Jin POV:

Megint ezt csinálja... Nekem állít a randomabbnál randomabb kérdéseivel, majd se szó, se beszéd, magyarázat nélkül cselekszik. A légből kapott szerelmi vallomása óta is csak egyre kevésbé értem meg őt. Amikor megtette, boldog voltam és úgy éreztem én is hasonlóan viszonyulok hozzá, de képtelen voltam válaszolni. Talán ő ismer, mint a tenyerét, de nem tűnik fel neki, hogy belőle minden szót harapófogóval kell kihúzni. Eszébe se jut beszélni magáról, vagy bízni mennem, ha bajba kerül. Szeretem, de annyira távolinak tűnik, sokszor olyan, akárcsak egy idegen. Rengeteg dolgot osztottam meg vele magamról, azt remélve hogy ő is így cselekszik, de csak további kérdésekkel bombázott. A vallomás tőle érkezett, de az én szemszögemből  az egyetlen, aki kétségbe van esve, az én vagyok. Egy kicsit sem változott meg a viselkedése a közelemben. Hiába történt egy s más, mégis barátként kezel. Ha nem közeledek felé aznap este, akkor lelkiismeret furdalás nélkül bealudt volna és ugyan ott tartanánk. Jongsuk szavai az egyetlenek, amik visszahúznak attól, hogy a fejéhez vágjam, amit valójában érzek. Azt mondta Min belső világa merőben eltér attól, amit látunk. Egész nap az idiótát játssza, ha meg éppen nem akkor, akár egy érzelmek nélküli fadarab lézeng a barátai között. Olyan az arckifejezése, mintha őt semmi nem zavarná vagy hatná meg. Az előbb is pókerarccal tette fel a kérdését, ami a szívét nyomja, majd ugyan így itt is hagyott. Aznap este is, teljesen természetesen kezelte, hogy alávetettem magam. A nyugodtság, ami akkor róla áradt megijesztett, de Jongsuk magabiztosan állította, hogy Min-nek fogalma sincs róla, hogy így viselkedik.

Nem mintha az őrlődéssel bármit is megoldanék. Itt a lehetőség, hogy megosztjam vele az érzéseimet, és ezúttal nem fogok meghátrálni. 

Magabiztos léptekkel haladtam a lány után, aki a szobájában pakolászott. Belépve, a többi lány vizslató szeminek kereszttüzébe kerültem, majd a célszemély is rámpillantott. Ugyan olyan érdektelen arckifejezés, mint általában és ugyan olyan higgadt viselkedés, mint mindig. Elszomorított, ahogy rágondoltam, talán ez a beszélgetés fog kettőnket méginkább eltávolítani, de ha folytatom a tudathasadás szimulálását csak én sérülök meg. 

- ... Miért rohantál el? -hasított fájdalom a szívembe-

Egy pillanatra csendben maradt, majd elmosolyodott, amitől még az eddigieknél is jelentéktelenebbnek éreztem magam. 

- Nem tudtam, hogy van valakid. Sajnálom, hogy kerékbilincs módjára akaszkodtam rád. -hajolt meg mélyen-

Meghökkenten bámultam a lányt, aki pár másodperc múlva felegyenesedett, s szemei még a szokásosnál is kevesebb érzelmet tükröztek vissza. Akárcsak egy hulla, mintha nem is engem nézett volna. 

- ... Ez minden, amit mondani akarsz? Nem kell ilyesmiket kitalálnod, csak mondd ki, hogy a nyomorult kávédba vagy szerelmes, nem belém! Legközelebb a fellángolásaidat tölts ki valaki máson! -ordibáltam őrült módjára, amitől a levegő is jégcsákánnyal hasíthatóra fagyott-

Míg a többiek síri csöndben próbálták visszatartani a levegőt, addig Min ökölbe szorította a kezét, majd a tőle már-már megszokott fapofával veretett felém ólom léptekkel, ezzel csökkentve az ajtó és a hátam között lévő távolságot. Meghűlt a vér az ereimben, amint megláttam hófehér haját és vörösen izzó tekintetét. A vállam mellett boxolt bele a falba, majd fogai harsogó csikorgatásából teljesen egyértelművé váltak a valódi érzései. Gyilkos aurája remegésre sarkallta testem minden porcikáját, s tétlenül simultam a berepesztett ajtóhoz. 

- Ne baszakodj velem... Úgy tűnik a te gerincedet is hozzám operálták huh.... Minden szó, amit akkor mondtam igaz volt, és még mindig érvényes te szerencsétlen hígagyú. -fúrta egyre mélyebbre az amúgy is hatalmas horpadást, végül léket ütve ezzel a fém ajtóba-

- Akkor miért teszel úgy, mintha mi sem történt volna? Fájdalom... ez az amit minden alkalommal érzek, mikor rád gondolok. A szavaid mind tüske módjára hatolnak belém... Én képtelen lennék nélküled élni, de rád ez nem igaz. -a könnyek egyre hevesebben törték darabokra a kezdeti magabiztosságom-

- Ezt nekem szántad, vagy a vörösnek? -nőtt köztünk a képzeletbeli távolság, szélsebesen-

- ... Hazudtam... Oppa csak a mostohatestvérem. Bocsánat, nem gondoltam volna, hogy ekkora bajt okozok. -vallotta be lehajtott fejjel a lány-

- Várj, azt mondtad neki, hogy együtt vagyunk? -nyöszörögtem akadozva-

- He? T-t-te... Franc. -változott vissza Min, majd a hátsó ajtót célba véve rohant ki az éjszakába-

- Ne haragudj Oppa, csak fel akartam vágni a barátaim előtt. -bömbölt csecsemő módjára-

- Ahh, majd később megbeszéljük. -simítottam meg feje búbját, majd Min után indultam-

Megragadtam a kezét, futás közben, mire mind a ketten a földre zuhantunk. Tenyerei takarásától semmit nem láttam az arcából, akárcsak ezelőtt bármikor. Min mindig úgy tűnik, mintha egy mosolygós maszkot hordana magával. Akárhányszor megosztom vele a féltett gondolataim, meglátom rajta a porcelánt, s egy kirakati báburól tekintek vissza magam elé... 

