Irene árulása minhármunkat megviselt. Sherlock számára ő volt az örök, megmásíthatatlan tévedés. A legnagyobb bukott ügy.

Én egy családtagomat vesztettem el a lány személyében. A tavozása után, és hogy Sherlockkal mindketten nagykorúvá avanzsáltunk, elfoglaltuk a Baker Streeti lakást, azok az épületek pedig, amik addig Wesley, vagy egy hamis személyazonosságom nevén voltak, mind az én nevem alá kerültek. Egyik napról a másikra, nyilvánosan is London legnagyobb üzletembere lettem.

Ami Arsénet illeti, látszott rajta, hogy őt viseli meg a legjobban a dolog. Bár néha még viccelődött, de emellett megkomolyodott. Sötét ügyekbe keveredett, egyre inkább hasonlított az apjára. Végül ő szakította meg velünk a kapcsolatot, és csak évekkel később láttuk.

Minket Sherlockkal amennyire megviselt a dolog, olyan közel hozott minket egymáshoz. Venus King ügyeket oldott az oldalán. Sierra Moreno pedig ügyeket teremtett, amiket nem vállaltunk el. A családi ház immár a Baker Streetet jelentette, nem azt, amibe a londonba költözésem során évekig laktam.

De ez sem tartott sokáig.

Már a harmincas éveinket tapostuk, és úgy éreztem, kezdünk talpra állni. Dudorászva, a bevásárlás után kaptattam fel a lépcsőn, a jóindulatú Mrs. Hudsonnel megejtett pletykaparti után.

- Sherlock! Megjöttem!- Talán éreznem kellett volna. De az egész egyik napról a másikra érkezett.

Sherlock olyan arccal állt előttem, mint aki legszívesebben képen törölné saját magát. De ő mindig azokat bántotta akik körülötte voltak, és csak akkor kezdett önsanyargatásba, mikor senki nem látta.- Mi a baj?- Tettem le a szatyrokat.

- El kell menned.

- Tessék? Miért?- Rövid csönd, a férfi makacsul a padlót szuggerálta.

- Sherlock, ha valami rosszat tettem, kérlek mondd el! - Léptem elé.

- Nem tettél semmit. Csak azt akarom, hogy elmenj. Örökre.- Rendíthetetlennek tűnt, és zavarodottnak.

- Örökre? De miért?- Kérdeztem elszoruló torokkal. - Könyörgöm, ha úgy gondolod már semmi nem győzhet meg, legalább valami magyarázatot adj!

Hosszú évekkel később, ötven évesen értettem csak meg az okát a kettőnk helyett meghozott döntésének.

Sherlock Holmes az elmepalotájában barangolva átélte minden közös emlékünket. És boldog volt. Ez pedig megijesztette. Irene után úgy érezte, nem elég jó, és nem értette miért maradtam mellette. Meg akarta kímélni magát attól, hogy elveszítsen. Így ő lökött el.

A szobám mellett álló bőröndökre mutatott, majd hátat fordított, és a hegedűjéhez lépett. Le voltam sokkolva. Megszoktam a hirtelen, sokszor megalapozatlan döntéseit. Ez azonban véresen komoly volt. Semmi búcsúcsók, semmi magyarázat. Így csak arra tudtam gondolni, hogy az én hibám. Én rontottam el. Talán azt akarta, hogy a munka helyett őt és a nyomozásainkat válasszam, de nem vettem a jeleket, és ő megunta a várakozást. Talán egy üzletnél túl messzire mentem. Vagy valamiért azt hiszi, átvertem. Csalódást okoztam egy ügynél.

Már nem tart érdekesnek.

Sherlockot addig érdekelte egy ügy, amíg meg nem oldotta. Egy indíték, amíg nem értette. Mi van, ha én is csak egy felgöngyölítendő ügy voltam, és most, hogy már mindent látott, és mindent tud, nem vagyok többé fontos.

Utoljára végignéztem a nappalinkon. Rendetlen, zűrös, de otthonos. És addig a pillanatig, a miénk volt.

