Ahogy elcsendesült a környezetem, kezdetem érezni, hogy bizony három napja ugyan abban a pozícióban, vízihulla módjára bomladozok. Pont, mintha vasrudakat helyeztek volna a csontjaim helyére, még a ujjaimat se bírtam megemelni. Az átszúrt karomon eszméletlen fájdalom uralkodott el, s úgy éreztem magam, mint egy végső stádiumos, akit bármelyik pillanatban utolérhetnek a halál kíméletlen szikrái. 

Magatehetetlenül punnyadtam, s még a mellettem lévő szekrényen heverő, véres palackot se bírtam magamhoz emelni. Parton vergődő hal módjára nyikorogtattam az ágyat, az étek megszerzése érdekében, sikertelenül. Azonban pár pillanaton belül szükségtelenné is vált az erőlködés, mivel egy kéz magától lecsavarta a kupakot, majd ajkaim felé nyújtotta. Felradaroztam pillantásom, s Sukie angyali mosolya fogadott.

- Minmi~n. -húzódtak résnyire szemei, s szinte a glória és az Isteni fény is megjelent acra körvonalában-

- Hm? -vigyorogtam rá, csodálattal a tekintetemben-

- Mi a f*szomért nem tudsz szólni, ha ki akarod nyíratni magad? Ha ennyire kevés nálatok a temetőben a sír, akkor magam kezeskedem róla, hogy a következő a tiéd legyen! -hordta le a fejemet, ismét skizofrén üzemmódba váltva-

- Hogy dőlhettem be már megint? -sóhajtottam egy hatalmasat- Eomma merre oxidálódik?

- Azt mondta mindjárt jön, csak valami lánnyal kell beszélnie még előtte. Az elsősök élnek halnak a hercegnődért. -fintorgott undorodva- 

Amint kimondta, Jin rögtön meg is jelent az ajtóban, zavarodott tekintettel és vöröslő arccal. Én leesett állal szemléltem a betipegő Hiszti Princess-t, aki lehuppant mellém az ágyra, s ijedten keztem végigmérni, centiről centire. 

- Egy újabb vallomás kaszanova? -nevetett fel Jong Suk, a lehető legtöbb szarkazmust belecsempészve-

Bólintott, s arcomon a pánik jele kezdtem mutatkozni.

- Én erről miért nem tudtam? Mikor lettél ennyire népszerű? -szállt ki belőlem az eddig összegyűjtött életkedvem-

A kérdésemet követően, a skizo azonnali magyarázattal szolgát, miszerint mindig is az én Pink Princessemet istenítették az elsősök. Köpni nyelni nem tudtam. Ez azt jelenti, hogy az én vallomásom csak egy volt a sok közül és az egyetlen, amit elértem vele az az, hogy csatlakozhattam a tömérdek rajongójának soraiba. 

- Te arról se tudtál, hogy éppen ezért téged ki nem állhatnak. Az oppájukhoz legközelebb álló lány... Olyan vagy nekik, akár egy célkereszt. -kuncogott fel édesen-

- Miért akadtál ki, hisz Jong Suk napi tíz szerelmes levelet koboz el a cipős szekrényedből. -vágott közbe Jin-

Ezen információ megosztása miatt Sukie azonnali támadásba lendült, s a két veszekedő hímegyedet -bár az egyikük leginkább csak menekülni próbált- négy nővér vitte el az igazgatóhoz. Minden bizonnyal a nap további részét bocsánatkérő levél írásával töltik majd. 

Ismét egyedül maradtam, s így volt időm realizálni, hogy mennyire egy ignoráló személyiségem van. Csak azt veszem észre, amit akarok és a csakis körülöttem forognak a gondolataim. 

Ahogy elmélyedtem gondolataimban rájöttem, hogy ez az egész vallomás és visszautasítás dolog, csak az én fejemben létezett. Az igazság az, hogy csak elkornyikáltam az egyetlen számot, ami a gépemen volt, ő pedig nem mondott rá semmit, csupán elkerült. Kevesebbnek éreztem magam az érte bolonduló lányoknál, így elhatároztam, hogy én is belemondom egyenesen a szemébe, hogy igazságosan tudjon elutasítani. Így végre tisztázódhat minden, s visszatérhetünk a régi, megszokott életmódunkhoz. 

