Natasha az ajtófélfának támaszkodva figyelte a fiút, de nem merte megszólítani.

- Mondd, amit akarsz – dünnyögte Hayden, fel sem nézve. – Nem tervezem leharapni a fejed.

- Csak arra gondoltam, hogy nem ártana kibékülnünk – kezdte a lány lassan, mire Hayden végre felé fordult. – Az nem segít senkinek, ha nem állunk szóba egymással.

- Jó – felelt a fiú egyszerűen.

- Jó? – ismételte Natasha, aki kissé bővebb reakcióra számított.

- Igen – bólintott Hayden. – Egyetértek. A saját problémáink ne akadályozzák a közös munkát.

- Jó – biccentett a lány, és kivételesen nem érzett késztetést, hogy megtörje a csendet.

Hamarosan Gail csatlakozott hozzájuk.

- Hogy van Daisy? – érdeklődött Natasha, bár az asszony szeme alatt húzódó sötét karikákból sok jóra nem mert következtetni.

A nő mélyet sóhajtott.

- Egyre rosszabbul. Azt gondoltam, hogy az segít, ha megpróbálom elhitetni vele, hogy minden rendben lesz, de már én sem tudom megjátszani előtte, hogy van remény – túrt őszülő hajába remegő kézzel. – Matthew azt mondja, hogy dr. Brannan dolgozik az ellenszeren, de én... Én nem vagyok biztos abban, hogy azt jó ötlet beadni a lányomnak.

Natasha és Hayden gyors pillantást váltott.

- Mi is... gondolkoztunk már ezen.

- Hogy érted? – vonta fel a szemöldökét Gail.

- Mi sem vélekedünk úgy, hogy Brannan az az ember, akiben százszázalékig meg kellene bíznunk – mondta óvatosan Hayden. – Igaz, hogy az utóbbi időben többé-kevésbé a mi oldalunkon állt, de...

- Nem hunyhatunk szemet a múltban elkövetett dolgai felett – fejezte be a mondatot Natasha.

- Értem – bólintott Gail. – Illetve, nem. Mi a tervetek?

- Nincs konkrét tervünk – vont vállat Natasha. – Csak felvetettük ötletként, hogy jobban utána kellene járni ennek a bizonyos Nightmare-kórnak.

- És azt hogyan vinnétek véghez?

- Érdeklődnénk... a megfelelő embereknél – felelt Hayden, majd a lányhoz fordult. – Tényleg, Natasha, mi van Neil Normannel?

- Hát, nem tudom. Amikor legutóbb láttam, nem tűnt sem kiegyensúlyozottnak, sem megbízhatónak. Ki tudja, mit tett volna Jordannel, ha nem zavarom meg...

- Jó, akkor ő kilőve – sóhajtott a fiú. – Valaki, aki tudna segíteni és nem halott...? Lily?

- Ugyan – fortyant fel Natasha. – Brannan az apja, ő simán annyit reagálna, hogy nem gyilkolna meg egy kislányt.

- Brannan sosem gyilkol sajátkezűleg – vélekedett Hayden.

- Dr. Jonathan Fren vitatkozna ezzel... - dünnyögte a lány. – Oké, miért lenne jó Brannan-nek, ha Daisy meghalna?

- Kezdjük azzal, hogy ő mondta először ezt a Nightmare-kórt, lehet, hogy csak kitalálta...

- Nem, Matthew-nak mesélt róla Szurok, és ő ki nem állhatja Brannan-t – hárította Natasha.

- Feltéve, hogy Szurok megbízható...

- Igaz – biccentett a lány. – Akkor mi legyen?

- Jó kérdés – sóhajtott Hayden. – Akkor vegyük azt ténynek, hogy létezik a Nightmare-kór, és Daisy attól szenved. Brannan-nek miből származna előnye? Az életéből vagy a halálából?

- Ha Daisy meghal, elvesztjük a hitünket Brannan-ben – mondta Natasha. – Megint. És ezt ő is tudja.

- Ha viszont megmenti, akaratlanul is inkább meg fogunk bízni benne, legalábbis egy kicsit – vélekedett a fiú.

- Elvesztettem a fonalat – motyogta Gail.

- Ami viszont nem bizonyítja, hogy ez az egész nem egy nagy átverés – szólt a lány. – Viszont az is igaz, hogy ennél egyszerűbb módok is vannak arra, hogy elnyerje a bizalmunkat...

- Persze, az is lehet, hogy két legyet akar egy csapásra ütni... A bizalmunk, és az, hogy belefolyik a mi életünkbe, ismét.

- De miért? – tűnődött Natasha.

- Ugyan, ne legyél naiv – dünnyögte a fiú. – Brannan-nek mindig is csak egy célja volt. A Nightmare kísérlet. Kezdjük azzal, hogy Fagy és Holló még mindig a londoni laborban van, ki tudja, milyen kínok között...

- Tudom, kit kell megkérdeznünk – pattant fel Natasha.

- Örülnék, ha beavatnál – morogta Hayden, miközben követte a lányt.

