Rey már a második hónapba lépett, mikor ismét feltűnt benne a honvágy érzése. Az aranyló homokban ült és talpát néha- néha a selymes hullámok cirógatták, ahogy előre törtek, majd visszahúzódtak. Az azúr ég, kissé szelesen foglalata magába a hófehérben lélegző fiatalt. Rey már biztos volt benne, hogy Ben rég eltemette őt. Mindenki tudta, hogy halott meg sem próbálták volna keresni. Feladták őt, de nem hibáztatott senkit, hisz annyi idő telt már el azóta. A horizonton túl, mintha mégis ott lett volna az a világ ahonnan jött, ahová gyakran vágyott vissza álmatlan éjszakáin. De tudta, hogy nem térhetet vissza, hisz sokan miatta voltak már holtak, csak azért, mert képtelen volt uralkodni a sötétségen, csak az ő hibájából. Megint elvesztette az uralmat, mint annak idején. Emlékezett a vérre kezein és hófehér ruháján, olyan volt akár egy rossz álom, de ez mégis valóság volt. A felismerés, hogy tett valamit, ami részben nem is ő volt, teljesen megrémítette. Mikor érezte a fájdalmat és látta, hogy nagy valószínűséggel halálos sebet kapott mind rá, mind a gyermekére nézve, úgy érezte feloldozást kapott. Meg akart halni és nem akarta, hogy a kicsinek is így kelljen felnőnie, ekkora gyötrelemben a két oldal közt. Nem akarta neki azt a szenvedést, amin neki és Bennek is keresztül kellett mennie és tudta, hogy neki szüleiből kifolyólag még nagyobb őrlődésen kellett volna keresztül mennie. Ha őszinte akart magával lenni sosem gondolta, hogy ő valaha is jó anya tudna lenni, talán a múltjából, talán az tapasztalatlanságából adódóan. De megtörtént és épp anyává készült válni, az picúr kis élet szíve ott dobogott benne. Rúgott egyet, az elmúlt napokban, mintha jobban érezte volna, mint máskor. Így jelezte édesanyja felé, hogy élni akar és Reyben ez szörnyű bűntudatot keltett, hiszen mikor élet és halál közt volt nem akarta, hogy bármelyikük is túlélje. Mindig is szeretett volna családod, de nem így és nem ilyen áron. Volt egy terve ezzel a gyermekkel, ami bár összetörte volna anyai szívét de tudta, hogy muszáj megtennie a kicsi érdekében. Mivel rájött arra, hogy gyermekének még fontos feladata van ebben az univerzumban.

- Shhh - simított már egészen látható hasára. Itt akarta hagyni a kisbabát, majd örökké eltűnni mindenki szeme elől. Annyira szerette azt a picit már akkor, de egyszerűen tudta, hogy ez a helyes út. Nagy nehezen lenyelte könnyeit a fiatal anya és sajgó szívvel figyelte tovább a könnyű tájat. Még mennyi nehéz nap volt hátra a kicsi születéséig, nem tudta hogyan fog túljutni ezen, főleg Ben nélkül. De biztos volt benne, hogy érte megteszi. 

Talán, ha nem ismeri a szüleit sosem kell szembenéznie a múlttal és a felmenőinek tetteivel. Még akkor is ha ez iszonyatosan fájni fog mindenkinek.

***

- Rey! Kérlek, ez nem biztonságos most! - indult meg utána Ben. Iszonyatosan féltette a másikat, Nem hagyhatta, hogy elmenjen.

- Tudok felett uralkodni - válaszolta dühösen Rey. Makacs volt, mint mindig és hajthatatlan, annak ellenére is, hogy most kicsit mégis bizonytalan volt. Főleg a tények miatt, amikkel két hete szembesült és amiről még mindig nem értesítette Bent.

- Nem! Nem hagyom, hogy menj! - ragadta meg csukóját határozottan Ben. Rey, ahogy féltő szemeivel szembesült egy pillanatra annyira gyengének és teljesen bizonytalannak érezte mégis magát. 

- Meg tudom csinálni, rendben? Szükségük van rám Ben, mi vagyunk az egyetlenek, akik segíthetnek nekik - simított a másik néhol fekete tincsek fedte arcára.