***2 nap múlva***

- Magának nem a keze sérült meg? -mért végig rajtunk az orvos-

Bár egyenlő esélyekről hadováltam, végül eljátszottam Jin előtt a hadisérültet, s úgy tűnik éppen most lepleződtem le. Talán nem ez a legjobb módja, hogy a kiszemelteddel ölelkezz, de kétség kívül a legagyafurtabb, így nem fogtam vissza zseniális elmém, kitárulkozásában.

- Jong Suk? -torpant meg, s fáradtan a fiúra nézett-

- Semmi baja... -sétált el mellettünk, zsebretett kézzel-

- ...Bocs? -vigyorogtam a hercegnőmre-

Sóhajtott egy hatalmasat, majd távolabb lépett.

- Jin, beszélni akarok veled. -emeltem rá tekintetem, gondterhelten-

- Hisz be nem áll a szád egész nap. -húzódott mosolyra szája, majd halkan kuncogott-

Ez nem jó, még mikor rosszat mond rólam, és az apró reakcióikor is egyre jobban belé szeretek. Olyan akár egy fekete lyuk, ami ellenállhatatlanul szippant magába. Vagy, mint egy hordónyi, frissen őrölt kávéhalom, minek képtelenség lenne ellenállnom. Akárhányszor meglátom, belül elönt a boldogság, s mosolyra fakaszt minden hangyányi cselekedete. Úgy érzem magam, akár a legnagyobb Michael Jackson rajongók. Imádatuk tárgyát, már csak egy monitoron keresztül szemlélhetik, s elérhetetlen akárcsak az égen a milliónyi csillag, melyekért akármennyire kitartóan nyújtózkodsz, minden erőlködés hiábavaló és keserves a feldolgozása. Kivéve, ha sírrabló vagy, akkor nincs akadálya, hogy közel férkőzz hozzá.

Beértünk a szobánkba, s szembeállva vele, még a levegő szedése is kihívást jelentett. Másodjára még nehezebb volt rávenni magam főleg, hogy egyébként is tudom a választ. Nem akartam megfutamodni... pontot terveztem tenni a dolgaink végére, azonban most mégsem mozdulok. Szótlanul, lehajtott fejjel igyekszem bebeszélni magamnak, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. Micsoda elcseszett vallomás az, amit azért teszel, hogy visszautasítsanak.

<><><>

- Jin...sajnálom, hogy ismét kellemetlen helyzetbe hozlak, de szeretném elmondani, hogy az utóbbi alkalom óta, ha lehet, még többet jelentesz számomra. Kétségbeesetten keresem a nyugalmat nyújtó pillantásod. Ha nem vagy a közelemben, úgy érzem haldoklom, s üres vagyok. Akárhányszor a szemedbe nézek és Hiszti Pincessnek hívlak, a belső hangom fülsütetítően ordítja: "Szeretlek". Nem akarom, hogy eltávolodjunk. Nem kérem, hogy adj meg mindent, nem kell megváltoznod, előttem szükségtelen megfelelned, mert mindent szeretek benned. Amikor lányosabban viselkedsz, mint én, azaz a nap 99%-ában. Amikor lehordasz, mert maradt egy folt a poháron, ami tulajdonképpen egy törés. Amikor holt részegre iszod magad és nem ismersz fel. Amikor nevetsz, mosolyogsz, vagy csupán érzelemmentesen ácsorogsz...Én egyiket se változtatnám meg. Nélküled olyan vagyok, akár egy szellem. Úgy érzem, mintha nem is léteznék... Csak sodródok az árral, akár egy szétszaggatott papírdarab, hiszen nekem már csak te maradtál. Tizenöt éve és most is, a legbecsesebb kincsemként gondolok rád. Te vagy nekem a remény, aki életben tart.... Csak annyit kérek, maradhassak melletted, ha az érzelmeim hangokká is formálódnak. -rogytam le könnyek között a hideg parkettára, mely ezúttal szilánkokkal teli jégrétegnek tűnt-

- Changmin...nekem már van valakim. Sajnálom, de én úgy tekintek rád, akár a kishúgomra. -húzta oldalra szája szélét- Most mennem kell, mozis randit terveztünk mára. -mosolyodott el, majd a kijárat felé szánkázott-