- Albert! – fordult szembe a fiúval. – Ő ért annyira a tudományhoz, mint Brannan, le tudná ellenőrizni az ellenszert, plusz remek emberismerő.

- De szólna Matthew-nak – vélekedett Hayden.

- Gondolkozz! – hadarta izgatottan Natasha. – Albert mindig azt teszi, amivel a leginkább segít az öccsének, még akkor is, hogyha Matthew nem úgy látja ugyanazokat a dolgokat. És jóval megfontoltabb, azt se felejtsd el.

- Oké, kérdezzük meg – adta be a derekát Hayden, a lány pedig megengedett magának egy győzedelemi mosolyt.

******

Natasha és Hayden éppen útban volt Alberthez, aki ideiglenesen Londonba utazott, az ajtó előtt azonban váratlan látogatóba botlottak.

- Maya – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Mit keresel itt?

- Láng – köszöntötte Natasha a szokásosnál néhány oktávval mélyebb hangon, egyrészt, hogy kifejezze, ők nincsenek olyan kapcsolatban, hogy keresztnéven szólítsák egymást, másrészt pedig, hogy jelezze; ő is jelen van.

A lány azonban csak egyetlen pillantásra méltatta, utána Haydennek szentelte a figyelmét.

- Beszélhetnénk?

- Mondd – dőlt az ajtófélfának a fiú.

- Úgy értem, négyszemközt – tekintett jelentőségteljesen a felesleges harmadikra Maya.

- Oké, vettem a lapot, felszívódom – dünnyögte Natasha, bár minden pénzt megadott volna azért, hogy hallja a társalgást. – Hayden, megvárlak a sarkon, ha öt perc múlva még nem jelensz meg, egyedül megyek.

- Hova mentek? – érdeklődött Maya ártatlan hangon.

Natasha haragos pillantást vetett rá.

- Semmi közöd hozzá.

- Oké, csak kérdeztem – vont vállat a lány, valójában azonban szétvetette a kíváncsiság. Az pedig, hogy Esőcsepp így reagált, egyértelműen azt jelentette, hogy nem csak a pékség az úti cél. – Nem kell leharapni a fejemet.

Natasha nem válaszolt, csak elindult a megfelelő irányba a buszhoz, magára hagyva Lángot és Hayden-t.

- Oké, mit akarsz? – fonta össze a karját a mellkasán a fiú, amint a másik lány hallótávolságon kívülre ért.

- Miért vagytok mindketten ilyen támadóak ma? – sóhajtott Maya.

- Jogos. Bocs.

- Egyébként csak arról akartam érdeklődni, hogy van-e valami programod holnap – vont vállat a lány.

Hayden majdnem elnevette magát.

- Randira hívsz?

- Nem feltétlen kell felcímkézni.

- Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet – csóválta a fejét a fiú. – Te meg én... Ez nem jó ötlet.

- Natasha miatt? – húzta fel a szemöldökét Láng.

- Nem, hanem azért, mert megzsaroltalak – vágta rá Hayden. – Ebből kifolyólag nem tudok hinni neked, ha azt mondod, hogy annak, hogy hirtelen kedves vagy velem, semmi köze a szándékaidhoz.

- Nekem csak veled vannak szándékaim – támaszkodott a fiú mellkasára Maya.

Hayden óvatosan eltolta magától a lányt.

- Nem hibáztathatsz azért, hogy nem tudok hinni neked – simított ki egy hajtincset Láng homlokából. – Most pedig, ha megbocsátasz, dolgom van.

Maya csalódottan bámult utána.

*****

Albert londoni apartmanja nem egészen olyan volt, mint amilyenre Natasha és Hayden számított volna. Az apró kunyhó helyett egy fényűző villa fogadta őket, az ajtót pedig a férfi helyett egy komornyik nyitotta ki.

- Elnézést, azt hiszem, rossz helyen járunk – fordult meg Natasha.

- Nem, ez a jó hely – mosolygott a komornyik, egy ötvenes éveiben járó ősz férfi. – Mr. Frances már várta önöket.

- Tényleg? – hunyorgott Hayden, ahogy beléptek a házba. Az előszobából nyíló, nagy belmagasságú nappali egyértelművé tette, hogy az épület többszáz éves. Egy előkelő család birtoka lehetett egykor, bár a bútorok kopottasak voltak, és az ülőgarnitúra huzatja is kifakult, még mindig elegáns hatást keltettek a bársonytapétával és porcelán teakészlettel, amit az asztalon helyeztek el.

- Mr. Frances a teraszon már önökre – rántotta vissza őket a valóságba a komornyik.

- A teraszon? – értetlenkedett Natasha. – De hát esik az eső.

A komornyik bólintott.

- Kövessenek.

Albert élvezte a fényűző életmódot, és ezt nem is titkolta. Bár az eső valóban esett, a terasznak teteje volt, így a férfi esernyő nélkül élvezhette a kellemes levegőt.

