A hazafelé vezető utat gyötrelmes csend tartotta fogságában. Egyikünk sem érezte képesnek magát a helyes szavak megtalálására. Yoongi hangtalanul eresztette szabadjára könnyeit, melyet óvatosan ignorálva fogadtunk. 

Azonban a vénség tudta, ezúttal szótlanságom hátterében nem az érdektelenség lappangott. 

A visszapillantó tükörre segélykérően andalogva tekintetemmel futott össze íriszem a sofőrrel. 

Gondolatai hangosabban ordítottak elmémben, mint ahogy arra bármely tényleges mondat képes lett volna. 

"Itt az esély, hogy megváltozz!"

- Eh.... Szóval.... Nézd a jó oldalát! -kiáltottam ki határozottam, amely csupán hihetetlen határozatlanságom igyekezett fedezni-

- Az egész életem ennek a kapcsolatnak szenteltem. Mégis miféle jó oldal létezik az elvetemült fejedben erről? -kérdezte erőtlenül-

- Hát nekem megfelelően hangzik az is, hogy mostantól nem egy másik ember, hanem magad miatt éled az életed. -fordultam felé s ujjaimat álla alá csúsztattam finoman s emeltem meg tekintetem felé-

Felduzzadt szemei kerülték érdes pillantásom, mintha csak igyekezné nem hallani az igazságot.

- Yoongi, tudom, hogy elveszettnek érzed magad. Tudom, hogy azt gondolod nincs senkid rajta kívül, de nézz körül! Nem azért jöttünk érted, mert az alkalmazottam vagy, hanem azért mert számítasz! Élj önmagadért végre! -árasztottam rá mélyről jövő bölcseleti idézeteim-

- Önre viszont ráférne az ellenkezője. -vágta rá az öreg-

- Hé! Éppen nem magammal törődök, azt hiszem ez megérdemel egy kis elismerést. -érkezett a válasz-

Mire végre valahára megérkeztünk az egész autóból a depresszió súlyos hullámai áramlottak. 

Mindegyikünk a negativitás különböző arckifejezéseivel rendelkezett, míg nem értünk a bejárati ajtó másik felére, ahol egyesével köddé váltak melőlem, amint kiengedtem nehézkes lélegzetem. 

A meghitt kis hullaház hangulat lehetővé tette, hogy elgondolkozzak azon, amit mondtam. "Élj önmagadért!"...

Mindig is eszerint a meglátás szerint éltem és soha meg sem próbáltam érdeklődni, mi ment keresztül a körülöttem lévő emberek fejében. Vagy jóval inkább... Soha nem érdeklődtem, mert féltem, hogy olyan választ kapok, amire számítok. 

- Igen? -szólalt fel az érdes férfi hang a vonal túlsó oldaláról-

- Szia... apa... -nyöszörögtem ki bátortalanul-

Ahogy sejtettem semmiféle válasz nem hallatszott, csupán a néma susogás zúgott fülemben.

- Tudod én mindig is titokban reménykedtem, hogy visszafogadsz. Azt gondoltam ha kényszerítem magam, hogy normális életet éljek.... Vagy ha olyasmit teszek, amire büszke lehetsz... Akkor majd egy nap arra ébredek, hogy mellettem állsz. Valaha megfordult a fejedben, hogy megtedd? -kérdeztem érzelmetlen tónusban-

- .... Nem. -hangzott el egyértelmű válasza-

Magam is meglepődtem milyen sietősen tettem le a telefont s rohantam ki szobám ördögi falai közül. 

Az öreg és Yoongi éppen főzőcskéztek csendesen szaladgálva a konyhában. 

- Történt valami? -kérdezte a vénség az izgatottság minden jele nélkül-

- Ohh, nem csak az amire számítottam. Szóval mikor rendezzük a következő vadász partim? A jövőhét jól cseng, addigra kigooglezok pár csábítási taktikát. -gondolkodtam el a távolba meredve-

- Min Jee... Minden rendben? -hangzottak ezúttal aggódó szavai egy olyan tekintet mögül, amit eddig soha nem láttam korábban-

- Nem... Azt hiszem ezúttal semmi sincs rendben.  Tudod, én oda vagyok a kamukért, ha legközelebb vaciláltok, hogy hazudjatok e vagy sem, kérlek ne forgassátok sokszor a kerekeket. -kuncogtam fel-

Az öreg acélozott s gigantikus kezei lapockáim között landoltak, ahogy elismerő pillantással mért végig valómon. 

- Örülök, hogy végre kiszabadult a csigaházából. -mosolyodott el, majd finomkodás nélkül csapott korábbi tenyér pihentető helyére-

***

És ismételten eljött az idő mikor vadász módba kapcsolva, nemlétező szexi oldalamat felcsillantva tomboltam be az ajtón a bekészített, lehengerlő csábító szövegeimmel a zsebemben. 

Yoongival az oldalamon, becsörtetve az ajtón rohamoztam előre lelketlenül, mégis készen a harcra. 

- Biztos jó ötlet ez? Nem akarok személyeskedni, de bizonyára te is rájöttél az előző alkalomból, hogy nem vagy éppen a helyzet tetőfokán romantika terén. -fejezte ki kéretlen véleményét-

Baljósló pillantásomat ráhuszítva csörtettem tovább, mígnem egy kellemes külsejű fiatalemberre bukkantam. 

