A kis ház hideg volt és néma, kísértet érzés uralkodott, kinn pedig borult volt az ég. A kék szobák is csak jegesebbre festették a hangulatot. A férfi a lépcsőn ült és idegesen dobolt lábával az egyik fokon és kalapjának szélét szorongatta. Nem tudta mit tegyen, ő mindig próbálta lebeszélni róla társát, de Tomas túl önfejű volt, nem tudott mit tenni. Megint beengedett egy mocskos démont. El sem tudta mondani mennyire, utálta, hogy ezt csinálja. Mi van ha egyszer nem tud visszajönni és a démon átveszi a gyeplőt. Vagy még rosszabb... Marcus utálta, hogy nem tehetett semmit. A lépcső melletti szobából vészjósló hangok szűrődtek, Marcus azonnal rohant is. Berontott a szobába, ahol egy fiatal szőke nő és Tomas voltak, az utóbbi pedig remegve feküdt a hideg parkettán. Marcus nem törődve az eszméletlen nővel térdelt Tomas mellé, s kezei közé vette a hideg arcát. Az íriszei eltűntek, mint mindig csak fehér volt, de Marcust társa állapota rémisztette jobban.

- Tomas! Tomas ébredj! Gyere vissza! - beszélt hozzá hangosan, de a férfi nem reagált. Marcus tovább szólongatta, de semmi, már tíz perce semmi.

- Istenem, mit tegyek? - suttogta Marcus és egy pillanatra felnézett, majd ismét társára. 

- Ébredj... - suttogta. Tomas még mindig remegett és zihált. Marcusnak pedig vissza kellett valahogy hoznia társát. Kötelességének érezte. Tomas hirtelen szorított rá kabátja ujjára, talán segélykérés volt. Marcus idegesen kapkodta a levegőt, hogyan keltse fel, hogy hívja fel a figyelmét a külvilágra. Marcus egy darabig habozott, majd nagyot sóhatott beletörődően. Hirtelen és gyorsan nyomott egy csókót Tomas ajkaira, akinek íriszei előtűntek reakcióként a csókra, talán még felsem fogta mi volt ez, de Tomas visszatért és ez volt a lényeg. Marcus elmosolyodott és társa immár csillogó, zöld szemeibe nézett, Tomas már felfogta mi történt. Egy darabig nem szóltak egymáshoz, mikor is a démon a nőben szólalt és ők szétröppentek, folytatni kellett a munkát.

XxX

 Éjszaka terült a kisvárosra, Tomas és Marcus már egy kis hotelszoba melegét élvezték. Bár egymás társaságát inkább kerülték, főleg a mai napon történtek után. Marcus kissé kínosnak érezte a helyzetet hiszen ő  kezdte, ő csókolt, bár egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a társa hogyan is érez egy iránt. Csak ült az ágyán és kezeibe temette az arcát, nem tudta mihez kezdjen. Ő tudta már a csók előtt is, hogy többet érez társa iránt, mint barátság, de ez most más volt, most engedett érzelmeinek. Viszont a helyzeten az is nehezített, hogy Tomas még pap volt, ő pedig már nem. Igaz, hogy Tomas vétkezett már, de nem akarta még ennél is nagyobb bajba sodorni.

Kopogtattak a szobája ajtaján, az ajtó nyílt és Tomas lépett be rajta. Látszott rajta, hogy kissé feszeng. Marcus csak várt, azt akarta, hogy ő kezdje. Tomas sóhajtott egyet, majd megállt az ágy előtt, de nem szólt, így elérte, hogy végül Marcus kezdje.

- Tomas, én sajnálom... én nem akarlak még nagyobb  bajba sodorni csak... - az ágyon ülő szavai elakadtak és csak nézte az előtte álló Tomas szemeit, megpróbált kivenne belőle valamit, de nem tudta mire gondolhat. Megint hallgattak.

- Marcus, nem kell magadat ostoroznod... - mondta csendesen Tomas és guggolt a társa elé, aki a mozdulatsor közben egyszer sem eresztette el a másik tekintetét, folyamatosan arra próbált rájönni, mi járhat a pap fejében. Tomas még várt egy kicsit mielőtt bármit tett, vagy mondott volna. 

- Nekem már úgy is mindegy - mondta és ezzel a lendülettel meg is csókolta Marcust, aki meglepettségében alig jutott levegőhöz, így élesen szívta be a levegőt, Tomas is szuszogva csókolta a társát. Majd eltávolodtak egymástól.

- Tudod, hogy én is ugyan ezt érzem.... - mosolyodott el Tomas.