-*-

Talán öt, vagy hat évvel később hozott újra össze minket a sors. Ezek alatt az évek alatt, london sötét korszakot élt meg. A bűnözők a teljes, és osztatlan figyelmét élvezték a bűnözők királynőjének, ahogy suttogva nevezték Sierra Morenot. A nő mindenről tudott. Mindent kézben tartott. Nem tűrte a hibákat. Akik alá dolgoztak, biztonságot, és vagyont élveztek. Akik pedig ellene, azok rövid úton eltűntek a süllyesztőben, vagy az ő oldalára álltak. Többé-kevésbé az egész bolygón jelen volt már. Még a rómaiak sem bírtak hasonló hatalommal tartósan, de a Moreno família feje igen. És fáradt volt. Unott. Nem volt meghódítandó terület. Nem volt már állam, akiket ne tudott volna sarokba szorítani. Nem volt ügynökség, akiket ne söpörhetett volna félre. Nem volt már mit elérnie. Ha olykor fel is tűnt egy magányos hős, vagy lázadók csoportja, meggyőzte őket. Ha pedig nem sikerült szavakkal, erővel szüntette meg a problémát.

Legális vállalkozásai, a bárjai, kaszinói, hoteljei, éttermei, boltjai, szintén mindenhol elérhetőek voltak. Ő pedig egy Mint Julep koktélt kortyolgatva várt a következő nagy dobásra.

Arséne Lupin

A bérkocsin ülve azon gondolkoztam, mi minden történt velem londonban. A nyomozásaink, a véget nem érő beszélgetéseink, és persze Irene.

Most pedig egy ritka gyémántért jöttem. A megbízó, az El bar del diablo nevet viselő bárba küldött. Állítólag a tulajdonosnak esze ágában sincs eladni neki a követ, így engem küldött hogy bűvöljem el a hölgyet hogy adja el, vagy lopjam el tőle. Nem árulta el ugyan ki a tulajdonos, de azt mondta, fel fogom ismerni őt.

A hírek szerint a bárban a szerencsejáték mellett az italok is megérnek egy misét, ráadásul hétvégenként angyali hangú énekesek szórakoztatják a tömeget. Elegáns hely volt, a londoni nagy halak kedvence. A kaszinó és bár mellett egy étterem is helyet kapott az épületben, mely sokkal csöndesebb körülmények között látta el a gazdagokat, akik a borsos árú helyen kívántak felvágni az ismerőseiknek, vagy lenyűgözni üzletfeleiket. Hamarosan megérkezem, hogy elvégezzem a megbízást. Azt azonban a megbízóm nem kötötte ki, hogy ne érezzem jó magam közben.

Irene Adler

Ismét londonban...
El sem hiszem, hogy itt fogok megesküdni. Godfrey, aki most az oltárnál vár, különleges meglepetést ígért az eskünk utánra. Nem tudom mit tervez, de bármi is az, imádni fogom. Vele akarok leélni az életemet, bármi történjék is. Egyedül azt sajnálom, hogy egy régi szerettem sincs itt velem.

John Watson

Mikor a találkozásra sor került, már egy ideje alig láttam színét Holmes barátomnak. Amikor ugyanis megházasodtam, útjaink elváltak egymástól. A családi életben kiteljesedett boldogságom és az új érzés, hogy életemben először a magam ura vagyok, van saját otthonom - nos, mindennek varázsa rabul ejtett, és teljességgel lekötötte figyelmemet. Holmes azonban, aki lelke mélyén bohém természetű volt, és mélyen megvetett mindenféle társadalmi szokást, kötöttséget, a mi régi, Baker Street-i szállásunkon maradt. Ódon könyveibe temetkezett, és hol kokainnal bágyasztotta lázas szellemét, hol meg szabadjára engedte kirobbanó energiáit. Most is, éppúgy, mint azelőtt, figyelmét teljes egészében a bűnesetek felgöngyölítése kötötte le.

Lobogó becsvágyát és kivételes talentumát csakis annak a szolgálatába állította, hogy olyan rejtélyeket tisztázzon, melyeknek megoldásáról a rendőrség már lemondott. Időről időre azért eljutott hozzám néhány kósza hír barátom viselt dolgairól. Így például hallottam, hogy Odesszába rendelték a Trepov-féle gyilkossági ügy végett; megtudtam azt is, miképpen derített fényt az Atkinson fivérek tragédiájára Trincomaleeban; és végül tudomást szereztem arról a küldetéséről is, amelyet a holland királyi család megbízásából hajtott végre a rá jellemző tapintattal és alapossággal. Mindezt azonban a napilapok többi olvasója is tudta régi barátomról és lakótársamról, náluk nem voltam tájékozottabb.

