolog.

Az óra közepén elaludni azért mégiscsak kínos lenne, így inkább keresek egy üresen álló oldalt a kockás füzetemben és rajzolgatni kezdek. Nincs szükségem inspirációra, csak random dolgokat firkálgatok a papírra, és reménykedem benne, hogy távolról úgy tűnik mintha egyenleteket írogatnék. Lapozok egyet a füzetemben, mivel új ötletem támad azt illetően, hogy mit is kellene rajzolnom. Közelebb hajolok a laphoz, hogy a sötétszőke hajam teljesen eltakarja a rajzomat a mellettem ülő Liza elől. Kínosan érezném magam, ha megtudná, hogy mit is rajzolok. Csak egy kék tollat hoztam magammal, amit már bánok, mert legszívesebben színesben készíteném el ezt a rajzot, de hát azzal kell dolgozni, amink van.

Walter Webster kiváló alanynak ígérkezett a rajzaimhoz, de rövidesen észre kell vennem, hogy egyik sem sikerül úgy, ahogy szeretném. Újra és újra megpróbálkozok a tökéletes arckép elkészítésével, de csak nem akar összejönni a dolog. A vonásai, bár élénken élnek a képzeletemben, végeredményként alig idézik fel a tulajdonosukat. Sosem voltam igazán jó a realisztikus rajzok készítésében, de általában azért ennél felismerhetőbben sikerülnek. Azon vagyok, hogy elővegyem a telefonomat egy referenciaképért, de Mr. Drall pont ebben a pillanatban szól rá az egyik lányra, hogy ne telefonozzon az óráján, így kénytelen vagyok továbbra is az emlékezetemre hagyatkozni.

Kész szenvedés a fizikaóra, de óráknak tűnő percekkel később hajlandó végre véget érni, aminek külön örülök, mert ma ez az utolsó órám. Ashlynnek még bent kell maradnia, de Liza velem együtt végez, így ketten indulunk haza. Még egy irányba is lakunk, csak ő két megállóval tovább megy a busszal, mint én. Még mindig meleg van odakint, így inkább sétálunk és semmiségekről beszélgetünk.

Hirtelen eszembe jut az előző hét pénteki buli és a titok, amit bár senki nem bízott rám, mégis tudomást szereztem róla. Nem is igazán figyelek Lizára, csak távolról hallom, ahogy az oroszóráján történteket meséli. A vicces résznél felnevetek, és ez kiránt a gondolataimból egy időre. De csak egy nagyon rövid időre, mert aztán újra eszembe jut Emmy, Walter és Mason esete.

- Nagyon elbambultál – jegyzi meg Liza. – Csak nem megint egy fiún jár az eszed?

- Nem – vágom rá azonnal. Gondosan kerülöm vele a szemkontaktust, ami a lánynak is azonnal feltűnik.

- Tudom, hogy mikor hazudsz. És amúgy is láttam, hogy mit rajzolsz fizikaórán.

- Hogyan...?

- Annyira azért nem takarod el ügyesen a lapodat, és ez a fizikaanyag annyira egyszerű, nehéz volt odafigyelni rá.

- Hát, ha szerinted ez számít egyszerű anyagnak...

- Ne tereld a témát! Szóval, ki ez a fiú?

- Senki – felelem határozottan, és remélem, hogy Liza ejti a témát.

- Legalább a nevét tudod, ugye?

- Tudom, persze!

- A legutóbbi fiúnak nem tudtad – emlékeztet Liza. – Csak bámultad úgy három napig, mert „beleszerettél", aztán túlléptél rajta. Az előtte lévő fiúba úgy másfél hétig voltál „őrülten szerelmes".

- Jó, ők hibák voltak, de Walter más, rajta nem lépek túl csak néhány nap alatt.

- Ha te mondod... - A lány hangsúlyából egyértelmű, hogy nem igazán hisz nekem.

Hirtelen eszembe jut Emmy. Liza jó tanácsokat ad, ezt már megtanultam az éve során, így átgondolom, hogy hogyan is kellene feltennem neki a kérdésemet, anélkül, hogy felfedném előtte a titkot. Sejtem, hogy ő mit tenne az én helyemben, de azért meg kell kérdeznem:

- Ha tudomást szereznél arról, hogy valaki... nem hűséges a barátjához, elmondanád neki?

- Persze, azonnal – vágja rá Liza gondolkodás nélkül. Tudtam, hogy ezt fogja mondani, de én nem érem be teljesen ezzel a válasszal.

- Akkor is, ha nem ismered azt a személyt, akinek el kellene mondanod?

- Ha nem ismerném az illetőt, akkor megkeresném Facebookon vagy Instagramon és úgy mondanám el neki.

- És ha nem lennél benne teljes mértékben biztos, hogy mi is történt? – vetem fel. Hétvégén volt rá időm, hogy újra és újra végiggondoljam a bulin történteket. Nem ismerem ezeket az embereket, Emmyvel nagyjából egyszer beszéltem, Masont csak látásból ismerem, Waltert pedig azon a pénteken láttam először. Talán csak félrenéztem valamit vagy rosszul mértem fel a helyzetet.

- Azt hiszem, nem tudom követni a gondolatmenetedet – feleli Liza némi gondolkodás után.

- Csak nem tudom, hogy az illető hinne-e nekem, mivel alig ismer – vallom be végül.

- Ez mindig benne van a pakliban, de akkor is megér egy próbát.

- Mindegy is, talán semmiség az egész.

- Úgy legyen.