Azonban széttárva ujjait a maszk alatt sem változott. Ismét elmosolyodott, s kuncogva szólalt meg.

- Itt is van a kínos csend. Hehe, azt hiszem ez a félreértés elég drámaira sikeredett. Szappanopera szereplők is lehetnénk a jövőben. -paskolta meg a vállam-

- Hagyd abba... Én már nem bírom ezt tovább. Mégis mi jár a fejedben? Én... egyedül érzem magam... -nedvesedtek be ismét szemeim-

- Hiszti Princess... Boldog vagyok. Vagyis, pontosabban fogalmazva, a mai nap életem legszebbje. -vigyorgott tovább-

- Tudom, hogy ez nem a valóság! Csak egyszer oszd meg velem, az igazi gondolataid! -szorítottam össze mellkasom-

- "Nem tudok nélküled élni." Tudod én utálok gyengének tűnni, de veled minden erőm odavész. Beszéltem Jongsukkal telefonon. Azt mondta hogy szomorú vagy, amiért nem mesélek magamról. Nekem kellett volna észrevennem. Önző vagyok és nem vettem figyelembe, hogy neked is vannak érzéseid. Nem bíztam benned és azonnal felkaptam a vizet egy nyilvánvaló hazugságon. Sajnálom... -kulcsolta össze ujjait enyémeivel-

- Hehe... Feladom... Nem akarok megint bőgőmasinaként viselkedni, úgyhogy most megyek kiszellőztetem a fejem. -húztam volna el a kezem, de ő visszarántott magára-

Lelkembe látó szemeivel fürkészett végig gondolataimon, én pedig erőtlenül zuhantam rá, s könnyeim Amazonasként zúdultak a vállára. 

- Gyorsan meggondoltad magad Hiszti Princess. -nevetett fel, miközben gyengéden cirógatta a hátam-

- Hagyj... -nyöszörögtem két szipogás között-

Elcsöndesült, majd oldalt váltottunk, miközben letepert a földre, s karjaimat szorítva lógtak tincsei a talajra. Az arcomat egy pillanat alatt elöntötte a melegség, s Min a pár centire lévő fának támasztott, mivel tulajdonképpen egy kisebb erdőbe futottam utána. 

Szemeim elnehezültek, majd lehúnyva őket éreztem meg ajkai törődő simogatását. A következő pillanatban lüktető fájdalom hasított végig a nyaki ütőeremen. Min belém mélyesztette tűéles metszőfogait, s egyre szorosabban tapadt hozzám. Ezúttal pontosan tudtam mi zajlik az elméjében, s heves zihálásomat felváltotta Min sírástól vöröslő tekintete. Ez volt az első alkalom, amikor képes voltam látni a tanácstalanságot, rettegést és reménykedést a tekintetében.

A vámpírok világában, a nyakba eresztett "méreg" a hűség szimbóluma. Ilyenkor olyan kapocs jön létre két személy között, amely megtörhetetlen. Képességgel ruházza fel a megjelöltet, melytől mindig tudni fogja merre jár a másik, távolságtól függetlenül. Sokan barbár módszernek vélik és az intim szféra megsértésének, annak ellenére hogy a múltban, a munkásoknak kötelességük volt a főnökük parancsára lehetővé tenni a nyomonkövetésüket. 

Tudtam hogy Min ezzel a feltétlen bizalmát szerette volna kifejezni, ezért abban a pillanatban leírhatatlan boldogság öntött el, s önfeledt vigyor kíséretében borzoltam össze haját. 

- Dilis... Én is szeretlek! -húztam magamhoz habozás nélkül-

Hűségemet azonos módon megpecsételtem, s egy kis kínos csend után mindketten önfeledt nevetésbe kezdtünk. A vámpírok körében már csak néhány házaspár tesz ilyesmit, akik a gyűrűnél erősebb köteléket akarnak magukénak tudni.

- Ember... Megkértem egy fiú kezét, ráadásul egy fa tövében... Mintha a rézf***ú baglyot újabb szintre emeltem volna. -váltott vissza érzelemmentesre-

- Te legalább nem egy pszichiátriai esetnek mondtál igent. -bámultam vele együtt én is a semmibe-

- Homár... -kezdegetett gesztikulációt nem változtatva-

- Értelmi fogyatékos... -utánoztam-

Ismét fiútestvérek módjára indítottunk háborút egymás ellen, amit a egyre növekvő frekvencia miatt a tanárok is gyorsan észrevettek, s megtépetten és kimerülten álltunk előttük, bűnbánó tekintettel. Már aki... Min továbbra is egy poháralátét érzelmi szintjét ütötte meg. 

Mind a ketten büntetést kaptunk, s a pozíciónkat, mint diákelnök és alelnök, magával értetődően temethettük el. Az "eljegyzésünkért" pedig egy hat órás felvilágosító tanfolyamon is részt vehettünk. 

<><><>

Heló, heló, heló, heló! Köszönöm, hogy végigpörgetted ezt a részt is! :) Nagyon úgy tűnik, hogy ez lesz az utolsó előtti rész, eme csudálatos történetnek. A visszajelzések alapján (na nem mintha régi wattpados lennék) ez a történetem sikerült a legjobbra, így az utolsó részbe minden tudásomat beletaszajtom, hogy elnyerje a tetszéseteket. :)