Esett az eső. Halkan vált eggyé a hóval, elmerült benne, a vörös vérrel vegyült. Csend volt, már nem kellett, hogy zaj legyen, az ember azt hiszi a zaj megvédi a saját kínzó, belső hangjaitól, de ez csak ideiglenes. Az a kis hangocska sosem nyugszik, mindig éber és beszél hozzád, hol tanácsol, hol támogat, hol pedig utál. Arcomat az ég felé tartottam, hagytam, hogy a könnyimmel együtt áztassák. Térdeltem a fagyos hóban, ami a csontomig hatolt, kezemhez, mintha hozzá fagyott volna a fénykardom markolata, még nem nyitottam ki a szemeim, de tudtam, hogy mi van felettem. A szürke eget behálózó fekete fenyőfák. Vajon, ha a fekete ágak teljesen behálózzák az eget mi történtik? Sötétség borul a fehér hóra. 

Én véreztem. Én meg akartam halni, véget akartam vetni ennek a két hatalmas dolognak, ami bennem vetekedett és sehogy sem jutott dűlőre. Minden úgy történt, mint vele. A kardom kék fényét  éreztem az arcomon. Meg akartam tenni, olyan egyszerű lett volna, de mi lett volna a többiekkel, a világgal, amit ismertem.

- Rey! - ordított valaki, még messze volt, de tudtam, hogy ide fog érni. Nem tudtam igazán akarom- e. Fújt a szél és én nem bírtam mozdulni, csak több könny futott végig a bőrömön. Féltem, küzdöttem, véreztem. 

- Rey! - most már egész közel volt, mély hangja ropogtatta a havas, szürke csendet. Éreztem, hogy elém térdel és figyel, a vörös havat körülöttem. Éreztem, a feketét körülötte és a fényt, vetekedtek egymásssal kegyetlenül, miközben a két ellentét gazdájának szíve ebbe majd szét hasadt. Lassan a kard felé nyúlt és engedtem neki, hogy elvegye és egy apró hanggal arébb dobja, majd ismét figyelt. Már kénytelen voltam ránézni, erőtlenül támaszkodtam a kezeimre, így közelebb kerültem hozzá, teljesen láthattam szemeiben is mennyire, szenved, mennyire fél, mennyire tanácstalan. Fekete haja vizesen tapadt sebhelyes arcára, mintha folytatta volna annak vonalát. Figyeltük egymást ellentétek voltunk, de még is ugyan azok.  Az ő arcán is láttam, egy könnycsepp gördült le.

- Tudom... - mondta csendesen.

- Vége lesz valaha? - suttogtam, némán és könnyeim folytogató szorításából előtörve. Először még nem kínzott ennyire ez a bennem, egymást marcangoló két oldal, de mostanra már kínzott.

- Talán, de ha vége lesz a kínnak talán más jön. - Éreztem, hogy ő is szeretné már biztosan tudni. Közelebb húzta magát hozzám és így figyelt tovább. Az egyik vérző, fagyos kezem arcára vezettem, így az nyomot hagyott maga után, sápadt bőrén.

- Sajnálom Ben - már nem is jöttek ki hangok, de ő tudta. Ő a másik darabja az erő kirakósának, a másik oldal. Talán nélülem nem is kéne annyira csak egy fél elemnek éreznie magát, ahogy nekem sem, a világnak sem. Az eső jobban esett, mikor magához szorított. Most rendezetten vette a levegőt, de hangosan és kissé bizonytalamul. Mikor találkozott a két fél és egy lett. 

Szemeim autómatikusan teltek meg ismét, ajakim elnyíltak és a vörös vér, mintha fekete lett volna, ahogy a hóban utat tört magának, a fájdalmamat felemésztette az, ahogy Kylo Ren szemeiből is elillant az a csata és békére lelt.

Az eső hóvá formálódott és a két testet lassan kezdte el befedni, az alattuk nyílt vérrózsákkal együtt, mintha soha nem is lettek volna, másnapra már nyomuk sem volt. A fájdalmas vívodást pedig a fenyőfák szívták magukba, a savanyú talajból, az édes fehér és fekete táncát.

Rey és Ben itt lett azzá, amit mindenki keresett  ebben az életben. Szürkévé.