Nehéz. Nagyon nehéz. Nagyon nehéz, hogy így kell elmennem mellette minden nap. De ő nem tehet semmiről.

Ő nem emlékszik semmire.

Miután "megmentettek minket", ahogy ők mondják, eltöröltek mindent. Mindent, de legfőképpen az emlékeket. Persze abból se az összeset, csak azt ami a háborúhoz volt köthető.

Pedig nem háborúként indult. Apokalipszis volt. Fertőző betegséggel, olyannal, amit olvasni lehet a sci-fi könyvekben. Csak ez most éppen megtörtént.

Hogy én miért emlékszem? Mert a kegyetlenség nem állt meg ott, hogy kitöröltek egy korszakot az emberiség történelméből. Régiónként, meghagytak embereket szenvedni az emlékekkel. Korosztályonként, x számú embert, senki sem tudja pontosan, hogy mennyit. A "Vizsgálat" eredményeit nem adják ki annyira könnyen. A legtöbb ember hamis derültséggel, felszabadultan távozott a teremből, elfelejtve mindent, a régi emlékek helyét átvették a kitalált, undorító szövegek. Hogy miért nézett ki így a város, az ország? Csak egy-két balul elsült kémiai kísértlet eredménye, nem kell aggódni. Majd ők megjavítanak mindent, sőt sokkal de sokkal jobb lesz minden. Nem kell aggódni. Minden megválaszolatlan kérdésre mindenki megkapta a kielégítő válaszát, és továbbálltak, vissza a régi életükhöz, mintha mi sem történt volna.

Az én Vizsgálatom már az első perctől különbözött a megszokottól. A tinédzserek mellé beengedték a szülőket. Az én anyukám nem jöhetett be, pedig őt már átvizsgálták. Apa halála is számára a munkájából adódó következményként volt. Ezt mondogatta nekem is, én pedig hiába bizonygattam, hogy ez egyáltalán nem így volt, hogy Apa a mi védelmezésünkért  adta az életét, de Anya csak azt tudta ismételgetni, hogy ne beszéljek butaságokat, és hogy majd a Vizsgálaton mindent meg fogok érteni.

Anya elfogadta, hogy nem jöhet be. Természetesen semmit nem kérdőjelezett meg abból, amit ők mondtak. A barátságosnak szánt, ártatlan kis szobában a meleg színű falakon az ő szövegeik voltak, varázslatosnak szánt városképekkel illusztálva. Ennek, mint mindennek, a megnyugtatás volt a célja.

Amint beléptem, egy vékony, magas, idősödő férfi köszöntött olyan mosollyal, amit rögtön felismertem a plakátokról. Martin McBright,  a vezetőjük. Mérhetetlen gyűlöletet és undort éreztem iránta, de ezt az arcomra nem vetítettem ki.

-Kérlek foglalj helyet, Christine Evans.-kínált fel a vele szemben lévő hellyel.

Engedelmeskedtem. Meg se mertem kérdezni, hogy honnan tudja a nevemet. Az apokalipszis után tudom, hogy mindenkiről részletes adatokat gyűjtöttek be, amit ő csak átlagos népszámlálásnak mondtak. Amúgyis, a nevemet bárhonnan ki lehetett deríteni.

-Biztosan tudod, hogy miért vagy itt, Christine.-kezdett bele a gondolom számára szokásos beszédébe McBright. Bólintottam.

-Okos lány vagy, Christine, ezért szeretnék feltenni neked egy elgondolkodtató kérdést.-Kezdett idegesíteni, hogy folyamatosan a nevemen szólít. Mintha érzékeltetni szerette volna, hogy a kezében tart, és hogy nem érdemes ellenkeznem.-Szerinted, ha az én helyzetemben lennél, mit tennél? Engednéd, hogy az emberek együtt éljenek a tragikus múlttal, szenvedjenek a háború miatt, vagy jobb jövőt teremtenél, kisebb áldozatok meghozásával?

A rettegés és a düh egyszerre tört ki bennem.

-Ön szerint az emberek emlékeinek kitörlése kisebb áldozat? Manipulálni az embereket, azzal, hogy szétmossák az agyukat? Önöknek ez kisebb áldozat??-kiabáltam, miközben emlékképek rohantak meg.

McBright elmosolyodott, majd elgondokodva nézett rám.

-Látod, most is az emlékeid miatt estél így nekem. Nem örülnél, ha eltűnhetnének? Ha kiegyensúlyozott, nyugodt lehetne az életed hátralévő része? Ha soha többé nem kéne a sok szenvedésre gondolnod, amit számodra ez a korszak hozott?

Szavai egy pillanatra elgondolkodtattak. Ha elfelejthetném Apa halálát, ha minden újra a régi lehetne...de nem. Ha ehhez manipuláció kell, akkor soha.

Mélyen a szemébe néztem, majd csak ennyit mondtam:

-Inkább a halál.

McBright felsóhajtott, majd zakója zsebébe dugott kézzel elkezdett sétálni a szobában.

-Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Tudod, Connor is így reagált. Rendkívül makacs fiú, nemde?

A levegőm a torkomban ragadt. Honnan tud ő Connorról? Miket tudhat még? És a legfontosabb: Connort akkor már átvizsgálták?

Már feladtam az érzelemmentességet.

-Maga nem tud semmit Connorról, és rólam se!

Ezen ő csak újra csak mosolygott a válaszomon.

-Ezt gondolom, te se gondoltad komolyan, kislány.-állt meg velem szemben, hűvös, rideg szemét rámszegezve.-Tudom hogy az Abraham Lincoln gimnázium tanulója vagy, a következő tanévben érettségizel. Az osztályodba rajtad kívül még jár Connor Addison, Holly Ravens, és Monica Swift, akik már rég sikeresen átmentek a Vizsgálaton.

Összeszorult a szívem. Akkor mindannyiukat elvesztettem. Örökre. Könnybe lábadt a szemem, pedig nem akartam hogy láthassa rajtam, hogy megfogott. De nem tudtam mit tenni.

-A tinédzserekkel mindig nehezebb volt, de Connor! Sajnos erőszakkal kellett rávennem a Vizsgálatra. A másik két kis barátnőd olyan könnyen ment, mint kés a vajban.

-Ne merjen róluk beszélni, különben....-

-Különben mi?-nézett rám gúnyosan McBright.

Szó nélkül arcon köptem.

Eltávolodott tőlem, majd egy zsebkendővel letörölte az arccsontját. Nem szólt egy szót sem.

-Azt hiszem, nem tudlak meggyőzni. Akkor ábrázolom a tervet. Te nem leszel átvizsgálva.

-Tessék?-erre tényleg nem számítottam, ami látszódhatott is rajtam, mert McBright gúnyosan felnevetett.

-Azért ennyire ne örülj, Christine! Együtt kell élned az emlékeiddel, de közben úgy kell élned, mintha mindet eltörölték volna. De senkinek nem beszélhetsz róluk. Soha. 

-Mert mi lesz, ha igen?-kérdeztem kihívóan.

-Azt hiszed hinne is neked valaki?-nevetett. Rá kellett jönnöm, hogy igaza volt. Ki hinné el azt, hogy az a világ, amiben élnek, igazából teljesen hamis és manipulált, és mi mindanyian egy apokalipszis túlélői vagyunk?

-És ha megpróbálkozol azzal, hogy emlékeztesd az embereket...hidd el, tudni fogunk róla.-mosolyodott el úgy, amitől a hideg is kirázott, majd az ajtóhoz vezetett. A sokktól semmit nem tudtam mondani.

Anya kinnt várt. Érdeklődve nézett McBrightra, mire ő megnyugtatóan rámosolygott.

-Ne aggódjon, Mrs. Evans! Christinnel ezentúl semmi baj nem lesz. Ugye, Christine?-nézett rám, mire én hamis mosollyal bólintottam, miközben a szívem hangosan dübörgött és azt hittem, hogy ott rögtön elájulok.

Bezártak egy ketrecbe amiből nem tudok szabadulni. Azóta sem.

                                                                                                -------------------------------

A suliban tudtam, hogy mindjárt elérkezik a pillanat. A pillanat, amikor belépek az osztályterembe, mint mindig és Holly és Monica ott fognak várni, hogy csevegjünk, mielőtt elkezdődik az óra. Connor már ott lesz, aki majd felém int miközben leülök a helyemre. Ám most, miután elhelyezkedtünk a lányokkal, Connor nem volt ott. Megtorpantam az ajtóban, amikor valaki hátulról belém jött, így majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. A kezek, amelyek megfogják a vállamat, hogy ne essek el, egyszerre voltak melegek és hidegek. Connor elém lépett, majd fürkészve, zavarodottan nézett rám:

-Annyira sajnálom, Tinie. Minden oké?

Megdöbbenten nézek rá. Tinie. Tinie. Tinie. Akkor hívott csak úgy. Előtte és utána soha.

Ő emlékszik valamire.

Sziasztook!

Igen, visszatértem!! :D

Több mint hogy egy éve nem írtam ide, de elkezdett hiányozni a Wattpad, ezért ezzel a történettel újra itt vagyok!  És igen, tudom, nagyon folytatásszaga van, és bár nem terveztem folytatni, alkudozni lehet :) 

A régi történetekhez lehet, hogy fogok írni, de az All The Legends Are True-t csak javítgatni fogom. Sorry :(

Innentől fogva novellákkal foglak szórakoztatni titeket, amik bármiről szólhatnak majd, mint ahogy azt a leírásban is mondtam. Ennek oka, hogy  ebben a műfajban szeretek alkotni a legjobban. Remélem tetszeni fog nektek!
A zenéről annyit, hogy erre a számra jött meg ennek a történetnek az ötlete. Hallgassátok ti is, szerintem nagyon passzol :)

Xoxo,
Dóri