Egy este - 1888. március havának huszadik napján - éppen egyik betegemtől tértem haza, mivel újból elkezdtem a magánorvosi gyakorlatot, s utam a Baker Streeten vezetett keresztül. Ahogy elhaladtam a jól ismert kapu előtt, amelyről a Négyek jelé-nek esete óta mindig az udvarlásom története jut eszembe, erős kísértést éreztem, hogy fölkeressem Holmest, és megtudjam, vajon most miféle ügynek szenteli egyedülálló képességeit. A szobái fényárban úsztak, így még az utcáról is jól láthattam magas, szikár alakját, ahogy többször is elhalad az ablak előtt. Gyors léptekkel járt fel s alá a szobában, lehorgasztott fejjel, hátrakulcsolt kézzel.

Jól ismertem minden rezdülését, hangulatait, szokásait, így a viselkedése most is mindent elárult nekem. Holmes dolgozik. Búcsút mondott egy időre kokainmámoros álmainak, mert éppen szimatot kapott egy új ügyben. Meghúztam a csengőt, és hamarosan bevezettek abba a szobába, amelyet azelőtt én osztottam meg vele.

Nem fogadott túl nyájasan. Ez persze távolról sem volt szokatlan vagy meglepő. Mégis úgy éreztem, örül, hogy újra lát. Nem szólt, de barátságos arccal egy karosszékre mutatott, elém tette a szivardobozát, majd a szoba szögletében álló üveges szekrényke felé mutatott, amelyben különböző Moreno márkájú italok álltak, meg egy szódavizes palack. Ezután a kandalló elé állt, és a maga különös, fürkésző módján méregetni kezdett.

- Jót tett magának a házasság - szólalt meg végül. - Hét és fél fontot hízott, barátom, amióta nem láttam.

- Csak hetet - igazítottam ki.

- Ó, persze. Ezt az ítéletemet kissé elhamarkodtam. Csak egészen picit. És, amint látom, újból praktizál. Nem is említette, hogy ismét igába hajtja a fejét.

- Ha nem mondtam, ugyan honnan tudja ezt is?

- Abból, hogy bizonyos dolgokat látok, és bizonyos dolgokat kikövetkeztetek. Azt is tudom, hogy nem is olyan rég csúnyán megázott, valamint hogy fölöttébb ügyetlen és hanyag szolgálólányt tart a házánál.

- Drága barátom - álmélkodtam el -, ez már nekem is sok. Ha pár száz évvel ezelőtt élt volna, magát bizonyára megégetik. Való igaz, hogy múlt csütörtökön kiruccantam kicsit vidékre, és bőrig ázva, nyakig sárosan tértem haza, de mivel azóta persze ruhát váltottam, igazán nem értem, hogyan juthatott erre a következtetésre. Ami meg Mary Jane-t illeti, ő valóban reménytelen eset; a feleségem fel is mondott már neki. De az ég szerelmére, hogyan jött rá még erre is? - Holmes elégedetten elmosolyodott, és összedörzsölte hosszú, vékony ujjait.

- Mi sem egyszerűbb ennél, barátom! - mondta. - Világosan látható, hogy a bal cipője belső oldalán, épp ott, ahol a tűz fénye most ráesik, a bőrt hat, majdnem szabályosan egymás mellett futó karcolás sértette föl. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ezek a karcolások csakis olyasvalakitől származhatnak, aki igen figyelmetlenül bánt a maga lábbelijével, miközben megpróbálta lekaparni a talp szélére ragadt szikkadt sarat. Innen származik tehát a kettős következtetés, miszerint maga, barátom, kinn kószált a szabadban, amikor elkapta az eső, valamint hogy sikerült a londoni cselédek közül kiválasztania egy olyan haszontalan példányt, aki a cipők esküdt ellensége. Ami pedig az orvosi gyakorlatát illeti: nos, barátom, ha besétál a szobámba egy úr, akiből csak úgy árad a jódszag, és akinek ezüstnitráttól feketéllik a jobb mutatóujja, ráadásul a cilindere is kidudorodik oldalt, mert siettében odadugta a sztetoszkópját - nos, ha mindezekből a jelekből nem jönnék rá, hogy az illető gyakorló orvos, hát nagy szamár volnék.- Most is, mint mindig, megnevettetett az a játszi könnyedség, amellyel felvázolta gondolat-menetét.