- Neeee~~ -nyújtottam utána karomat drámaian-

<><><>

Mégis mi történne, ha ezt mondaná? Valószínűleg szégyenemben befalaznám magam a kád alá. Ehhez tízszer annyi lélekerő szükséges, mint  ahogy elterveztem a gondolataimban. Tudom a választ, mégse bírok kinyögni egy szavat sem. Talán megnémultam? Vagy csupán ennyire gyenge lennék? Egy egész forgatókönyvet kreáltam a fantáziaviláomban már eköré, most mégis fogyatékos módjára remegek, s szorongatom a felsőm alját, akár egy rossz romantikus regényben. 

- Feltűnt, hogy mindig akkor vagy csöndben, mikor beszélni akarsz velem? -fonta keresztbe karjait, türelmetlenül-

- Cuppants már egy vécépumpát a szádra... Hagyj kibontakozni! -dühöngtem zavarodottan-

- Csak nyögd ki végre, hulla fáradt vagyok és még a szagom is olyan. -mondta pókerarccal-

- Na, izé...tudod... Van barátnőd? -mekegtem ki a lehető legintimszférát sértő kérdésem-

- Nincs, mehetek fürödni? -kérdezte unottan-

- Eddig is tudtam, hogy a homokos partok jobban érdekelnek. -nevettem fel hangosan, nyugtatván saját magamat, a még hangulatrontóbb beszólásommal-

- ... Mikor kómában voltál, szimpatikusabb egyénnek tűntél. -indult el a fürdő felé, mikor megragadtam a felsője ujját-

Visszafordult, s lesütött szemeimbe mélyedve, elveszettségem tükröződött arról. Pontot tenni a végére... Persze hogy igazából nem akarok. Jól tudom, hogy ezzel csak magamat áltatom, de képtelen vagyok becsapni a saját érzéseim. Számtalanszor játszottam le elmémben a jelenetet, amelyben elutasít, a lehető legkegyetlenebb módokon. Mégsem tudtam kiölni magamból a reményt... Pedig pontosan ez az, ami mindent tönkretesz. Minél inkább bujkál benned a gondolat : "Mi van ha..." annál nehezebb lesz elfogadni a valóságot. 

- Irigyelem azt a sok lányt... Bizonyára alig ismernek, és csak a szorgos, helyes diákelnököt látják benned. De én több akarok lenni náluk. Talán fáj majd, amit hallani fogok , de te is tudod, hogy le kell ezt zárnunk. Ezúttal nem részegen dalolászom majd, és te se bújkálj a haverjaidnál. Felnőtt emberek vagyunk. Az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha visszatérünk a régi kerékvágásba és tisztázzuk ezt minél hamarabb. -emeltem fel a fejem, fájdalmasan mosolyogva-

Túlélem... Elvesztettem a szüleimet és mikor úgy tűnt visszakapom őket kiderült, hogy tulajdonképpen ők tehetnek az egész nyomorult életemről. Az örökbefogadó szüleim valószínűleg rettegnek tőlem... 

Ötletem sincs miért, mégis ez fáj a legjobban. Tizenöt évig a hősömként tekintettem rá, és most az egyetlen személy, aki még mindig reménysugárként tündököl előttem. Inkább maradok mellette barátként, mint hogy örökre elveszítsem.

- Így hát úgy döntöttem, egyszerűen elmondom. Talán nem nagy meglepetés, de..... szeretlek.... -homályosította el látásom, a gyülemlő könnyek fátyol szerű zuhataga-

Az idő szinte megállt körülöttem. Legszívesebben befogtam volna a füleimet és eltakartam volna a szemeim, hogy ne kelljen hallanom azt a bizonyos  mondatot. Úgy gondolom a való élet igazsága az, amit a leginkább nehéz elfogadnunk, s ha megtesszük talán keserűnek tűnik először, akár a pusztán harapott citrom, de ha rájövünk, hogy limonádét is készíthetünk belőle, megízleljük a másik oldal szépségét. Hiszen sokan a sötét, árnyékos helyektől is rettegnek, amíg nem ragadnak egy sivatag kellős közepén.