Bemérve prédám, fejemben az ezernyi betanult viccel és flörtölési technikával suhantam le könnyed testemmel a mellette heverő székre. 

- Oh, csak nem a parti díszvendége személyesen? -mosolyodott el meghitt aurával-

Itt az alaklom, hogy a google kezelésbe vegye a szerelmi életem! -gondoltam s egy huncut vigyorral otromba képemen sütöttem el szégyentelenül az első bemagolt sort-

- Megpróbáltalak levegőnek nézni, de rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok létezni. -bólogattam büszkén, magabiztos testtartással-

Ámde a férfi "meghökkentő" mód inkább tűnt zavarodottnak mint teljes mértékben lehengereltnek, ahogy én azt képzeltem. 

Amint tudomásul vettem, hogy a mondatom nem a megfelelő reakciót eredményezte, azonnal a vicc kategóriához lapoztam elmémben. 

-  Mi a különbség a mák és a csecsemő között?

Válaszként csupán egy ismételten összezavart tekintet érkezett, ám sürgetett az idő és a további mellékhatások elkerülése érdekében úgy döntöttem megválaszolom.

- A mák nem sír, ha ledarálod.  

- Szívem, jó hogy jössz, ez az elmebeteg ledarált gyerekekről beszél. -fogta kézen szintúgy férfi partnerét s andalogtak tovább óvakodó tekintettel. -

Persze sikertelen első próbálkozásom hatására, kétszemélyes közönségem rettenetes nevetésben tört ki sarkamban. 

- Most komolyan? Morbid humor? És ráadásul még a partnerét is megijesztetted. -fogta hasát Yoongi, míg a kezembe csúsztatott egy narancssárga italt, ami valamiféle coctailnak felelt meg-

Nem telt bele sok időbe, míg alpári szintre ittam magam s a fiút karolva magyaráztam mégis miért nincs semmi közöm örökkön tartó szingliségemhez és ellenben miért van a globális felmelegedésnek. 

- Én mondom neked, ha minimumra szorítanánk a környezetszennyezést, már gyerekeim lennének! -jelentettem ki magabiztosan-

- Persze... Nem is tudom miért nem gondoltam erre az egyértelmű öszefüggésre hamarabb...

- Pontosan azért amiért egy olyan emberre gondoltál évekig, mint az a lány! Én vettem neked nyalókát, mégis hogy nem borultál a lábaim elé?! -folyt szét maradék önbecsülésem az asztalon-

- Azért jöttél utánam, hogy megzsarolhass, mégis hogy teszi ezt jóvá egy nyalóka? -fonta keresztbe karjait-

- Én csak beszélgetni akartam... Félig ember, félig vámpír vagy, mégsem éreztem elfojthatatlan kényszert, hogy vacsorára tálaljalak... Csak nem akartam egyedül lenni... 

Yoongi POV:

- Én csak beszélgetni akartam... Félig ember, félig vámpír vagy, mégsem éreztem elfojthatatlan kényszert, hogy vacsorára tálaljalak... Csak nem akartam egyedül lenni...

Ahogy a  lány kiejtette hanyag, alig érthető módon szavait, egy pillanatra bűntudat öntötte el egész valóm, mintha a személy aki előttem fekszik egy teljesen idegen illető lenne. 

Gondolataim akörül szánkáztak, hogy mégis mi a véleményem róla. Az ismeretségünk által kialakult kép? Vagy egy illető, akit el akart hitetni velem? 

Soha, még csak egy röpke másodpercig sem futott át az agyamon, hogy azért követett, mert egyedül érezte magát... 

Kezdtem érteni miért félti őt annyira az öreg... Ő jól tudta ki rejtőzik az álarca mögött. A sértő, mindíg magabiztos, érzéketlen és csipkelőső burok mögött, amit azért épített, hogy senki ne tudjon áthatolni rajta. 

Előttem mégis úgy döntött felfedi önmagát. Miért?

Ez a lány itt nem egy olyan valaki, aki meggondolatlanul inná magát ilyesféle állapotra, csupán azon indokból, hogy nem sikerült lenyűgöznie valakit az ócska poénjaival...

Hátradőlve ismét szemügyre vettem a lányt. Ámde ezúttal nem úgy, ahogy ő láttatni szerette volna magát, hanem a saját szempárammal. 

Ha közelebbről figyeltem, a tetoválások és extravagáns öltözet mögött csak egy fiatal nő volt, akinek egyáltalán nem volt ideje élni. Csak úgy mint nekem... 

Amikor kimentett arra gondoltam, milyen lehengerlő egy személy. Olyan akartam lenni, mint ő. Erős és rettenthetetlen... 

Azonban, ha most visszaemlékszem, minden bizonysággal láttam a tekintetében valamit. 

Együttérzést.

Pontosan tudta, milyen az, ha elárul a saját családod, miközben reménytelenül vársz egy sötét térben, hogy kiderüljön az egész életed csupán egy rossz álom...

Gyengéden lehajtva fejem, ujjaimat övéi közé csúsztatva húnytam le szemeim. 

<><><><><><><><><><><><><><>

Köszönöm, hogy elolvastad!