Az agyal kék szemeivel fáradtan figyelte a színes levelek fedte, az utcai lámpák fénye által bevilágított parkot, olyan nyugalmat és békességet árasztottak. A levelek élete egyszerű, kihajtanak, fénylenek és meghalnak, igaz így hasonló az emberekéhez, viszont az avar nem sír, nem nevet és nem szeret.

- Az angyalokkal is így kéne, hogy legyen... - suttogja Castiel és lehajtja fejét, a cipőit kezdi figyelni. Már túl sok dolog van, amit nem ért, az öregedés nála csak még több ismeretlent hoz, különös. Minden összezavarja, szegény párát. Na meg ennek okán is ül most itt a hideg padon.

- Cas? - hall meg egy ismerős hangot maga előtt és már szemei előtt is van az a jelenleg sötétzöldnek tűnik szeme. Cas azonnal felugrik és vigyázzba vágja magát, ijedt szemeivel méregeti a nála magasabb férfit.

- Mit keresel itt? Indulnunk kéne! - vonja össze szemöldökeit a zöldszemű.

- Én... szóval Dean én nem mehetek most veletek. - Próbálja kerülni a másik szúrós tekintetét, így inkább a társa mögött elhelyezkedő sötét házak ablakaiból kiszűrődő meleg, sárga fényeket kezdi figyelni.

- Ne már Cas! Van még pár démon, ami arra vár, hogy szétrúgjuk a seggüket. Nem lehet mindig ilyen bajos a menny - forgatja meg a szemeit Dean.

- De lehet Dean! - néz ismét a férfira határozottan. Castiel csak el akar tűnni. Dean bólint egy aprót.

- Várj! - ragadja meg hirtelen az angyal csuklóját, Cas érdeklődve vezeti végig rajta kék szemeit, de nem szól. Dean lehunyja szemeit és nagyot sóhajt.

- Mi van ha megint nem jössz vissza? - szemeiben felcsillan az aggodalom, de Castiel csuklóját nem ereszti.

- Valahogy mindig megoldjuk - Cas óvatosan elszakítja Dean szorításától kézfejét, most nem akar itt lenni, igazság szerint haragszik Deanre. Castiel elindul a park irányába.

- Cas! Kérlek! - kiált utána Dean és tekintetét a tiszta, csillagos égre vezeti, kristály fényükre koncentrál inkább. Castiel megtorpan.

- Te ezt nem érted! - szorítja össze szemhéjait Dean, majd mély levegőt vesz, Cas szemei villámokat szórnak a sötétben.

- Micsodát Dean? - kérdezi gúnnyal a hangjában az angyal.

- Talán azt, amit te érzel? Talán azt, amit te akarsz? Nos, azt én már rég, rohadtul nem értem! - viszi fel a hangját Cas, de így is remeg. Eszébe jut minden pillanat, amikor Dean kelletlenül fordított hátat neki, ezekben a pillanatokban majd megszakadt a törékeny kis angyal szíve. Sosem értette az embereket, miért ilyen makacsak és vakok. Most pedig kezdi utálni őket, csak ők lehetnek hibásak törött szíve miatt.

- Tudod mit, Dean Winchester? - kiálltja még mindig háttal állva az illetőnek.

- Én szerettelek! Én szerelmes vagyok egy emberbe miattad! - kiáltja Cas és könnyek folynak végig arcán. Az angyal pedig eltűnik a parkból magára hagyva a szintén síró Deant.

- Nem érted Castiel! Szükségem van rád... szükségem, mindennél jobban! - néz az ég fele Dean és zöld szemeiben visszaverődik a csillagok kín tiszta, fehér fénye. Ez a nap volt az, mikor egy angyal könnyeitől a fekete éj is vérzett. Dean Wichester pedig ott állt a színes avarban és csak zokogva szerette tovább egyetlen angyalát, reménytelenül saját buta aggályaiban fuldokolva.

Bolond, bolond Dean Wichester, aki hagyta tovaszállni egyetlen, pocelán szívű angyalát. Akit úgy szeretett és, aki úgy szerette őt.