Egy kis szösszenet 2019-ből.

TRIGGER WARNING!

(Josh & Tyler)

Kedd.

Kék kedd.

Pont olyan, mint kék kedden.

Szilánkos szerda előtt volt.

Nehéz ezt a dolgot elmagyarázni, csak megtörtént. Ott kellett lenni, érezni kellett. Tudom, hogy néha megtörténnek dolgok az életben, de ennek semmi oka nem volt. Elvesztettem azt a tegnapot, olyan kék volt kedd, mint még soha így belefulladt minden emlékem. Bárcsak én magam is odavesztem volna.

Itt most miden olyan, mintha tegnap lenne. Kék kedd.

Csak gyerekek voltunk, én azt hittem rendben leszel.

Van egy kékes ösvény az erdőben, melyről senki sem tudja hová vezet, csak annyi biztos, hogy hihetetlenül sötét és rémisztő. Sokszor beszéltél róla, emlékszem még a szavaidra. Mintha tegnap beszélted volna őket. Tudtom, hogy csábított az a fekete út, mely szurok folyammal vezetett a semmi felé. Ott minden néma volt és vak, de olyan édeskedő. Nehéz. Már tudom, hogy fognom kellett volna a kezed, egy pillanatra sem engedhettem volna el. Egyedül voltál és egy szakadék tátongott benned. Tudom, hogy beszélt hozzád az erdő, és azt is, hogy az a fenyves a fejedben volt. Tudom, hogy hallottad őket és csak egyre zajosabbak lettek. Szinte látom magam előtt, hogy magány éjszakákon ordítottál kínodban, így próbáltad elfojtani őket, de mindhiába. Lassan legyőzöttnek érezted magad, ellenük senki voltál. Magad ellen aligha győzhetsz.

Ők fogták a kezdetet helyettem és így feketítették be a bőröd, mely oly tejszínül ragyogott minden előtt.

Bárcsak ott lettem volna azon a kedden.

A kék kedden.

***

- Mr. Dun - szólította meg Josht az idősebb férfi. Különösnek találta, hogy így hívták, hisz még csak gyerek volt, de a valóság és a sötétség vékony kötelén egyensúlyozva nehéz volt ezen elgondolkodni. Josht kirázta a hideg, ahogy a vállához ért édesanyja.

- Biztos ezt szeretnéd? - szólalt meg a nő kedves kissé sírásba forduló hangján. Josh egy pillanatig csak a falon kattogó órát figyelte, majd bólintott. Miden olyan kegyetlenül kék volt ott, hideg és szúrós szagú és ő egyedül élt ebben a rágós valóságban.

- Egyedül csak - préselte ki nehezen ezt a két szót. A rendőrök vezették őt, talán ha nem látta, hogy előtte járnak, nem is tudta volna, hogyan kell lábait egymás után rakni. Egy hosszú, széles, kicsempézett folyóson vezetett az útjuk. A nedves földszag mindent ellepett, belefészkelt az orrába. Hányinger kezdte kerülgetni.

- Készen áll? - fordult felé a magasabb férfi komolyan, majd rászorított a kilincsre.

- Azt hiszem - nyelt nagyot Josh. Púdreszín haja éles sebet vágott a kék világon, de ez a nap más volt, mint kék kedd ez élesebb volt és kegyetlenebb. Szerda, nem volt tegnap de annál rosszabb volt. Josh lehajtott fejjel lépett be a hatalmas terembe, még nem akarta látni. A levegő szorulni kezdett a torka körül, ahogy egyre közelebb ért az asztalhoz.

- Mi történt tegnap Josh? - kérdezte kissé rémülten a hang. A rózsaszín hajú fiú szíve majd belehasadt ebbe a kérdésbe.

- Tegnap volt kék kedd, igazam van? - hangja már-már sírásba fordult, de Josh nem nézett fel még mindig. A jegesnek tűnő padlót figyelte, melyen elhullatott lassan egy forró könnycseppet. A hang gazdája mellette kullogott.

Josh megállt az asztal előtt, melyen egy lepellel takart emlék foglalt helyet. S a férfi csak lerántotta a takaró egy részét. Josh rémületében megtántorodott és arcán patakokban kezdtek folyni a könnyek. Majd közelebb lépett az ismerős archoz. Óvatos, kegyetlenül fájdalmas mosoly jelent meg ajakin.

