- Ch-chang ...M-m-min? -borult le a földre, minden porcikájában remegve- 

Ahogy oppa hátrált, egy porcelán váza, a benne lévő mű, sötétvörös rózsákkal, a talajnak érkezett, ezzel hatalmas zajt okozva. A rémült fiú arcát pirosra színezte, az egyik neki vágódó szilánk, azonban egyből begyógyult vérszívó létének köszönhetően. Pár másodperc múlva megjelent a család maradék része is, majd vérszomjas tekintettel, átváltozva pásztáztak engem. Ahogy feléjük vittem pillantásom, visszarepültem a régmúltba. Mégse jutott eszembe egyetlen olyan dolog sem, ami miatt ennyire könnyűszerrel váltak volna meg a jelenlétemtől, és ami miatt, most ilyen bosszúra éhes fejet vághatnának. Egész életemben fájt a hiányuk, most pedig idegeneknek tűnnek. Igaz, a jelek a testemen, a fehér haj, és az íriszem körüli vérvörös rész talán szörnyetegnek tűntet fel, de miért pont így reagálnak rám? Az az öt év csak nekem jelentett valamit?

A következő pillanatban, a bútornak vágtak, s körém gyűltek, akár csak a keselyűk. Felkászálódtam, s egy ezüstből készült katana suhant el az arcom mellett. Apa csak mosolygott, ezzel bennem még inkább sötét gondolatokat ébresztve. A kard ismét eltávolodott, majd a karomba fúródott. Lehajtott fejjel hallgattam a visongató kuncogásukat. Mikor újra ki akarták húzni megragadtam, s felpillantottam szomorúságba burkolt tekintetemmel. Képtelen voltam elviselni a tudatot, hogy mindenki eltávolodott tőlem. Az igazi szüleim éppen el akarnak távolítani az élők soraiból, akik felneveltek most megtehetetlen távolságra húzódtak... Jin pedig szívből gyűlöl engem, mégis ő az egyetlen, akinek még elnyerhetem a bocsánatát, és mellette maradhatok. 

A katana élét a többiek felé tartottam, s lassan, kimerült léptekkel tereltem őket az egyik sarokba. Arcukon a félelem, undor, harag és megvetés egyvelege rajzolódott ki. Leírhatatlan gyűlölet lepte el szívemet, s egyre közelebb vittem a mestermű pengéjét, amely tökéletesen volt kivitelezve, s csillogása a mélységek hívogató szavára verőtött vissza vérvörös szemeimről. Az egész testem lüktetett, s a csalódottság gyöngyödzött homlokom peremén, mikor elengedtem a kardot, s az a földre hullott. 

Képtelen voltam megtenni. Úgy éreztem gyenge vagyok. Mint egy kivert kutya, aki a hidegben ázik fázik, s bármennyire tántorog és húzza az akarata előre, végül összeesik és úgy vet véget mindennek, hogy senki nem foglalkozik vele. Az emberek elsétálnak mellette és tudomást sem vesznek a létezéséről. Egyáltalán ott van? Vagy már rég elnyelte a sötétség, ahonnan lehetetlen visszajutni? 

Nem akartam ezt elfogadni. Képtelen voltam beletörődni,hogy ennyi volt az én történetem. Halottan az utca szélén kuporogva, miközben a hópelyhek símogatják gyengéden arcom lágy vonásait. Sarkon fordultam, s az előbújó képességemnek hála, észre se vettem, és a suli előtt találtam magam. A karomból eszméletlen mennyiségben dőlt a vér, s alig bírtam állni a lábaimon, mégis az akarat húzott előre, a harminckettes szobáig. Magtorpantam, majd egy percnyi tétovázás után, utolsó erőmmel bedörömböltem az ajtón. 

Kinyílt a bejárat, s Jin vörös szemei fogadtak, de ezúttal nem az átváltozás miatt. Fel voltak dagadva, s egy mackó mintás zsebkendő takarta arca nagyobb részét. Amint meglátott visszaváltoztam, a mérhetetlen boldogságtól, amit a jelenléte okozott. Nem bírtam parancsolni a testemnek, s a nyakába borultam. A mellkasának dőlve olyan érzés volt, mintha a mennyországba kerültem volna a sok szörnyűség után, amit itt kaptam. A könnyeim egyre csak gyülemlettem, s fátyolként takarták előttem a kilátást. Minél szorosabban húzódtam hozzá, annál inkább előtörtek, s lassacskán eláztattam egyenruhája gallérját, a meleg, sós cseppekkel, amikben minden fájdalmam ott lapult. Ajtónyikordulást hallottam, majd csukódott a zár, s Jin még nálam is szorosabban ölelt magához. Ha akkor meghaltam volna, nem bánkódtam volna egy pillanatig sem. Miután mindent elvesztettem, ő volt az egyetlen, akit képtelen voltam elengedni, s végül kellően kitartóan kapaszkodtam ahhoz, hogy ne ragadjon magával a sötétség. 

Hamarosan, nem csak könnyzuhatag préselte be magát az anyag varratai közé, hanem a még mindig csordogáló, vöröslő folyadék, ami lassacskán egyre homályosabbá változtatta a világot körülöttem, s a sötétség végül utolért. 

