Első fejezet

A szeptember elseje minden diák életében a végét vagy éppen a kezdetét jelentett valami jónak, valami egészen másnak, mert hiába szerette minden gyerek a nyári szünetet, sokan mégis örültek annak, hogy visszatérhettek az iskolapadba – vagy sokkal inkább az iskolaépületbe, ahol nap mint nap találkozhattak a barátaikkal. Ezért hát, vegyes érzelmekkel is, de várták, hogy véget érjen a nyár és elkezdődjön az iskola, bár biztosra veszem, hogy mások is örültek volna, ha az egészből a tanulás, a házifeladatok és a stressz kimarad.

Számomra ebben az évben a szeptember elseje nem csak egy új tanév kezdetét jelentette, hanem egy új házat, egy új várost és egy új országot is, merthogy idén a bátyám úgy döntött, hogy elhagyja Olaszországot, hogy az Egyesült Államokban tegye próbára a szerencséjét, én pedig úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha vele tartok. Persze, a történethez hozzátartozik, hogy a szüleink sem maradtak a szülőhazánkban, hogy az üres házban keseregjenek, hanem a közös üzletük kiépítése céljából Európa szerte próbáltak új ügyfélkörre szert tenni.

Így hát összepakoltuk az egész életünket, hogy a meleg, napsütötte Firenzét a floridai Miamira cseréljük, ami szintén meleg... és napsütötte. A változást emiatt is, talán nem a földrajzi különbség okozta, hanem sokkal inkább a különböző nyelv. Olaszként az anyanyelvünkön kívül az iskolában angolt és franciát tanultam, ebből egyedül az angollal értem el bármilyen nemű sikert is, a franciával nem sikerült megbarátkoznom az évek során.

Egész nyáron időt, energiát és persze pénzt nem kímélve arra koncentráltuk, hogy a nyelvtudásunk elérje azt a szintet, amivel már könnyedén el tudunk boldogulni egy idegen országban. Némi segítséget jelentett, hogy Miamiban a kubai és egyéb spanyol nyelvet beszélő népesség közel sem elhanyagolható aránya azt jelentette, hogy számtalan ember akadt, akivel nem tökéletesen bár, de el tudtunk beszélgetni egymással úgy is, hogy egyikünk sem használta az angolt.

A költözés egészen addig kiváló ötletnek tűnt, míg bele nem ütköztünk a legelső akadályba: a szüleink nélkül kettőnkre maradt, hogy kipakoljuk az összes dobozt, ami minden cuccunkat tartalmazta, amihez persze egyikünknek sem volt kedve, így még hetekkel később is dobozhalmok borították be az amúgy többnyire üresen álló lakást. Még jó, hogy bútorozott helyre költöztünk, különben még alvásra is egy kupac dobozt használnánk.

Eleinte még könnyen megengedhettük magunknak, hogy csak arra figyeljünk, hogy a lakás kellemesen hűvös legyen a kánikula ellenére is, vagy, hogy mindig kéznél legyenek a fürdőruhák, ha strandra támadna kedvünk menni, azonban ahogy egyre közeledett az ősz, már nem hagyhattam figyelmen kívül az iskolát, Alessandro pedig a munkakezdést.

Egyedül voltam otthon, míg a bátyám az új munkahelyén dolgozott, ha jól tudom, mint grafikus. Ha a munkájáról kérdeztem, mindig csak absztrakt metaforákat használt, szóval szerintem ő sem tudta igazán, hogy mit is kellene csinálnia, elég volt neki, hogy pénzt kapott érte. A lényeg az volt, hogy a hétköznapokon nekem maradt az egész lakás, hogy azt csináljak, amit csak akarok, én pedig a pizsamámban akartam tévét nézni a nappaliban lévő piros kanapéról, egy zacskó chips társaságában.

Általában nap közben semmi érdekeset nem adtak a tévében, de mindig szerettem, ha valamilyen angol nyelvű műsor megy a háttérben, hogy ezzel is szokjam, hogy körülöttem mindenki angolul fog beszélni, mindig, minden körülmények között. Közben a telefonomat nyomkodtam, és egyedül arra figyeltem, hogy ne azzal a kezemmel érjek a képernyőhöz, amivel a chipset is ettem.