- Én vagyok az Josh, igaz? - szipogta a hang. Josh elpillantott az élettelen, fiatal testtől és a mellette ácsorgóra pillantott.

- Annyira sajnálom - ejtette ki ajakin a szavakat Tyler. Olyan volt, mint még soha, szemei kéken ragyogtak, arca sápadtabb volt, mint a Hold, haja feketén hullámzott a tompán kéklő világban. Csak egy szellem volt. Tyler Joseph ugyanis kék kedden elhunyt.

Josh csak egy nagyot bólintott, a világ felé, így jelezve, hogy tényleg az fekszik a boncasztalon, akit a világon a legjobban szeretett.

Tyler öngyilkos lett. Még tegnap.

***

- Tudod, hogy mi történt velem Josh? - kérdezte szinte suttogva Tyler. Kék szemei olyanok voltak, akár a csillag fénye, mely megtörik a fekete égen. Pompás, gyönyörű.

- Meghaltál Ty - Josh hangja akadozott.

- Nem, ez nem csak így volt. Ez valami teljesen más.

- Josh, kék kedd nem csak egy tegnap. Kék kedd nem csak egy nap, amikor eltűntem. Ez ennél sokkal több.

Josh értetlenül pillantott a mellette üldögélőre.

Kék kedd.

Kilépőnap az életből, mikor úgy döntetsz kihunysz. Már nem ragyogsz tovább, mert tudod felfalna maga a kék szín, és ez szörnyebb lenne bárminél. El szeretném mondani milyen is az a nap.

Esőt látsz amerre csak nézel, minél több csepp érinti a bőröd úgy vesz el lényedről egyre több színt. Elpusztít és kékre festi az elméd, befészkeli magát, próbálsz sírni, hogy így szabadulj a színtől mely körbeér. Azonban idővel rájössz, hogy ez már nem a való világ, ez már valami más. Csak egy módon tudsz kimászni az agyad szavainak verméből, és aztán csak tudod, hogy az maga a vörös. A vörös pedig olyan, mint egy tiltott gyümölcs ebben a világban, mivel csak az képes megtörni a valóságot, a kék valóságot. A nyomasztó kéket. Értsd meg, hogy nekem szükségem volt rá, ha nem tettem volna meg élve tépett volna szét ez. Mikor érzed a mérget szétterjedni a testedben az eső bíboran kezd zümmögni a világodban, csak akkor tudod meg igazán mi is volt a te valóságod. Akkor érzed csak igazán, hogy mit jelentett az életed. A vörös gyógyír a beteg léleknek, a beteg agynak, akárcsak az enyém volt. Feloldozás egy másik világban, hogy egy másik úton járhassak. Új nevet kapok és új lényt, olyat, amilyet még senki sem birtokolt. Lehet, hogy innen lassan elhullok, de így is kettő marad belőlem, ugyanis az emlékem lidércét képes voltál annyira megszeretni, hogy nem tudott vörössé lenni azon a kedden.

Kettő vagyok, de mégis olyas valaki, aki folyton távozik, mindenki olyan. Mindenhonnan távoznunk kell egyszer, a kék kedd nem csak egy nap, az maga a tegnap, amely eljön és feloldoz téged. Szabad leszel, mintha meggyengülnél aztán keddi fecske képében tűnnél egybe az éggel.

A kék kedd maga a halál.

Nem fekete, csak egyszerűen kék és kínzó, de ha végleg eltemet és elveszi a lélegzeted új név illet téged.

- Miért szeretted volna ezt? - kérdezte Josh.

- Mert a lényem megbetegedett. Ezt te is jól tudod, lassan beleőrültem a világba. Fuldokoltam - mesélte tovább Tyler.

- Nem tudtál volna segíteni. Sírtam, de nem volt hangja, nem hallhattad - mosolyodott el lemondóan Tyler.

- Annyira hiányzol - suttogta Josh.

xxx

- Mit gondolsz a haláról Josh? - kérdezte óvatosan a pszichiáter. A fiú arca szomorúból kissé dühösbe fordult.

- Tyler haláláról?

- Nem, magáról a haláról - fejtette ki a nő. Josh arca ismét kifejezést váltott.

