Résnyire nyitva szemeimet, nyöszörögtem a pihepuha ágy párnái közt, a Nap sugaraitól mentes szoba egyik félreeső szegletében . Ledörzsölve pilláimról a csillámport, fedeztem fel testem cseppet erotikus helyzetét. A karó helyett ma Jin édesen szundikáló arca fogadott. Úgy tűnt egész este úgy szorongattam, akár egy plüssmacit. Jobb kezem a feje alatt ékeskedett, lábaink pedig összegabalyodva tették lehetetlenné kiszabadulásom. Orcája fehér, szinte a vakolatot imitálja , s szempillái csábítóbbak az enyémnél. Amikor ily gyámoltalan, úgy fest akárcsak egy kisgyermek, aki törődésre vágyik. 

Derűs tekintetem szobatársamra szegezve, próbáltam meg kikászálódni kínos pozitúránk láncai közül. Hozzávetőlegesen úgy mutathattunk, mintha aberrált fantáziavilágom erőszaktételre kényszerítene, mivel tornászgyakorlatom közepette, oldalára fordítva kerekedtem fölé. Miután végeztem a művelettel, négykézláb hátrálni kezdtem. Ámbár nem is velem történt volna az eset, ha félresiklás s felfordulás hiányába illan el a szituáció milyensége. Fülsüketítő dörömbölés zavarta meg haditervem kifogástalan végrehajtását, amire Jin értelemszerűen rögvest felriadt. 

- ....-nyeltem gigantikusat- Esküszöm a látszat ellenére, csupán gondolatban tapiztalak! -vágtam egyből a közepébe- 
- Bejövünk! -kiáltott pár ismerős hang, a nyitva felejtett ajtó másik oldaláról-

Éppen szöcske ábrázattal sikamlottam volna ki a körülmények martalékából, mire Jin magához ragadt, s rutinosan ugyan ebben a másodpercben fölém is vágta a takarót, majd a hangulat kedvéért egy plüssállatját. Jéghideg testén biztosra veszem egyből észlelte, hogy az enyém gyufavég módjára lángolt nyughatatlanul.

Hívatlan vendégeink azonnal beviharoztak, én pedig  igyekeztem képességeimhez mérten, minél halkabban s ritkábban kapkodni a levegőt. Még mindig alig hiszem el, hogy nem figyeltek fel a barátjuk felett ékeskedő emberi alakzatra.

A régi hiedelmekkel ellentétben, a vámpírok is rendelkeznek szívveréssel, azonban funkcionálásukra tetemesen alacsonyabb színvonal jellemző. 

Szerencsémre Jin megkönyörült lelkemen, s szélsebesen rázta le falkáját. Amint átlépték a küszöböt, mint nikkelbolha ugrottam ki az ágyból, majd rohantam be őrült iramban a fürdőbe. 

- Miért reagálsz mindig eképp, akárhányszor megérintelek? - szólalt fel az ajtóhoz tapadva, bűntudattal hanglejtésében- Ennyire iszonyatos lennék? -csuklott meg a végénél-
- Előtted már pirongani se szabad, drámai következtetések nélkül? -nyitottam szándékosan képének-
- ... Talán... te... érzel irántam valamit? -tekintett utánam letaglózottan- 
- Már csak az hiányzik... Hogyan reagálnál, ha felcserélődnének a szerepeink, én meg random piócaként cuppannék a nyakadra, majd magamhoz ölelnélek, miközben a haverokkal társalgok? -hadartam dühöngve-
-  Valószínűleg arra következtetnék, hogy a véremre pályázol. A másodikon pedig örömkönnyeket hullajtanék, amiért végre barátokra találtál. -ábrándozott elmélyedve-
- Úgy látom percről percre szakavatottabb leszel provokálódás terén. -fintorogtam sértődötten-   Gyerünk reggelizni, ma készítsük el egymáséit!  -indultam meg boldogan dalolászva a konyha felé-
- Hiszen az enyémet csupán ki kell venni a hűtőből. -ráncolta össze szemöldökét kételkedve-
- Pontosan, fogyaszd egészséggel! -adtam ki a teli palackot- 
- Öröm veled társalogni... -sóhajtott fel, miközben magára öltötte szokásos rózsaszín kötényét-

*** 

Egykettőre elsurrant a hét vállaim felett, így eljött az áhított pillanat, mikor is szombaton szabadon törhettem ki béklyóim alól, s pihenhettem ki otthonom kényelmében a megannyi fáradalmat. Ám különös módon, korábbi kitörő lelkesedésem ellenére, megérkeztemkor mégis ajkaimra szorultak a szavak. Csakhogy, az ebéd fogyasztása közbeni csendet, anya kéretlen felszólalása zúzta porrá. 