- Francba, Giovanna! Mondtam már, hogy pakold el ezt a dobozt! – szólt rám Alessandro, mikor a bejárati ajtón belépve azonnal belerúgott az egyik dobozba, ami a rajta lévő felirat szerint a cipőinket tartalmazta.

- Ennyi erővel te is elpakolhatnád, a te cuccaid is benne vannak – mondtam anélkül, hogy felálltam volna a kanapéról. Ez nem csak az én házam, hanem az övé is, arról nem is beszélve, hogy ő az idősebb, szóval az ő feladata lenne rendben tartani a lakást, ezért ügyet sem vetve rá, tovább néztem a műsort a tévében és tovább ettem a chipset egyenesen a zacskóból.

- Akkor legalább a chipsből adhatnál nekem is. – A kanapé besüppedt, ahogy Alessandro leült mellém. A látóterem szélébe beúszott a keze, mire azonnal elrántottam előle a zacskót.

- Vegyél magadnak, van még valamelyik polcon. – Ennél nem is kellett többet mondanom, Alessandro azonnal felpattant a kanapéról és villámgyorsan a nappali felé rohant. Szerintem még akkor sem futott ilyen gyorsan, mikor az iskolában jegyet kapott rá.

A nappalit és a konyhát (valamint az étkezőt is) egybeépítették, így ez az út nem volt hosszú, és elbújni sem tudtam a bátyám elől, mikor rájött, hogy nem voltam teljesen őszinte vele, mikor azt állítottam, hogy van még chips valamelyik polcon. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, Alessandro hiába nyitotta ki egyesével az összes szekrényt, amiben a nasikat tartottuk, egyikben sem találhatott chipset, merthogy én vettem el az utolsó zacskót. A felismerésre egyenesen rám nézett, de én csak elmosolyodtam és tovább ettem a chipset. Nem tehetek róla, hogy lassú volt.

- Én egészen nap dolgozom azért, hogy legyen hol laknunk és étel kerüljön az asztalra, te pedig mindent megeszel és még csak nem is adsz nekem belőle.

- Ahogy mondod. Persze azt leszámítva, hogy a szüleink mindent fizetnek, ezért a te pénzed nem megy sem a lakbérre, sem a kajára, szóval nem a te pénzedet eszem meg.

- Attól függetlenül még hagyhatnál nekem is a chipsből.

- Majd legközelebb – válaszoltam tele szájjal.

- Na persze. – Visszaült mellém a kanapéra, majd feltette a lábát az egyik dobozra. Automatikusan a chips után nyúlt, amit én ezúttal nem rántottam el előle. Úgysem maradt benne néhány darabnál több, azt pedig igazán nem sajnálom tőle.

Mindketten meredten bámultuk a tévét, mintha legalábbis valami érdekes ment volna benne. Éppen valamelyik házátalakítós műsort adták, amit még Olaszországban is játszottak néha, bár ott olasz szinkronnal, nem pedig eredeti nyelven. Ez az a fajta olcsó sorozat volt, amit le sem szinkronizáltak rendesen, csupán lehalkították az angol nyelvű narrálást és erre mondták rá olaszul a fordítást, ezért egész kellemes volt itt csupán az egyik hangot hallani.

Éppen a fal színén vitatkozott két lakótást olyan hangnemben, mintha valakinek az élete múlt volna rajta. Ezt nem tudtam megérteni: ha mi akartuk volna felújítani a házat Alessandroval, a folyamat odáig jutott volna, hogy megbeszéljük, hogy egyszer majd sor kerül a felújításra, azonban ez nagy valószínűséggel sosem következett volna be.

- Valamikor már tényleg el kellene mennünk vásárolni – jegyezte meg Alessandro a reklámszünetben. – Kellene néhány cucc a melóhoz, meg gondolom neked a sulihoz, ha nem a tenyeredre akarsz jegyzetelni.

- Rendben, de te fizetsz.

- Úgy érted, én fizetek a szüleink pénzével?