- Amikor a logikai fejtegetéseit hallgatom, a dolog olyan nevetségesen egyszerűnek tűnik, hogy úgy érzem, magam is könnyűszerrel lennék efféle mutatványra képes - jegyeztem meg. - Habár minden apró részlet a meglepetés erejével hat, és addig nem is látom az összefüggést, amíg az egészet el nem magyarázza. Pedig bizonyára én is látok mindent, amit maga, barátom.

- Ez így is van - felelte Holmes, miközben cigarettára gyújtott, és az egyik karosszékbe vetette magát. - Maga is lát mindent, Watson, csak éppen nem figyeli meg. Ugye világos a kettő közti különbség? Példának okáért nézzük a lépcsősort, amelyik a bejárattól eddig a szobáig vezet. Elég gyakran megjárta már, igaz?

- Igaz.

- Mit gondol, hányszor?

- Több százszor legalább.

- Akkor alkalmasint azt is tudja, hány foka van?

- Hány foka? Sejtelmem sincs.

- Na látja! Mert nem figyelte meg. Pedig látta, éppúgy, ahogy én. Ugye érti már, mire célzok? Én pontosan tudom, hogy tizenhét lépcsőfok vezet ide föl, mivel én nemcsak nézek, hanem figyelek is. Erről jut eszembe, mivel maga, kedves Watsonom, eddig is kitüntetett figyelmével, sőt volt olyan kegyes, hogy egy-két apró kalandomat le is jegyezte az utókor számára, talán erre is kíváncsi lesz.- Azzal egy vastag, rózsaszínű levélpapirost nyújtott felém, amely eddig ott feküdt az asztalon.

- Az utolsó postával érkezett - mondta. - Olvassa föl! - A levélen nem volt keltezés, se címzés, se aláírás. Ez állt benne:

„Ma este pontban háromnegyed nyolckor felkeresi Önt valaki, aki beszélni óhajt Önnel egy felmérhetetlen jelentőségű ügyben. Szolgálatai, melyeket Európa egyik királyi családjának tett, azt bizonyítják, hogy méltán Önre bízhatjuk ügyünk, mely, ismétlem, iszonyú súllyal bír. Az Ön referenciája minden oldalról meg lett erősítve. Kérjük, a megjelölt órában szíveskedjék szállásán tartózkodni és fogadni az illető urat. Ne vegye zokon, ha látogatója majd álarcot visel."

- Ez aztán a titkolózás - jegyeztem meg. - Maga már sejti, hogy vajon mit jelenthet ez.

- Még nincsenek adataim. Adatok nélkül pedig kapitális hiba lenne bármit is feltételezni. Az ember ilyenkor az elmélet kedvéért ész nélkül megmásítja a tényeket, ahelyett hogy fordítva cselekednék. No de nézzük magát a levelet. Maga mire következtet belőle? - Gondosan megvizsgáltam az írást és a levélpapírt.

- Feltehetőleg jómódú ember írta - állapítottam meg, iparkodva barátom módszerét alkalmazni.

- Ennek a papírnak a csomagja belekerül fél koronába is. Szokatlanul vastag és kemény.

- Jól mondja! Nagyon is szokatlanul az! Ez a papiros ugyanis semmi esetre sem angol gyártmány. Tartsa csak a fény felé! - Engedelmeskedtem a felszólításnak, és a vízjelben egy nagy E betűt, kis g-t, nagy P-t, nagy G-t meg egy kis t-t silabizáltam ki.

- Nos, mire következtet ebből, Watson? - kérdezte Holmes.

- A gyártó nevét jelölik ezek a betűk minden bizonnyal: vagyis inkább a nevének kezdőbetűit.

- Téved, barátom. A nagy G és a kis t annyit tesz, hogy „Gesellschaft", ami üzemet vagy vállalatot jelent németül. A nagy P természetesen a „Papier" szó kezdőbetűje. Az E és a G pedig - nézzünk csak utána az Európai Helységnévtárban!

Egy vastag, barna bőrbe kötött könyvet emelt le a polcról.

- Eglow. Eglonitz - ez lesz az: Egria!

„Német ajkú városka Csehországban, nem messze Karlsbadtól. Üveg- és papírgyártásáról nevezetes, valamint arról, hogy itt ölték meg Wallensteint." Na, ehhez mit szól, fiam?

A szeme csillogott, és a cigarettájából egy diadalmas kék füstfelhőt eresztett a mennyezet felé.

- A papirost ezek szerint Csehországban gyártották - jegyeztem meg.