- Megjöttek az eredményeid. Gyorsabban terjed, mint valaha. Az orvos maximum egy évet jósolt. Sajnálom... -nyújtotta át a papírt szánakozóan-
- Ne aggódj, volt elég időm beletörődni a sorsomba. -húztam mosolyra szám, majd átfésültem a szavakat- 

Bizonyára jutottál némi következtetésre, ám eme sorok iszonyatosabb s szívfacsaróbb igazságot takarnak, mint azt valaha is képes lennék átadni.

<><><><><><><><><><><><><><>

Mindezen szörnyűség öt éves koromra nyúlik vissza, amikor is mérhetetlenül rajongtam a vérszívókért. Fiatalságom ellenére, szabad perceim mindegyikét a velük kapcsolatos információk gyűjtésére szántam. Ezernyi poszter csüngött lélektelen szobám falain, miközben dokumentumfilmek sokasága ragadott magával a csodálat őrületes mélységeibe. Felnéztem rájuk erejük, életvitelük s káprázatos képességeik miatt. Bármit megtettem volna, hogy akár egy szemvillanás erejéig a közelébe kerülhessek egy példánynak. 

Egynap épp a kedvenc vámpíros rajzfilmem előtt meredtem, a második szinten szunnyadó helyiségemben, mikor sikolyok harsogása borították el libabőrrel teljes valómat. Zakatoló szívem reszketve nyúlt a rézkilincs után, mit ágaskodva értem fel csupán. A lépcső korlátain át csodálatom tárgyai éppen a szüleim s a bátyám élettelen testét helyezték a falhoz. Kétségbeesetten kiáltottam neveiket, ám támadóik egyik pillanatról a másikra, hátam mögött termettek. 

Krokodil könnyeket hullajtva könyörögtem, hogy ne hagyjanak magamra, ám a vámpírok csupán kacagtak, mintha kedvtelésből tették volna az egészet. Apró karommal elveszetten nyúltam szendergő testük melegének irányába, míg vállukon himbálódza végignéztem, ahogy a homály végleg eltaszítja őket látómezőmből. S a mai napig eme rémkép szolgál valódi szüleim utolsó emlékeként. Sohasem tiltakoztak abszurd hobbim ellen, ezért addig a momentumig meg sem fordult elmémben, hogy egynap megfoszthatnak addigi életemtől. Akkoriban rengetegszer kérdeztem szellemüket, miért is tűrték, hogy ilyen kegyetlen lényeket istenítsek, ám nem telt bele sok időbe, míg ráeszméltem, hogy efféle véleményfordulat cseppet sem változtatott volna a szituáció kimenetelén.

A ház története már csupán rémálomként szunnyadt gondolataimban, mikor egy teherautó hátuljában magamhoz tértem. Körülöttem tömérdek velem egykorú gyermek pilyergett szüleit szólongatva. Ámbár számomra egyetlen személy sem maradt, akihez fohászkodhatnék. Átkoztam magam, a korábbi viselkedésemért. Önmagam hibájának véltem minden apró rezzenetet, s egyetlen gondolatomként a bosszú szolgált. Csakhogy hiába szorult ökölbe erőtlen markom, ismereteim visszarángattak a valóságba, s magamba roskadva vártam elhibázott döntéseim következményét. Tehetetlenül kuporodtam össze a rideg talajon, mígnem újra kinyitották a kamion ajtaját. Egyesével hurcoltak be mindannyiunkat egy sötét és nyirkos terembe, ahol szűk ketrecekbe zártak, majd a tömegre halálos csend vonult. 

