Chapter One: Right There

Megpróbálok észrevétlenül rápillantani és megállni, hogy leplezetlenül bámulni kezdjem. A fiú már egy ideje a kijárat mellett áll, és a tekintetével az iskolánk auláját pásztázza, mintha csak várna valakit. Itt azonban csak néhány műanyag asztalt és széket talál, valamint egy büfét, ami már bezárt. Néhány méterre állok tőle, de még így is látom, hogy mennyire kékek a szemei. Mintha csak a ragyogó eget zárnák magukba.

A lila válltáskám rojtjait piszkálom, de időről-időre felnézek, és reménykedek benne, hogy még mindig itt áll. Ashlynt várom, aki még órán van, hogy legalább néhány percet tudjunk beszélgetni a zsúfolt napunk során. Ilyenkor általában a telefonomat nyomkodom, várva, hogy elteljen a negyvenöt perc, most azonban valami, vagyis sokkal inkább valaki elvonja a figyelmemet.

Nem tudom, ki ez a fiú, még sosem láttam korábban, de szeretném megismerni. Belülről is biztosan olyan elragadó, mint kívülről, legalábbis én így képzelem. Azonban ahhoz már nincs elég bátorságom, hogy oda is menjek hozzá bemutatkozni, vagy csak köszönni neki. Bár lehet, hogy attól csak furának tartana. Fura lenne odamenni hozzá csak úgy, ok nélkül?

Emmy Cooke, egy évfolyamtársam, szinte nekifutásból ugrik a fiú nyakába, közben még az iskolatáskája is leesik a földre. Mindkét karjával átöleli a fiút, majd mintha eddig nem lettek volna elég feltűnőek, meg is csókolja a fiút. Persze, hogy van barátnője, miért is ne lenne? Kizárt, hogy csak nekem tűnt volna fel, hogy milyen jól is néz ki ez a fiú, és ha a személyisége csak fele ilyen megnyerő is, már tökéletes választás lenne bárki számára is. Jelenleg pedig Emmy számára a tökéletes választás.

Hirtelen összetalálkozik a tekintetünk (nem kellett volna így bámulnom őt), mire én elkapom a fejem, mintha csak égetnének a szemei. A pillanatnyi jókedvem azonnal elillan, a helyét pedig a fájdalom veszi át. Tudom, hogy ostobaság, hiszen csak egyszer láttam a fiút, de legszívesebben itt és most sírva fakadnék. Ekkor azonban már nem marad időm az ismeretlen fiún rágódni, mivel Ashlyn robogva megérkezik, és üdvözlésképpen gyorsan átölel. Átpillantok a válla felett, azonban a fiúnak már csak hűlt helyét találom.

- Na, készen állsz az esti bulira? – kérdezi a barátnőm.

- Az ma van? Teljesen kiment a fejemből.

- Igen, és nálad találkozunk nyolckor, aztán onnan megyünk Masonékhez – jelenti ki Ashlyn, én pedig megpróbálom gyorsan az elmémbe vésni az információkat, nehogy elfelejtsem estig.

- Rendben – bólintok rá. – Ugye Anyának már szóltam a buliról?

- Igen, még kedden.

- Oké, akkor bulira fel!

Több időnk már nincs a beszélgetésre, mivel Ashlynnek teniszedzésre kell mennie. Hiába van péntek délután, ő ekkor sem szeretné kihagyni az edzést. Nekem viszont semmi dolgom, így egyedül indulok haza. Busszal csupán egyetlen megállót kell megtennem ahhoz, hogy hazajussak, azonban a nyári meleg még így, szeptember közepén is érzékelhető, ezért inkább sétálok. A buszon legtöbbször amúgy is heringparti van, amiért még azt sem bánom, hogy a sétálással hosszabb az út.

Otthon az üres ház fogad. A szüleim még dolgoznak, mint mindig, de már megszoktam. Készítek magamnak egy szendvicset, bemegyek a szobámba és bekapcsolom a laptopom. A buliig még majdnem hat órám van, amit valahogy el kellene ütnöm, ezért a Netflixet hívom segítségül. Elindítom a Riverdale egyik epizódját és várom, hogy teljen az idő.