***

Mikor újra kinyitottam a szemeim egy teljesen fehér helyiségben találtam magam. Émelyegtem, s a testemből minden erő kiszállt. Bármilyen apró mozdulat eszméletlenül fájt, mintha a csontjaim ripityomra lettek volna törve. Ahogy egyre tisztult a látásom, észrevettem, hogy valaki ujjait, az enyémei közé fonva, fekszik az ágy oldalán. Egy széken ült, s a fejét mellém hajtva merült álomba. Egyből felismertem ki is az, bár nagyon lestrapáltnak tűnt. Az általában rendezett haja most kesze kusza volt, s otthoni, gyűrött ruhákban aludt, akár egy kisbaba. Persze még ilyenkor se felejtette le magáról a rózsaszínű pulóvert. Tipikus eomma... 

A látványára elmosolyodtam, s tincseit birizgélve felkeltettem a kis álomszuszékot. Ahogy felemelte fejét, szemei még az utóbbi alkalomnál is duzzadtabbak voltak. Borostája enyhén ki-ki bújkált, s arcán egy apró sminkfoltot se véltem felfedezni. Rendkívül kimerült és életkedvet vesztett állapotban volt, s látszott rajta, hogy borzalmasan aggódott. 

Kuncogtam, s homlokon pöckölve szólítottam meg.

- Egy napra hagylak itt és már megint  Hiszti Princessé avanzsálsz? -szorítottam meg kezét, derülten-

- Halárra rémültem, te eszement! -szökött könny a szemébe, s a nyakamba ugorva érezhettem újra, biztosnságot nyújtó ölélését- - dinka, flúgos, tökkelütött, retardált, gyökér, idióta, üresfejű... miért élvezed, ha aggódok érted? -ütögette a hátam gyengéden, miközben éreztem ahogy most ő áztatja az én ruhámat-

- Kihagytad a tökéletest, és mondtam már, hogy szólíts csak Istennek. -nevettem el magam, majd a vállába túrva az arcom öleltem vissza-

A nővér megköszörülte a torkát, ezzel jelezve, hogy már egy ideje várja, hogy lekászálódjunk egymásról. Jin sietve lepattant rólam, majd elmondták, hogy sok vért veszítettem, ezért itt kell maradnom még pár napig. Megtudtam, hogy tulajdonképpen már három napja kómában feküdtem és eomma végig mellettem virrasztott, mert nem volt hajlandó egy tapottat sem mozdulni. Titokban örültem a hír hallatán, hogy ennyire aggódott értem. Talán csak rosszul értelmeztem, amit akkor mondott. Biztosan a szülei tömték a fejét, ő pedig csak valakin ki akarta tölteni. Azok után, hogy ennyire bántotta a dolog, képtelen vagyok rá haragudni. 

Végül Mr.Pink Princess-t elküldték az óráira, ő pedig, már egy kicsit megnyugodva eredt útjára. A nővér vetett még ránk pár perverz pillantást, bár feleslegesen. Sajnos a visszautasításom ezzel nem lett letudva, így továbbra is csak két jó barát vagyunk. Bár én nem bánom, amíg mellette lehetek. Ha ő továbbra is itt lesz nekem, semmi okom a panaszkodásra. Ő az, akit a világon a legjobban szeretek és akire bármikor számíthatok. Olyan nekem, akár csak egy őrangyal. Egy dilis, rózsaszínmániás, anyukakomplexusos őrangyal, aki minden mozdulatával mosolyt csal az arcomra. 

- Úgy látom nagyon feltűnően boldog. Miért nem mondja el neki, mit érez? -kacsintott  a nővér-

- Ahh nem, másodszorra más kínos lenne... -vakargattam meg fekve a tarkómat-

- Ugyan, csak szégyenlős a kis választottad. Aki képes három napig sanyargatni magát, mert veled akar maradni, az hamar be fogja adni a derekát. -vigyorgott, mint a vadalma, majd továbbállt-

Talán igaza van, mégha el is utasít, a legjobbat kell kihoznom magamból, s be kell bizonyítanom, hogy nálam jobbat úgy sem talál. Azt hiszem azzal kezdem, hogy kikönyörgöm az igazga...

- Jobban van már Changmin kisasszony? -kérdezte a mellettem tornyosuló Mr.Ryu-

- Öhm igen, köszönöm... -bámultam rá, furcsálva a jelenlétét-

- Hyorin kisasszony, három nappal ezelőtt kijelentkezett az iskolából, így más szobatársa lenne... Úgy sejtem vissza szeretne inkább térni az eredeti szállására. -mosolyodott el, mintha a lelkembe látott volna-

- You got jams, Mr. Ryu! -lőttem rá, képzeletbeli pisztolyokkal a kezemben- 

- ...Most úgy teszek, mintha érteném magát... -húzta fel szemöldökeit- ... Ami a családját illeti, sajnálom,hogy így végződött. A szüleit bevitték a rendőrségre, de itt  a cím, ha mégis szeretné megbeszélni velük. -pillantott rám szomorkásan, majd átnyújtott egy cetlit-

- Köszönöm... -hajtottam le fejem, majd elvettem a kis papírt-