- De... de te is tudod, hogy mostanában a sötétség képes átvenni feletted a hatalmat - beszélt a feketébe öltözött férfi. Rey növekvő kételyeit ajakába harapva próbálta visszafojtani. Szerelmének féltő arcát annyira nehezen volt képes figyelni, nem akarta, hogy aggódjon érte.

- Kordában tartom.

- Rey... én féltelek - rázta meg a fejét Ben és arcát jobban a lány tenyerébe fúrta. Rey másik keze is a férfi arcára került, olyan gyengéden simított végig a bőrön, úgy igazi szeretettel. Ben átölelte őt és szorosan tartotta. Istenem mennyire féltette a törékeny lányt, akit úgy szeretett. Ő volt az egyetlen, akit így tudott szeretni. Nem volt meglepő, hisz egymás felei voltak.

- Szeretlek - suttogta a lány és a másik vállába fúrta arcát, nem akarta látni a világot, csak érezni Ben Solo otthon illatát és hallani szívének és lélegzetvételeinek lágy dallamát. Egymást ölelte az éjfekete és a hófehér egy apró, titkos szürke kis szívvel kettejük közt, a fehér szíve alatt.

Rey aznap este ment el, útja pedig a Maisonra bolygóra vezetett, de nem egyedül ment oda. Hisz Eyre városát megtámadták, kellet az erősítés.

***

- Mégis mit tettél, amiért itt vagy még mindig? - kérdezte kissé félve Eyere, kíváncsisága úgy tűnt nem apad. Rey nagy levegőt vett, miután beleharapott a sárga, nagy gyümölcsbe.

- Elmondom, ha megígéred, hogy nem fogsz megijedni tőlem - mondta Rey csendesen és komolyan. A lány bólintott.

- Biztos? 

- Igen - helyeselt tovább Eyere.

- Embereket öltem meg... - nyögte ki kissé nehezen. Rey gyomra görcsbe is rándult, pár pillanattal később pedig a kicsi is rúgott. Mintha tudatta volna, hogy a sötétség benne is megjelent már. Rey viszont pontosan tudta, hogy gyermekében is ott van a fekete, a gonosz.

- De ők a sötét oldalon álltak igaz? - kérdezte, ígérete ellenére egy kis félelemmel szemeiben a lány. Rey keze pocakját védelmezte, mintha nem akarta volna, hogy a kicsi hallja, vagy csak egyáltalán tudjon róla anyja mit tett.

Rey habozott.

- Igen - válaszolt csendesen. Pedig Rey nem csak őket ölte meg, Rey megölte az ő oldalán állókat is, meggyilkolta Finnt, Leiat és Rose-t. Aki csak elé került, hidegvérrel ölt le mindenkit, mintha soha nem is állt volna a jó oldalon, mintha soha meg sem érintette volna a fény. Mintha még annak idején elfogadta volna Kylo Ren kezét. Az ég vérvörösen izzott fel azon a hajnalon, mikor Rey kezéhez ártatlan vér is tapadt. A sötétség az ereiben zúgott és átvette az irányítást, elöntötte a vörös az agyát. Azzá lett, ami elől oly sokáig menekült. S mikor sebet kapott, ő csak menekülőre fogta azt hitte a halálba menekülhet. Azt hitte ez az egyetlen kiút bűneiből...

De aztán, ahogy a hullámok felé magasodtak érezte Ben távoli szavait és kisbabájának gyenge életjeleit. Mintha élet és halál között lett volna, mintha azon a kora hajnalon el is hagyta volna az összes sötétség... Átjárta gyermeke lelkének tökéletes egyensúlya a két oldal között, az a békés szürke. Az az ezüst, mely belőle és Benből született. Az a csöppség, akit hordott a szíve alatt, ő volt az... ő volt a végső béke. 

Ő volt mindenki reménye, a csend végső elhozója és akkor tudta, hogy neki harcolnia kell érte.

Ő volt maga az egyensúly, az utolsó remény és még világra sem jött, de máris tele volt erővel és élni akarással.

Olyan volt akár Rey és Ben.