- Úgy van. A levél írója pedig német. Magának nem tűnt föl ez a kissé különös mondatszerkezet: „Az Ön referenciája minden oldalról meg lett erősítve"? Francia vagy orosz ember ezt biztosan nem írhatta. Csak a német bánik ilyen galádul az igékkel. Most már csupán azt kell megtudnunk, mit akarhat vajon az a német, aki Csehországban készült levélpapírra ír, és az első vizit alkalmával jobban szeret álarcban megjelenni. De ha nem tévedek, mindjárt itt lesz ő maga, hogy kételyeinket eloszlassa.

Ahogy ezt kimondta, éles patkódobogás és kerékcsattogás hallatszott lentről, majd kisvártatva valaki erősen megrántotta a csengőt. Holmes elismerőn füttyentett.

- A hangja után ítélve kétlovas - mormogta. - Igen - folytatta, miután kitekintett az ablakon. - Egy csinos kis kétlovas csukott hintó. Mégpedig nem is akármilyen lovakkal. Ezeknek darabja megér vagy százötven guinea-t. Ha más nem is, pénz biztos van a mögött az álarc mögött.

- Holmes, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most elmegyek.

- Nem megy innen egy tapodtat se, barátom! Itt marad. Mire is mennék krónikás nélkül? Mert a történet érdekesnek ígérkezik. Kár lenne, ha éppen ezt nem örökítené meg.

- De hisz az ügyfele...

- Miatta ne aggódjék. Még neki is szüksége lehet a maga tanácsaira, nemcsak nekem. Már jön is. Üljön csak vissza abba a karosszékbe, és nagyon figyeljen!

A lassú, nehéz léptek megállapodtak az ajtó előtt, majd erélyes kopogtatás hallatszott.

- Szabad! - szólt Holmes.

Egy hatalmas termetű férfi lépett a szobába. Megvolt legalább hat láb és hat hüvelyk. Széles mellkasát és domború izmait Herkules is megirigyelhette volna. Ruházata feltűnően díszes volt, szinte már túlzottan is. Ami azt illeti, Angliában nem tartják az ilyet ízlésesnek. Kétsoros kabátjának gallérját és ujjait széles asztrahánprém szegély ékesítette. Mélykék köpenye, melyet a vállán átvetve viselt, lángvörös selyemmel volt bélelve, és a nyakánál egy csillogó bross fogta össze. Csizmája a lábszára közepéig ért, vastag barna prémszegély díszítette azt is. Egészében véve valamiféle barbár pompa sugárzott különös látogatónk külleméből. Széles karimájú kalapját a kezében tartotta, az arca felső részét pedig a homlokától az arccsontjáig fekete maszk fedte. Nyilván közvetlen azelőtt tette föl, hogy a szobába lépett, mivel a kezét még rajta tartotta, mikor az ajtóban megállt. Arcának abból a részéből ítélve, melyet a maszk szabadon hagyott, erős akaratú embernek látszott. Vastag ajka, kissé előreugró kemény álla határozottságról, ha ugyan nem konokságról árulkodott.

- Megkapta a levelem? - kérdezte mély, érces hangon és határozottan felismerhető német akcentussal. - Abban közöltem önnel, hogy felkeresem.- Hol Holmesra tekintett, hol rám, mint aki nem tudja, kihez is intézze szavait.

Kérem, uram, foglaljon helyet! - szólalt meg Holmes. - Hadd mutassam be barátomat és munkatársamat, dr. Watsont, aki alkalomadtán segítségemre van az ügyeimben. De szabad tudnom, kit tisztelhetek önben, uram?

- Csehország egy grófi családjának sarja áll ön előtt; a nevem von Kramm. Remélem, a barátja becsületes és szavatartó ember. Ha nem így volna, jobb szeretnék négyszemközt értekezni önnel, mert ügyem igen kényes természetű.

Én azonnal felálltam, hogy elhagyjam a szobát, de Holmes karon ragadott, és visszanyomott a székbe.

- Vagy mindketten itt maradunk, vagy önnek kell távoznia, uram! Dr. Watson jó barátom, nincs előtte titkolnivalóm.
A gróf megvonta széles vállát.

- Akkor e helyt el kell mondanom, hogy mindkettőjüket szigorú titoktartásra kötelezem két teljes éven át. Addigra veszti ugyanis jelentőségét a szóban forgó ügy, amely azonban most még oly hatalmas horderejű, hogy egész Európa jövőjét is befolyásolhatja.

- Szavamat adom, hogy hallgatok - mondta Holmes.