- Olyan, mint kék kedd. Csak, mint tegnap - mondta egyszerűen a rózsaszín hajú fiú. A vörös hajú nő erre kissé türelmetlen szemekkel kezdte vizslatni őt.

- Josh, ezt rengetegszer mondtad nekem, de még mindig nem tudom pontosan mire gondolsz. Mi az a kék kedd?

- Ez egy nehéz dolog, maga talán sosem fogja megérteni. Tylernél senki nem érthette jobban, ő benne élt, ezzel kellett felnőnie, hol több esővel hol kevesebbel, de mindig is a része volt. Ő nem tudott tőle szabadulni, nem volt választása. - Josh szemei könnyekkel teltek meg, nehéz könnyekkel.

- Josh...

- Josh. Kérlek most figyelj rám egy pillanatra! - hívta fel magára a figyelmet a nő.

- Kezdek aggódni érted, őszintén.

Josh erőszakosan megtörölte szemeit.

- Miért? - szipogta a fiú.

- Mit láttál, mikor utoljára meglátogattad Tyler sírját? Vagyis mi volt a temetésén?

A pszichológus hangja olyan érdekesen csengett a rózsaszín hajú fiú felé. Josh sóhajtott, mintha beletörődött volna valamibe.

Láttam. Láttam azt a kéket, mely tompán férkőzik a tüdődbe és nem szabadulsz tőle többé. Ez teljesen más, mint addigi életeben bármi. Sírnod kell mikor látod a márványos sírhelyet, de olyan néma vagy, hogy senki sem képes meghallani. Nem lehet mást mondani rá, csak egyszerűen kék és kész. Látod az esőt, gyönyörű, de annyira fáj, ahogy a bőrödhöz ér, kínoz minden cseppje. Tintaként tapad rád és átszínez. Először az elmédet színezi át, majd az egész lényed. Valami részese leszel, valami olyané, ami egyre lejjebb húz, egy másik valóság felé. Új nevet ígérnek és arcot, létet azzal, akit elragadtak tőled. A fák fekete ágai körbefonják haszontalan testedet és így éreztetik veled, hogy lassan talán ideje lenne menned. Hisz valaki vár rád. Így már nem is olyan ismeretlen, nincs igazam? Már nem félsz. Felejteni szeretnél minden éktelen fájdalmat, melyet a valóság okozott benned, neked, az a valóság, amiből távozni készülsz. Egyszerűen csak menned kell. Az esőtenger fojtogat, a szádat is elérte. Álomtáncra hív. Ebből már sosem ébredhetsz itt fel.

Olyan mély és a végtelensége hízeleg. Képes megnyerni bárkit, aki már túl megtört a maradáshoz.

- Milyen nap van holnap Josh?

- Kedd, azt hiszem már kedd.

Tyler kéklő szemei szinte ragyognak, mint éjféli tenger tükrén a csillagok csordogáló világa. Gyönyörű, talán szebb is, mint megtört életében. Kinyújtja halovány, halálcsipkés kezét Josh felé. Szederjes ajkain fáradt, búcsúédes mosoly ül.

- Itt véget ér Josh. Talán ideje menni, várok egy másik világban már nagyon régóta - mondta. Josh alakja vörösen vibrált a szúrós világban, ahogy megfogta Tyler tűnni látszó kezét.

- És tudni fogod, hogy hogy hívnak? Én tudni fogom? - kérdezte kissé félve a bíbor lélek.

- Hallod az esőt Josh? - suttogta Tyler és előre lépett egyet a kopott kis ajtó felé. Az eső valóban kopogott, minta álomba akarta volna ringatni Josh haldokló testét az addigi valóságban. A rózsaszín hajú bólintott.

- Sosem felejthet el az ember egy ilyen fontos dolgot.

Tyler és Josh kézen fogva hagyták el kék keddet és léptek ki a kegyetlen színből. Várt odaát valami más, egy új név egy új szín. Ők is kaptak egy holdfény napot a haláltól, mely nem volt más, mint maga az élet. De akkor Josh ott volt és hallotta dalolni a csillag esőt.

Már nem hiányzott semmi. Miden kék semmivé lett végre.

Nehéz ezt megmagyarázni, de az ember mégis pontosan tudja, hogy mit jelent kék kedd.