Egy nap egy alkalommal jutottunk vízhez és némi élelmiszerhez, ám ez persze közel sem elégítette ki szükségleteinket. Láncravert cirkuszi állatnak éreztem magam, akit csupán azért tartottak életben, hogy ételként szolgáljon egy jégszívű vérszívónak.  Az éhség s szomjúság minden nappal egyre csak szipolyozta ki testemből maradék erőmet. Sokakat cipeltek ki hordágyon, akiket soha többé nem láttunk viszont. A társalgás olyan lusxus fogalom volt, amit akkor senki sem kísérelt megkaparintani, mégis kétségünk sem fért hozzá, mi történt a távozókkal. Az emberek növekvő számú elhullása képtelen volt rávenni a feladásra, ahogy kerekedett úrrá rajtam a rettegés, egyre inkább menekülni akartam, bármi áron. 

Nap nap után szállt tova, s eljött a pillanat, mikor alig maradt pár közülünk. A rács oldalait kaparászva egy vidám gyermek kacajára lettem figyelmes. 

- WOAH! Ezek a babák miért alszanak ketrecben? -ámult el körülvizslatva a helyiségben- Szia, bújócskát játszotok? Beszállhatok? -guggolt le a ketrecem oldalához- 
- Segíts! -nyújtottam ki kezem a rácsok közül-
- Fáj valahol? -ragadta meg a karom aggódóan-
- Haza akarok menni! Jól fogok viselkedni, mondd meg az ajusshiknak! -homályosította el látásom a fátyolként hulló könnycseppek zuhataga-
- De hát apa nem bántana senkit. -hátrált vissza, mire a rangidősek elrángatták- 

Ezt követően napokig ismét ugyan azt a kálváriát kényszerültem elviselni. 

Ám, mielőtt feladhattam volna önszántamból, a cellám ajtaja nyikordult, s magukkal vonszolták lélekvesztett porcikáim, egy hasonlóan lepukkant épületbe, ahol csupaszra vetkőztettek, majd jéghideg vízzel locsoltak tisztára. Új ruhadarabokba bugyoláltak, s megfésülték hajamat, persze az együttérzés leghalványabb jelét is kiküszöbölve. 

Ezalkalommal egy jócskán komfortosabb autó hátuljába pakoltak, bilincsekkel apró karjaimon. Egy palota szerű hely bizonyult végállomásunkként, amely a luxus fogalmát szándékozta kimeríteni. A belseje felé vezető út alatt többször is hasra estem a kimerültség hatására, amiért természetesen könyörtelen büntetésben részesültem. Végre fellélegezhettem, mire a célhelyiség közepén magamra hagytak, bár továbbra sem éreztem a szabadság megnyugtató fuvallatát.

Hamarosan egy délceg férfi érkezett, kinek fényűző külsejéről lerít, hogy a főkolompossal van dolgom, ki felelősséggel tartozik az összes áldozatért. Megvető pillantást hajítva rám andalgott közelembe. 

- Szóval te lennél a kis túlélő? Meg kell mondjam, dühítően sokáig bírta a csipet csapat. -topott rá a még mindig csuklóimat szorító bilincsre- 
- Tudsz róla? A meggyötört és halálfélelemmel küzdő kislányok vére a legízletesebb. Imádkozz, hogy megérd a három hónapi várakozásom. -eresztette ki metszőfogait-

Eme pillanat örökre beleégett elmémbe. A félelem, s gyötrődés csupán halványan pislákolt lelkemban, így utolsó perceimben azért fohászkodtam, hogy minél hamarabb vesszen tova a valóságos pokol mely körülölelte napjaimat. 

Finomkodást hanyagolva hatolt át nyaki ütőeremen, mitől forróság árasztotta el testemet. Amíg lassan kortyolta lényem, újra lepergettem minden apró mozzanatot s rémképet, melyben az életemet adtam volna azért, hogy közel kerülhessek eme teremtményekhez.

Ám akkor megérkezett a reménysugár, mely örökre fényes csillagként tündököl majd borús életem legsötétebb óráin. A korábban látott fiú lelkesen rohant apja irányába, hatalmas vigyorral orcáján. A férfi tétovázás nélkül szakította meg  műveletét, s mintha mi sem történt volna, karjai közé zárta gyermekét, rajtam pedig emberfeletti erejét használva taszított, amely egészen az ajtón kívülre repített. 

S így kaptam meg, apró fénynyalábomnak köszönhetően utolsó esélyemet hibáim javítására. 