- Jó reggelt, Albert – biccentett Natasha, és végigmérte az idősebbik Frances testvért, aki kissé megváltozott azóta, mióta legutóbb látta. Mostanra ezüstszürkére őszült haja korábban mindig legalább a válláig ért, most azonban épphogy az álla vonalában ért véget, és azelőtt elmaradhatatlan borostájától is megszabadult. Az arca kisimult volt, és nem tűnt olyan soványnak, mint amikor kijött a börtönből.

Összesítve, a férfi jó állapotban volt.

- Miből futotta erre a kéglire? – jártatta körbe a pillantását a teraszon Hayden.

- Örököltem, a bácsikám hagyta rám – felelt Albert, és mélyet szívott az ujjai közt tartott szivarból. Úgy tűnt, a dohányzást azért nem adta fel. – Miután szabadultam, találtam meg a borítékot, és gondoltam, hogy miért ne költöznék be?

- Meg tudom érteni. – Natasha lehajolt, hogy közelebből is megvizsgálja a kiszemelt kerámia elefántot, ami nem volt nagyobb a tenyerénél. – Hazavihetem?

- Nem ajándékbolt, Natasha – fojtotta el a nevetését Hayden.

- Vidd csak – intett a férfi, füstöt fújva a párás levegőbe. – Foglaljatok helyet. Szóval, tubicáim, minek köszönhetem a látogatást?

- Nem tudom, mennyire van tisztában a mostanában történtekkel – kezdte a lány.

- Az öcsém mindenről tájékoztat – vonta meg a vállát hanyagul Albert. – Higgyétek el, remekül informált vagyok.

- Oké, szóval... - mondta Natasha, majd jelentőségteljesen pillantott Haydenre.

- Nem bízunk Brannan-ben – fejezte be a fiú, miután úgy tűnt, a lány nem szíveskedik folytatni.

- Ó, valóban? – dőlt hanyatt Albert, a szivart a hamutartóba téve, ujjait pedig összekulcsolta a tarkóján. – És miért nem?

- Mert nem felejthetjük el azt, hogy többször is elrabolt minket – vágta rá Natasha az egyértelmű választ. – Vagy hogy éveken át fogva tartott minket egy laborban...

- Igaz – dünnyögte Albert. – Az ember a múltbeli tetteit már nem tudja eltörölni.

- Miért, maga szerint borítsunk fátylat mindenre? – csattant fel a lány.

- Nem ezt mondtam, hallgass végig – csitította a férfi, és sóhajtott. – Nézzétek, Brannan nem példaértékű, sem a legbecsületesebb ember, akit ismertek, de figyelembe kell vennetek a körülményeket.

- Tönkretette az életünket – jegyezte meg csendesen Natasha. – Erre nem mentség sem Willa, sem Lily.

- Valóban nem – nyugtázta a férfi. – De ez nem jelenti azt, hogy most sem őszinték a szándékai. Én hiszek abban, hogy segíteni akar annak a kislánynak.

- Miért? – vonta fel a szemöldökét Hayden. – Elrabolta annak idején Daisy-t is...

- Hadd magyarázzam el – tápászkodott fel Albert, és egy újabb szivarért nyúlt. – Brannan számára a tudomány egy menedék, egy mentsvár, ahova elbújhat önmaga elől. Amikor a kísérleteket végzi, nem érzi a fájdalmat, az űrt a szívében, amit az évek alatt ért veszteségek okoztak neki. Ezt nem azért mondom el, hogy őt védjem vagy hogy felmentsem a bűnei alól, hanem hogy értsétek meg, mit jelent embernek lenni.

- És most már nincs szüksége erre a menedékre? – kérdezte Hayden pár perc csend elteltével.

- Dehogynem – bólintott a férfi. – Mostanra azonban már a helyére került pár dolog az életében, ami miatt a józan esze kerekedik felül. Meg ti is elrettentő példának szolgáltok...

- Igen, de Fagy és Holló még mindig fogságban van a laborban – jegyezte meg Natasha. – Ahhoz, hogy hinni tudjak neki, őket el kellene engednie.

- Az nem olyan egyszerű. Fagy és Holló, Stan és Avery hivatalosan halottak, ha szabadon engedné őket, az sok energiát igényelne, és...

- Jordannel is megtette – vágott közbe Hayden.

- Igen, de Jordan még kevésbé volt előrehaladott fázisban a kísérletnél – magyarázta Albert. – Csak pár hónap telt el, Fagynál és Hollónál hosszú évek teltek el, ahogy nálatok is.

- Oké, oké – sóhajtott Natasha. – De azért ugye leellenőrzi majd az ellenszert, mielőtt beadnánk Daisy-nek?

- Természetesen – bólintott a férfi. – Vakon én sem bíznék meg Brannan-ben, bár arra nagy összeget tennék fel, hogy ezúttal tisztességesek a szándékai.

- Akkor mit javasol, mit tegyünk?

- Adjatok neki időt – tanácsolta Albert. – Ha őszintén el akarja nyerni a bizalmatokat, nem fog manipulatív eszközökhöz folyamodni, ezt garantálom.

- Magának legyen igaza.