Könnyed lépteket lehetett hallani az ajtón túlról. Rey egyre kétségbeesettebben kutatott a kardja után fel-alá járkált a szobában, de sehol sem lelete. Azt sem tudta mire számítson. Az ajtón pedig nyikorogva tárult és egy vékony, vörösbe öltözött, szőke nő lépett be rajta. Magas volt és tekintélyt parancsoló. Rey lábai megremegtek, ahogy felnézett rá. Hátrálni kezdett, félt. Az idegen kimért volt és nyugodtan sétált vendége felé.

- Még nem szabadott volna felkelned - mondta rideg hanglejtéssel.

- Mit tett? - kérdezte, s ajaki reszkettek minden szó után.

- Ugyan szívem, örülnöd kéne, hogy téged megmentettelek - mosolyodott el kissé gúnyosan a nő. Rey szemei megteltek könnyekkel, nem értette mit követett el, hogy ennek kellett történnie.

- Elvette tőlem! Szörnyeteg! - ordított teljesen kikelve magából.

- Ez mind a te hibád Rey! De te nem hiszel senkinek, még Ben szavának sem hittél. Hát ezt érdemelted! - a nő már egész közel állt a síró vendégéhez. Rey a hideg padlóra rogyott gyengén.

- Nem... nem - elveszettnek érezte magát reménytelennek.

- De te önfejű voltál és ez okozza most a veszted - beszélt tovább a vörös ruhás. Rey zokogva hunyta le a szemeit.

- Nem... - suttogta. Ismét elvesztett mindent, pont mint régen, mielőtt megismerte volna Ben Solot. De ezúttal minden az ő hibája volt.

.

- Nem! - ült fel kiabálva az rozoga ágyon. Tenyere rémülten a hasára simította, de ez most más volt, kézfeje nem egy egyenes felületet érintett. Domború volt, a heg pedig már nem vérzett, de sajgott elég rendesen.

- Semmi baj, szerintem jól van - szólalt meg egy félénk nő hang távolabbról. Rey azonnal jobbra fordult és akkor meg is lelte a fénykardját, mely pár pillanattal később már éles kékkel telítette a kis szobát. A lány a sarokban pedig rémülten lépett hátra.

- É-én nem akarlak bántani. El is láttam a sebeid - emelte fel kezeit a barna hajú, viszonylag alacsony lány.

- Honnan tudod, hogy a kisbabám jól van? - faggatta a rémült lányt.

- Rugdosott, amíg te nem voltál magadnál - magyarázta.

- Mióta vagyok itt?

- Csak két napja - felelete a megmentő. Rey végre eltette a fénykardot és felszisszent, ahogy egy fájdalom hullám megindult a sebhelyétől. Nem érezte túl jól magát, de nagyobb biztonság érzet lett úrrá rajta, mint a korábbi álmában. Ami pedig még megnyugtatóbb különbség volt számára, hogy a születendő gyermeke életben volt.

***

Ben fekete alakja már alig látszott a platánfák alatt, ahogy azt a fehér, sérült lányt támogatta. Rey erősen sántikált, de Ben egyáltalán nem hagyta, hogy elessen. Esélye sem volt. Az apró félelmét legyőzte az a biztonság, ami a másikból áradt felé. A gondoskodás. De Rey szemei mégis megteltek könnyekkel, majd sírni kezdett ismét. A lelke mégis meg volt gyötörve, fáradt volt ennyi csata után.

- Mi a baj Rey? - torpant meg Ben és aggódva figyelte a másik arcát.

- Semmi - mosolyodott el a lány és kezét a másik arcára simította.

- Bízz bennem! Már semmi - suttogta Rey majd még erősebben markolt rá az éjszín anyagra.

De ez már lassan négy éve történt. Ennyi ideje volt teljes egyensúly a galaxisban, de a béke, mint tudjuk: sosem tart örökké.

***

- Szóval senki sem keresett? - tapasztotta felhevült tenyerét az üveghez. Már egy hete minden nap elhangzott ez a kérdés.

- Ahogy már mondtam, senki - rázta meg a fejét a fiatal lány, név szerint Eyere. A válasz minden alkalommal ugyan az volt, ami nagyobb részben örömhír volt számára, de szívében mégis fájdalmat ébresztett, mely érzést Rey olyan erősen próbált elnyomni, hogy csak jobban sajgott. Eyere szinte sosem volt otthon gyakran tartózkodott a bolygó fővárosában, hisz árusként dolgozott ott, így Reynek rengeteg ideje volt magával. Bár, ez nem feltétlenül volt mindig előnyös. A lány pedig azon a napon is épp távozni készült.

- Tudom nem rám tartozik... - szólt még oda Reynek a lány mielőtt távozott volna.

- Csak nyugodtan - mosolyodott el gyengén Rey.

- De a kisbaba édesapja az, aki elől bujkálsz? Veszélyes ember? - kérdezte Eyere, úgy tűnt tart a választól. Rey ajkain végre őszinte mosoly kúszott.

- Emiatt nem kell aggódnod Eyere, úgy sem hagynám, hogy bántson, még ha ilyen helyzet is állna fent - a lány nyugodtabban bólintott, majd elsietett. 

.

Mikor egyedül maradt szinte csak a fehér parton sétált. Minta várt volna valamire. Mezítláb járta homokot és a távolban, az éggel összefolyó hullámokat figyelte. Néha legszívesebben csak sírt volna, de már így is ki volt merülve és lelkét alig ha tudta volna egy gyógyítani. De azon a napon egy nehéz könnycsepp mégis utat tudott törni magának, ahogy a langyos szél táncolni kezdett a vörösödő ég alatt. Ez a szín emlékeztette Reyt arra a végzetes éjszakára, ami ide juttatta. Hófehér ruhája sem tudott ellenállni a szellőnek, hullámozva vágott a pasztell valóságba. Jobb keze szíve alá csúszott, azt sem tudta, hogyan érezzen afelé a csöppség felé. Hisz valószínűleg az ő szégyene miatt sosem fogja látni az édesapját és Ben sosem fog tudni a létezéséről. Úgy hitte már azon az estén azzal szembesítették, hogy Rey meghalt.

- Sajnálom... - suttogta Rey és könnycsipkés, halovány szemeit a magas égboltra emelte. Ismét lehetetlenül egyedül érezte magát, pont, mint régen. De ő készen állt bűnhődni a hibáiért. Úgy gondolta megérdemli ezt a magányt. Viszont abba bele sem gondolt, hogy ezzel nem csak magát kezdte büntetni, hisz szégyene mindennél hatalmasabb volt számára.

A végtelen égboltozat rohamosan kezdte veszteni tündöklő színeit, majd a forró vöröst felváltotta a fátylas rózsaszín, s lassan helyére tért a színtelen fehér, nem sokkal később pedig a szúrós kék. Az éjszakát a habok sodorták egyre közelebb a horizonthoz. Rey a még langyos homokban ült és remegő ajkakkal meredt a távolba. Nem volt remény a hajdan harcos hófehérnek, eltemették siető napok, melyek attól a kora estétől fogva úgy tűnt nem is akartak megállni. Rohant az idő. 

to be continued...

( Nos, mit szóltok a fennálló helyzethez? Rey kisbabát vár, miközben ilyen magányra ítélte magát... Bonyolult tudom, de idővel majd mindent kifejtek, ahogy a sztori menete engedi.)