Adrenalintól hajtva szaladtam a végtelen folyosókat követve, mígnem hatalmas csoda folytán sikerült kimenekülnöm, a palota mögötti sűrű erdőn keresztül. 

Nagysokára ráleltem egy autóútra, amely abban a pillanatban, sokkal inkább emlékeztetett a mennyország kapuira. A távolban egy furgon bukkant fel, amiből egy aggódó tekintetű pár ügyeskedett kifele. Lelkemben hirtelen nyugodtság áradt széjjel, s legközelebb már egy otthonos családiház kényelmes kanapéján tértem magamhoz. 

Tisztán él a kép emlékeimben, ahogy jelenlegi szüleim meleg ölelésében fürdőzhettem reggeli ébresztő gyanánt. Mindig is gyerekre vágytak, ami sajnos természetes úton soha nem adathatott meg számukra, így valamiféle Isteni ajándékként tekintettek érkezésemre.

Tömérdek papírmunka után adoptáltak is kicsiny családjukhoz, s nyilvánvalóan rendelkezésemre állt elég idő ahhoz, hogy elmeséltem történetem.Hosszan tartó nyomozást követően kézre is kerítették a bűnösöket. Bár börtönbe kerültek, ámde ez cseppet sem enyhítette bosszúvágyam, ami még a mai napig is kitart, s akárhányszor meghallom a nevét ökölbe szorulnak mancsaim. Éltetett a tudat, hogy egyszer általam láthatom szenvedő tekintetét, amely kivitelezéséhez saját maga adta kezembe az erőt. 

Sejtitek mi következik, igaz? A történteket követően kórházban lábadoztam, ami során tetemes mennyiségű kivizsgáláson estem át. Egy egyészen elképesztő dolog kivételével, mindent rendben találtak. 

Kiderült, hogy a félbeszakított csapolásom hatására, vegyült a DNS-em bosszúm célpontjával. A diagnózis szerint, eddig soha nem látott módon, szervezetem képes volt befogadni az idegen anyagot, amely szakaszosan alakítja át testemet egy szörnyeteggé, mely erejét képtelenség megjósolni. A folyamat ideje meghatározhatatlan tekintve, hogy egyedüliként küzdök meg eme különös mutációval. Szüleim elfogadták ami vagyok, s amivé válni fogok, velem ellentétben. 

Attól a pillanattól kezdve undor kapott el, akárhányszor a tükör előtt találtam magam. Az évek múlásával gyakran esett nehezemre magamba kényszeríteni az emberi étlet, s íriszeim is egyre sűrűbben lángoltak vörös színpompában. A vámpírok számára jelenlétem legtöbbször olyan, mintha szellemként kísértenék, barátaim előtt pedig egy percig sem lankadhat a figyelmem. Főorvosommal és nevelőszüleimmel teljes titokban tartjuk valódi lényem, annak érdekében, hogy elkerüljem a laborpatkány szerepét. 

...

Undorodtam a múltamtól, mikor csodálattal tekintettem rájuk... Undorodtam a jelenemtől, aki két világ között ragadt, akár egy szökevény... Undorodtam a jövőmtől, aki korcsként tölti majd életét... Undorodtam teljes valómtól...

<><><><><><><><><><><><><><><><>

Gondolataimból feleszmélve, összegyűrtem a viszgálat eredményeit, majd égő gyufa segítségével semmisítettem meg utolsó darabjait is. A szüleim visszaadták az életem, amiről azt hittem örökre odavészett, így nem okozhatok aggodalmat elfanyalodott tekintetemmel. 

***

- Mi a helyzet? -köszöntöttem a kapuban ácsorgó Jin-t-
- Nem sok, indulhatunk? - kapta le táskám, s cipelte az osztályig-

Vajon mit szólna, ha tudomást szerezne rólam? Eddig elkerülte a figyelmét furcsaságom, annak ellenére, hogy korábban a barátai képtelenek voltam érzékelni a takaró alatt. Elítélne, ha rájönne, kinek igyekszik bizonyítani? Talán rögvest terjesztené titkomat, melyet oly régóta rejtegetek?

- Woo Chang Min. -olvasta fel a tanár-
- Jelen!

Félek hamarosan eljön az idő, mikor többé feleslegessé válik bizalmat fektetnem bárkibe is...