Eszembe jut a kék szemű fiú, akit a Manhattan Hightsban láttam, és minden nyomozói tehetségemet összeszedve megpróbálom lenyomozni őt. Ez valójában nem is annyira nehéz feladat, mivel Emmy Instagram oldalán meg is találom a fiút az egyik fotón. Walternek hívják és kosarazik, de csak ennyit tudok meg róla, mivel a profilja privátra van állítva, Emmy oldaláról pedig csak ennyi információt tudok leszűrni. Azonban ez is több, mint a semmi. Szívem szerint bekövetném a fiút, de már így is zaklatónak érzem magam. De azért az egyik képről, amin csak Walter van, készítek egy képernyőfotót, (csak a biztonság kedvéért), háttérképnek azonban nem állítom be, akármennyire is ezt akarom tenni. 

A sorozat cserben hagy, mivel a részek még azelőtt elfogynak, hogy elérkezne a buli ideje. Jobb elfoglaltság híján a szekrényemhez sétálok, hátha a megfelelő ruha kiválasztásával sikerül némi időt elütnöm. Persze a legtöbb ruhadarabom az átlagos, sulis öltözetek kategóriájába tartozik, ezek alól csupán egy-két egyberuhám kivétel, de azok inkább egy formálisabb eseményre lennének megfelelőek. Semmi sem tűnik elég jónak, ezért segítségül hívom a barátaimat.

Annie: Sziasztok! Mit vegyek fel a bulira?

Bepötyögöm az üzenetet a telefonomon, majd Messengeren el is küldöm. Nem is kell sokat várnom a válaszra. Liza – bár a bulira nem akar jönni – telefonközelben van, bár az üzenete nem segít túl sokat.

Liza: Jó az, ami most rajtad van. Sötét lesz, úgysem látja senki.

Hát, igen, a lány nincs igazán oda a bulikért, így csak néha-néha tudjuk őt meggyőzni róla, hogy jöjjön el velünk. Nem mintha mi olyan sokat járnánk bulizni, talán két-háromhavonta egyszer.

Ashlyn: Szoknyát, még meleg van kint.

Annie: Te miben jössz?

Ashlyn: Szerintem ebben.

Az üzenetéhez egy fotót is csatol. A fekete nyári ruhából nem sok látszik az ágyra kiterítve, de ebből is meg tudom állapítani, hogy ideális választásnak tűnik. Gyorsan megköszönöm a barátnőimnek a segítséget, majd ismét a szekrényemhez lépek, és ezúttal már sikerül kiválasztanom egy tűrhetőnek mondható szerelést.

A buliig azonban még mindig túl sok idő van vissza, ezért úgy döntök, hogy ideje kifesteni a körmöm. Meg is állapodik a szemem egy kávébarna árnyalaton, amiről úgy gondolom, hogy passzolna a piros-bézs csíkos felsőmhöz, amit a bulira vennék fel. Pingálni kezdem a körmeimet, de az ujjaimra több lakk jut. Ezt kellemes lesz majd leszedni.

Unatkozni kezdek, ezért felkapom a telefonomat, hogy keressek valami zenét, azonban a mozdulatom csak arra jó, hogy a frissen festett körmeim beleérjenek a telefontokomba. Egyetlen mozdulattal sikerül három körmömön is tönkre tennem a lakkot, és a pillangós tokomat is összekoszolom, bár ez a minta miatt nem olyan feltűnő. Újra lefestem, hogy eltűntessem a hibát, de persze ezt nem sikerül tökéletesen megvalósítanom, így csak nagy puklik lesznek a körmeimen, amiket még egy kilométerről is látni lehetne. Na jó, talán nem, de én ettől függetlenül így érzem.

Betekerem a lakk tetejét, amivel most a másik kezemen csúfítom el két körmömet is. Ekkor már semmi kedvem nincs az egészhez, így inkább a körömlakklemosó felé nyúlok, hogy eltűntessem ezt a katasztrófát, amit a kezemen sikerült összehoznom. Ezzel nagyjából háromnegyed órát pazaroltam el az életemből, de legalább már eltelt annyi idő, hogy készülődni kezdhessek a bulira.  

***

Ashlynnel az elsők között érkezünk meg a buliba, mint mindig, annak ellenére, hogy majdnem fél órát késünk. De hiába, én nem tudok az az ember lenni, akinek, ha este nyolcra van meghívása, csak tíz óra fele botorkál be a helyszínre. Rajtunk kívül egy-két diák még lézeng a helyszínen, és próbálják elfoglalni magukat, míg meg nem érkezik a tömeg.

