,,Számodra mik a csillagok?
- Megannyi teljesületlen álom!"

Drága égen fénylő reménycsillagok!

Ti, megannyi teljesületlen álom,
Vágyom arra, hogy közétek jussak!
Annyi emberi csillogó szempárt figyeljek,
És örök nyugalomban, remélhessek!

Számomra mit jelentenek a csillagok? Megannyi teljesületlen vágyálom, megannyi emlék és a sötétségben tapogatózók halovány reménysugara. Mikor szomorú vagyok, csak felnézek ezekre az apró, ám erősen fénylő égitestekre és kiutat találok az alagút végéből, mit magam alkottam. 

Hűvös van, mégsem fázok. Mélyen legbelül, lelkileg... Felmelegítem magam. Játszi könnyedséggel sétálok fel - lépcsőfokról, lépcsőfokra -, majd kinyitom azt a hatalmas ajtót, mi elválaszt engem a ház a tetőtől. Lassan lépem át a ház belsejének küszöbét, majd mikor feltekintettem két mogyoróbarna szememmel, mintha ezer apró gyémántdarab mosolygott volna le rám. Szinte hallottam gyermeki kacajukat. A város elnémult ebben a szent pillanatban. Lelkileg vagy öt méterrel repülhettem, szinte szárnyaltam. A csillagokkal táncoltam, majd egy hullócsillag is rám szórta szikráját. A por az orromba került, így egy nagyot hapcizva folytattam tovább a saját mókámat. 
- Kívánj valamit! - súgták felém az apróságok, majd összetettem a két kezem és lassan fújtam ki és be a levegőt. Elmormoltam magamnak a titkos kívánságom, majd egy pillanat alatt újra a tetőn voltam. Egyáltalán nem voltam szomorú, sem letört. Egy belső hihetetlen energiabomba járt át, felszakítva ólomsúlyú kezeimen lévő nehezéket, majd egy hatalmasat kiáltottam: ÉLEK!
Élek, bizony! Életem hosszú, derengős, magányos ideje után végre őszintén, szinte gyermekien közöltem: Élek!
Ám ekkor a csillagok lerepültek az égből, egyenest felém vették irányukat. Lassan - majd egyre gyorsabban pörögtek körülöttem, én követve őket szemeimmel, később a testemmel egy lábon forogtam velük, hangosan kacagva, míg végül el nem szédültem és össze nem csuklottam.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg eme álomvilág központjában lézengtem. De azt tudtam, hogy a hullócsillag igazi volt. A kívánságom is. Kinyitottam hatalmas barna szemeim, rebesgettem pilláim, míg hozzászoktattam a pupillám az ablakból bejövő erős fényhez, majd kényelmetlen testtartásomat kiegyenesítettem, rákönyököltem a zongora fehér billentyűire.
- Azt kívánom, hogy a csillagok mindig kövessenek, mutassák meg a sötétből vezető kiutat, ha sírok hagyják, hogy hadd táncoljak velük... - kívánságomat teljesítve ezekkel a szavakkal búcsúzott el a földi testem örökkéélő vágyakozó lelkemtől és én is egy csillaggá válva - világítottam meg az útjukat a hozzám hasonló, csillagokhoz imádkozó embereknek!