- Én úgyszintén.

- Nézzék el nekem ezt az álorcát - folytatta fennkölten kissé bizarr látogatónk.- A fenséges személy rendelte így, akinek dolgában önöknél eljárok. Immár azt is bevallhatom talán, hogy a név és rang, amellyel felruháztam magam, nem a sajátom.

- Tisztában voltam vele - szólt Holmes szárazon.

- Megbízóm szorult helyzetben vergődik, uraim, mindent el kell követnünk, hogy megakadályozzunk egy skandalumot, amely alapjaiban megrengetné Európa egyik ősi királyi házát. Tudják meg hát, e kényes ügy a nagy Ormstein-dinasztia sarját érinti, aki Csehország trónjának várományosa.

- Tisztában voltam ezzel is - mormolta Holmes, azzal kényelmesen hátradőlt karosszékében, és lehunyta a szemét.

Az idegen szemlátomást megrökönyödve pillantott erre a lustán elnyújtózó alakra, akit bizonyára úgy harangoztak be neki, mint Európa legfürgébb észjárású és legenergikusabb magánnyomozóját. Holmes kis idő után újból kinyitotta a szemét, és türelmetlenül pillantott gigantikus méretű ügyfelére.

- Ha fenséged volna oly kegyes, és végre elárulná jövetele célját, talán még tanácsot is tudnék adni, mit tegyen!

A férfi fölugrott a székéből, és izgatottan róni kezdte a szobát, majd egy elszánt mozdulattal letépte arcáról a maszkot, és a földre dobta.

- Helyesen szólt! - kiáltott fel. - Maga a király áll önök előtt. Minek is próbálnám álcázni magam?!

- Valóban. Minek? - mormolta maga elé Holmes kissé gúnyosan. - Fenséged még meg sem szólalt, amikor én már tudtam, hogy a maszk alatt Wilhelm Gottsreich Sigismond von Ormstein rejlik; Cassel-Felstein nagyhercege, Csehország trónjának várományosa.

- Értsék meg, uraim - sóhajtott különös látogatónk, és kezével végigsimította magas, sápadt homlokát -, a magamfajta ember nem szokott személyesen vesződni az efféle dolgokkal. Ám az ügyet kényes volta miatt nem bízhattam közvetítőre, mivel akkor teljességgel kiszolgáltattam volna magam neki. Inkognitóban jöttem ide, egyenesen Prágából, csakis azért, hogy a tanácsát
kérjem.

- Akkor esedezem, valóban kérje - mondta Holmes, és újból behunyta a szemét.

- Nos, röviden ezek a tények: mintegy öt esztendővel ezelőtt hosszasabban időztem Varsóban, ahol ismeretséget kötöttem egy nevezetes kalandornővel, Irene Adlerrel. A név bizonyára önök előtt sem ismeretlen.

- Megnézné a betűrendes névmutatóban, barátom? - kérdezte tőlem Holmes anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.

Holmesnak megvolt az a jó szokása, hogy évekre visszamenően rendszeresen katalogizálta mindazt, ami fontosnak tűnt számára; személyekről és dolgokról szóló híreket egyaránt. Nehéz lett volna olyasmit említeni, amiről ő ne szolgáltatott volna nyomban részletes információt. Az illető hölgy életrajzi adatait is hamarosan megtaláltam, egy zsidó rabbi és egy tengernagy közé ékelve. (A tengernagy egyébként izgalmas monográfiát írt a mélytengeri halak szokásairól.)

- Lássuk csak! - mondta Holmes. - Hm! Irene Adler, született New Yerseyben, 1858-ban. Énekesnő, mezzoszoprán. Hm! Fellépett a Scalában - ejha! A Varsói Opera primadonnája, igen... Az operaszínpadtól visszavonult - aha! -, jelenleg Londonban él. Kitűnő! Ha jól sejtem tehát, fenséged kompromittáló leveleket is írt neki, melyeket most szeretne visszakapni.

- Pontosan így van. De ezt honnan az ördögből tudja?

- Netán házasságra is léptek titokban?

- Á, azt nem!

- Adott ön a hölgynek valamiféle hivatalos ígérvényt?

- Nem.

- Ez esetben nem értem fenségedet. Amennyiben az illető személy napvilágra hozná az ön leveleit zsarolási céllal vagy valami más szándékkal, ugyan hogy igazolhatná azok hitelességét?

- Hiszen mind az én kezem írása!