Mason Webster, a buli házigazdája, két évvel ezelőtt ballagott el a sulinkból, de néhány emberrel még tartja a kapcsolatot, és előszeretettel rendez házibulikat az otthonában. A kansasi Manhattan ezen része pedig egy meglehetősen zárt közösséget alkot, így a legtöbb tinédzsernek nincs igazán változatos ismeretségi köre. Emiatt, ha valahol házibulit tartanak, arra a közösség minden tagja meghívottnak érzi magát, attól függetlenül, hogy ténylegesen kaptak-e meghívást vagy sem. Mason bulijai pedig mindig nagy népszerűségnek örvendtek.

Az utunk egyenesen a konyhába vezet, ahol leteszem a rágcsálni valókat, amiket direkt a bulira vettem. Gondolkozom rajta, hogy felbontom az egyik zacskót, azonban nem akarom a zacskócsörgéssel magamra vonni a figyelmet.

Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem bánja, hogy nincs tömeg, és nyugodtan lehet beszélgetni. Bár, én nem vagyok egyedül, azzal a lánnyal ellentétben, aki egymagában ácsorog a konyhaajtó mellet, miközben egy üres poharat tart a kezében. Már éppen elgondolkodom rajta, hogy odamegyek hozzá, annak ellenére, hogy egyáltalán nem is tűnik ismerősnek, mikor egy nagy csapat érkezik. Mindegy – gondolom. – Amúgy sem hiszem, hogy lett volna elég bátorságom odamenni egy teljesen ismeretlenhez. Aztán meg, amúgy sem tudtam volna miről beszélgetni vele.

Úgy érzem, hogy egy kicsit lecsúszott a harisnyám az idevezető út során, ezért gyorsan megigazítom. A mozdulat közben kitapintom a hideg bőrömet, így egy hangtalan sóhajjal konstatálom, hogy sikerült kiszakítanom a vadonatúj harisnyámat már a legelső viselés során.

- Igyunk valamit – veti fel Ashlyn, én pedig azonnal beleegyezek. A konyhapulton kaján kívül eddig csak egy karton sör állt – amit én nem szeretek –, a csapat érkezésével azonban jó pár üveg pia az asztalra kerül, valamint néhány üdítőital is, aminek csakis örülni tudok. A kortársaimmal ellentétben, én nem igazán vagyok oda az alkoholért, ezért nem is gyakran iszok alkoholt, de egy bulin mégsem tehetem meg, hogy csak üdítőt iszok.

Elveszek egy műanyag poharat a kupacból, és majdnem teljesen megtöltöm Fantával. Majd a vodka után nyúlok, amit szerencsére valaki már felbontott, így nem nekem kell vele szerencsétlenkednem, és nagyjából két kortynyit az italomba öntök. Nem mintha sokat változtatna az összetételen, de nekem pont tökéletes így.

Ashlyn majdnem ugyanezt a módszert alkalmazza, csak kólával, valamint egy kicsit több vodkával, de így is csak éppen elég ahhoz, hogy érezni lehessen az alkohol ízét. Lassan kortyolgatom az italom, miközben az iskolatársaimat figyelem, akik úgy isszák a piát, mintha legalábbis bírnák az alkoholt. A korábbi bulik azonban megtanítottak rá, hogy ez nem így van.

- Elmegyek mosdóba – szólok oda Ashlynnek, aki azonnal megkérdezi, hogy elkísérjen-e. Erre azonban semmi szükség nincsen, legalábbis ezt hiszem egészen addig, míg el nem tévedek a házban.

Annyira nem nagy az épület, de a dekoráció mindenhol nagyon egyforma, emiatt nem tudom egymástól megkülönböztetni azokat a részeket, ahol már jártam, és azokat, ahol még nem. Mindig is szörnyű volt a tájékozódási képességem, de ez az első alkalom, hogy egy lakásban tévedek el.

Már csak arra fókuszálok, hogy találjak valakit, aki útba tudna igazítani, de úgy tűnik, hogy mindenki az alsó szinten tartózkodik a buli miatt. Kellett nekem az emeletre jönni a mosdó miatt! De kényelmetlenül éreztem volna magam, ha az alsó szinten mennék el mosdóba a többi vendég szeme láttára.

Az egyik szoba ajtaja résnyire van nyitva, azon keresztül hangfoszlányok szűrődnek ki, egy nő hangja. Már éppen azon vagyok, hogy benyitok a szobába, mikor Emmy alakja rajzolódik ki. Még nem szól a zene, de ő már táncol, és közben valamit énekel, de nem tűnik ismerősnek a dal. Hirtelen egy fiú alakja is feltűnik a résben, akiben rövidesen fel is ismerem a házigazdát, Masont. Emmy közelebb lép a fiúhoz, majd megcsókolja őt, mire nekem a lélegzetem is eláll.