Minden emberben van gonoszság és jóság, ez a kettő keveredik. Ez tesz minket emberré, egy érző, lélegző, majd elhaló lénnyé. Olyanok vagyunk akár jeges, pompázó víz és heves, vörös lángoló tűz fehérhomok keveréke. Hiába csapnak néha fel a lángok megfertőzve a vizet, vagy habzanak a hűs hullámok kioltva a forróságot, valahogy mindig visszatalál a béke a két elem közé. Megeshet, hogy gyengülünk, de a bűn velünk született szívünkön hordozzuk jelét, és meg kell tanulnunk élni vele. Még ha annyira szörnyen is fáj. Ebben a világban van fekete és fehér és minden, ami a között létezik. Azonban azt meg kell találnunk először valahol, a homok gyöngyei közt. Mert sosem veszett el, csak azt akarta, hogy küzdjünk érte. 

Rey ujjai közül szikrázó homok csorgott a vízbe. A szemcsék a rózsás ég tükrében fürödtek, akárcsak a fodrok melyekben elvesztek. A fehérbe öltözött alak másik keze a már eléggé szembetűnő hasán pihent, ahogy a távolba meredt zöld szeme. Nem akart kötődni a születendő gyermekéhez, de mit is képzelt, képtelen volt nem szeretni egy ilyen apró csodát. Lehunyta fáradt pilláit és magába szívta a sócsipkés szellő kedves verseit, melyeket más partoktól kísért csak idáig, csak neki és a kisbabájának. Rey vonásai már egészen úgy festettek, mint egy édesanyáé, sápadt bőre a maga csillag szeplőivel és a rajta tekergő dióbarna tincsekkel. 

Érezte tenyere alatt a szelíd mozdulatot. Elmosolyodott, szemei még mindig hunyva voltak. Lábait a friss víz ölelte. Elringatta ez a világ. 

Kicsit erősebb rúgást következett.

- Ifjú Solo! - szidta meg gyermekét szórakozottan. De szíve bele is sajdult kiejtett szavaiba. A magas égre kapta zöld szemeit, hogy könnyeit csitítsa. Ekkor érezte meg, kirázta a hideg. Már nagyon régen nem történt ez.

Minden elnémult, mintha az összes hangot magába szívta volna az erő csak azért, hogy neki egyetlen egyre kelljen figyelnie. Mintha víz alá került volna.

- Rey... - szólt. A lány arcán végigfolyt egy ezüst, fájdalom harmatocska. A háta mögött szólították. 

- Tényleg te vagy? - szavai meghatottan és mégis kételkedőn fogták körbe Reyt. Nem fordulhatott meg, pedig annyira szörnyen szeretett volna. 

Nem jöttek szavak ajkaira, fájdalom állta útjukat. Már mindkét keze gyermeke köré fonódott, nem arról volt szó, hogy féltette, inkább attól rettegett, hogy felfedi magát a kicsi. 

- Ben... - súgta kínnal hangjában, képtelen volt néma maradni. A név, amely csendet terített a partra. Rey tudta, hogy szembe kell vele néznie. Az ég a fekete és fehér alakok felé felhővel tarkított rózsalugasként gömbölyödött. Csak ők ketten voltak.

- Hát élsz... - könnyezte Ben. Rey hallotta a csobogó vízfodrokat, mielőtt az érintés a felkarját beterítette csupa melegséggel és biztonsággal. Óvatos volt és kapaszkodó, félt, hogy ha nem érinti meg hófehér szerelmét, akkor ismét elveszíti. Örökké. De akkor mindkettejükben tündértáncra keltek a képzetek. Mindent megláttak, amin átküzdötték magukat a másik felük nélkül. Rey zokogva fordult az éjfeketében pompázó férfi felé. Ben döbbenten lépett egyet hátra, sötét szemei, mintha borostyánként ragyogtak volna a cseppektől. Rózsa ajkai is nyitva maradtak. Végignézett Reyen, aki előtte állt és lélegzett és mégis egy másik életet is formált szíve alatt. Bennek nem maradtak szavai.

- Annyira sajnálom - súgta Rey. Ben éjjeli ég valója a mennyei kékek közt úgy úszott, mintha csak egy nehéz kísértet lett volna, nem illett ide. Megfagyva állt a tompa színek közt. 

- Ben... sajnálom - zokogta Rey és a hűvös ékkő habok közé térdelt fájdalmasan. Beleremegett, ahogy a hideg hirtelen, bőrén útnak indult. De Ben Solo néma maradt. Rey már alig látta őt a sűrű forróságtól, ami szemeiből záporozott. Majd a férfi alakja lassan egybeolvadt a valóval.