- Azt bárki hamisíthatja.

- De hát a levélpapír, az is az enyém!

- Azt meg ellophatták.

- A címeres pecsétviasz?

- Utánzat!

- Hát a fotográfiám?!

- Úgy vásárolták.

- De hiszen mindketten rajta vagyunk azon a képen!

- Ja, vagy úgy! Ez már valóban komoly hiba. Fenséged óriási könnyelműséget követett el.

- Értse meg, őrült voltam - eszeveszett!

- Fenséged súlyosan kompromittálta magát.

- Akkor még csupán királyi herceg voltam. És olyan fiatal! Most töltöm be a harmincadik évem.

- Azt a képet vissza kell szerezni.

- Megkíséreltük már, de nem sikerült.

- Akkor fizessen érte, fenség! Vásárolja meg!

- Csakhogy nem hajlandó eladni.

- Akkor el kell lopni tőle.

- Már ötször megpróbáltuk. Kétszer törtek be hozzá felbérelt embereim. Egyszer ellopták a kocsijáról az úti poggyászát. Két ízben feltartóztatták az országúton. De minden igyekezet hasztalan maradt.

- A képnek semmi nyoma?

- A világon semmi.

Holmes felnevetett.

- Fölöttébb szórakoztató kis ügy!

- Számomra azonban véresen komoly! - csattant fel a király szemrehányó hangja.

- Az már igaz. Lássuk csak! Ha nem pénzt akar azzal a fotográfiával szerezni, akkor mi lehet a hölgy szándéka?

- Hogy tönkretegyen engem.

- De hogyan?

- Házasságkötés előtt állok.

- Hallottam róla.

- Az arám Clotilde Lothman von Saxe-Meningen hercegnő, a svéd király második leánya. Talán ön előtt is ismeretes, milyen szigorú erkölcsi szabályok szerint élnek. A hercegnő maga a megtestesült tisztaság. Egyetlen aprócska folt a múltamon véget vetne jegyességünknek.

- És Irene Adler?

- Azzal fenyegetőzik, hogy elküldi nekik a képet, és meg is teszi. Tudom, hogy megteszi. Ön még nem ismeri őt, de nekem elhiheti: vasakaratú nő. Szépségben túltesz a világ minden asszonyán, ugyanakkor elszántabb, mint bármelyik férfiember. Merészsége nem ismer határokat, a legvégsőkig elmegy, hogy meggátolja házasságomat egy másik nővel.

- Biztos ön abban, hogy a kép még mindig a hölgynél van?

- Egészen biztos.

- De miért?

- Mert azt mondta, majd akkor küldi el, ha kézfogónkat a hercegnővel hivatalosan is bejelentjük. Ennek pedig jövő hétfőn lesz a napja.

- Hisz addig van még három napunk - szólt Holmes, és nagyot ásított. - Ennek őszintén örülök, mivel bokros teendőim egyelőre nagyon lefoglalnak. Fenséged addig bizonyára Londonban marad.

- Természetesen. A Langham Hotelban talál meg; és ne feledje, hogy a nevem: von Kramm!

- Helyes. Majd értesítem fenségedet néhány sorban a fejleményekről.

- Köszönöm. Türelmetlenül fogom várni a híreit.

- És ha költségek merülnek fel?

- Szabad kezet adok önnek.

- Ezt hogy értsem?

- Higgye el, uram, kész vagyok feláldozni királyságom egyik tartományát is, ha ezzel visszakaphatom azt a képet.

- Akkor már csak a pillanatnyi kiadásokról kell szót ejtenünk.
A király erre egy tömött szarvasbőr erszényt húzott elő a köpenye alól, és az asztalra dobta.

- Itt van háromszáz font aranyban és hétszáz bankjegyekben - mondta.
Holmes sebtiben firkantott egy elismervényt a jegyzetfüzetének egy kitépett lapjára, és átnyújtotta a királynak.

- Szabad volna megtudnom Adler kisasszony címét?

- Jelenleg az El bar del diablo nevet viselő komplexumban épült hotelben lakik. 811-es szoba.

- Ha megengedne még egy utolsó kérdést! - szólalt meg ismét. - Méretét tekintve kabinetképről van szó?

- Igen.

- Akkor hát jó éjt, fenség, bízom benne, hogy hamarosan jó hírrel szolgálhatok. Jó éjt magának is, barátom - fordult hozzám, miután a királyi hintó elhajtott. - Lekötelezne, ha holnap délután úgy három óra felé felkeresne. Kedvem lenne kicsit elcsevegni magával erről az ügyről.