- Ne! Ben! - kiáltása zihálásba fulladt. Reményvesztett volt és magányos. 

- Jól van! Jól van! Minden rendben van csak egy lázálom - csitította Eyre a felhevült Reyt egy hideg, vizes ronggyal.

- Kérlek... kérlek szólj neki - pityergett a zöldszemű, aki azon az ágyon feküdt, ahol első napon. Egész teste lángolt, a láz mintha elkezdte volna felemészteni.

- Kinek? Kinek szóljak? - kérdezgetett a lány. Rey keservesen kapkodta a levegőt.

- Bennek, kérlek Bennek! Mondd meg neki, hogy itt vagyok - folytatta Rey.

- A vágás nagyon csúnya, valószínűleg elfertőződhetett, attól is van lázad. Jobb lenne, ha most inkább megpróbálnál lenyugodni kicsit.

Rey rémülten kapott hasához, ami még mindig láthatóan gömbölyödött, azonban az is úgy tüzelt. Rey nem érezte a babát.

- A kisbabám! A kisbabám, mi van vele? - fordult Eyere felé ijedten. 

- Nem tudom... - szólt csendesen a lány.

- Én ezt nem tudom tovább csinálni - sírta. Rey láza olyan gyorsan ment fel, hogy nem is számítottak rá. 

Percek múlva Rey mozdulatlanul feküdt a kemény ágyon, halántékán patakzottak a lángoló könnyek, de szavai már elapadtak. Úgy érezte kezd megsemmisülni, alig emlékezett arra hogyan került ide, mintha kitörölték volna az emlékei közül néhány képet. A láz lángjai emésztették fel őket talán. A gyermeke már hosszú ideje nem rúgott aprókat. Azt gondolta elvesztette őt is. Mint, ahogy mindenki mást.

.

Odakint már egészen hűlni kezdett a levegő, mikor meghallotta. Zaj töltötte be a kinti teret. A part felől jött. Minden maradék energiáját összeszedve feltámaszkodott és a kezdeti szédülése ellenére is a hullámokhoz támolygott. Akkor láttam meg a távolban mozdulatlanul álló Sólymot. A szíve hevesen kezdett zakatolni, a gazdáját kereste a távolban. Itt volt, eljött, rátalált...

Meglátta. S bár sebe is rettentően sajgott, minden erejét összeszedve kezdett futni a másik felé sután. 

- Ben! - kiáltotta és szavai átszelték az egész partot. Rey azonban túl gyenge volt így a homokba omlott teste.

- Rey! Rey! - rohant a másik irányból a megmentő.

- Annyira sajnálom... sajnálom - hajtogatta a lány, mikor Ben odaért és szorosan ölelte magához az elgyengültet.

- Semmi baj, semmi baj - simított bele az aranyos hajába.

- Nem érzem... én... én nem érzem - pityergett erőtlenül Rey. Remegő keze a sebhelyét érintette, melyet már Ben is nagy figyelemmel kísért.

- Megöltem a kisbabánk - kezdett rá ismét csorgó fájdalommal a reménytelen anya. Ben nagy keze védelmezőn és nagyon óvatosan Rey kézfejére helyezte. Egy pillanatra minden csendbe temetkezett.

- Ő jól van... semmi baj, minden rendben van vele - súgta halkan Ben és Rey mintha tényleg érezte volna, ahogy megmoccan. Ragaszkodón bújt a másikhoz, ő tartotta egyben csak egyedül. Ben nyakába és fekete hajába temetkezve sírdogált tovább. A férfi pedig fájó szívvel próbált vigasztalni.

- Erős gyerek, hiszen egy Solo - mosolygott egészen apai vonásokkal.

- Kérlek vigyél haza minket - szepegte Rey. 

- Itt vagyok... Óvatosan - fogta karjai közé a gyenge testet Ben és lassan felemelte. A lázas lány pedig szorosan ölelte a másikat tovább. 

- Szeretlek - mormolta az orra alá a lány és hirtelen minden olyan lángokban úszó homállyá vált. 

- Haza megyünk, ígérem. - Már csak ennyit hallott valahonnan egészen közelről, majd a világ szétolvadt körülötte. Forró hullámok nyelték el, annyira fáradt volt már.

Mégis úgy érezte vörös igazgyöngyöt szorongat kezében. Valamire mintha rátalált volna, a kagylók porcelánjai közt.

Ez volt az, ez volt az éj és az arany nappal közt, ez volt minden közt. A nesztelen ezüst.