Másnap pontosan három órakor a Baker Streeten voltam, de Holmes barátom még nem ért haza. A házvezetőnő elmondta, hogy kora reggel, röviddel nyolc óra után lépett ki a házból, és azóta még színét sem látta. Leültem a kandalló mellé azzal az eltökélt szándékkal, hogy mindenképpen megvárom őt, bármilyen későn jön is haza. Nagyon érdekelt ez az eset, mert, bár nem tűnt olyan bonyodalmasnak és szokatlannak, mint az a két bűneset, amelyeket eddig följegyeztem, a szóban forgó dolog természete, no és a megbízó magas rangja egészen sajátságos színezetet kölcsönzött neki. Azonkívül bármiféle ügy volt is, amelyben Holmes barátom éppen angazsálta magát, nekem mindig gyönyörűségem telt abban, hogy figyelhettem mesteri elemzéseit, csodálhattam kivételes helyzetfelismerő képességét, tiszta logikáját és gyors, ugyanakkor végtelen körültekintést igénylő munkamódszerét, melynek segítségével még a legtalányosabb rejtélyt is sikerült kibogoznia. Annyira hozzászoktam már a sikereihez, hogy a kudarc gondolata föl sem merült bennem.

Kevéssel négy óra előtt nyílt az ajtó, és egy elegáns, pofaszakállas, monoklis alak dugta be a fejét, majd rögtön beljebb is került. Habár jól ismertem barátom káprázatos átváltozóképességét, jó időbe telt, amíg ebben a kikent külsejű burzsuj alakban ráismertem. Könnyed fejbólintással üdvözölt, majd eltűnt a hálószobájában, ahonnan öt perc múlva ugyanolyan választékosan és kifogástalanul öltözve jelent meg, mint ahogy szokott. Zsebre vágta a kezét, egy székbe dobta magát a kandalló mellett, és jóízű nevetésre fakadt.

- Ne csigázzon tovább barátom! Mi történt, aminek okán ilyen kó kedve kerekedett?

- Elmondom önnek Watsonom, ha valóban ennyire érdekli.

Venus

Már megszoktam, hogy akár délelőttönként is összefutok alakokkal a kaszinóban, vagy a szórakozóhelyek fölötti hotelben.

Arra azonban nem számítottam, hogy este ekkora felfordulásban lesz részem.

Alexander, az az idióta, valami balfácánt akar a nyakamra küldeni, hogy eladjam neki a Concorado ékkövet. A gondolatra belemosolyogtam a Diamonds are Forever nevezetű koktélomba.

Emellet ma végig a szobalányok pletykálkodása kísért, miszerint a talált tárgyak között ott hever egy fotográfia valami nőről a cseh trónörökös oldalán! Őrült egy este elé nézek, annyi bizonyos.

A bárpult melletti asztalnál ültem, és masszívan próbáltam figyelmen kívül hagyni a testőröket a hátam mögött. Ritkán tartózkodom itt, ha tehetem otthon próbálok pihenni, ha már adódik egy kis szabadidőm. Az enyémet kivéve mindegyik asztal rögzítve volt, így egy balhés, dühöngő játékos nem okozhatott gondot. A kaszinó óriási csillárokkal megvilágított helyiségébe egyre több ember gyűlt.

- Most hogy megláttam, legszívesebben kegyedet vinném a drágakő helyett.- Hallottam egy tenyérbemászó hangot magam mögül, mire hátranéztem a vállam fölött. A világ pedig egy perce megállt.

- Arséne.

- Venus?- Hosszú csönd következett.

- Most már biztos nem adom el Alexandernek a gyémántot.- Nyögtem ki végül. A testőrök már mozdultak volna, de a felemelt kezem megállította őket.

- Mondták, hogy a tulajdonos nagy hatalmú és veszélyes, de...- Lupin elvigyorodott, pont úgy ahogy gyerekkorunkban- de nem hittem volna, hogy arról beszélnek, aki mellettem tanulta ki a verekedést.

- Nagyon vicces.- Engedtem meg egy mosolyt én is.

- Na és hol hagytad az örökké morgolódó oldalbordádat?- Erre az ártatlan kérdésre leolvadt a mosoly az arcomról, és inkább a tekintetemet elkapva, az italomba kortyoltam.

- Mikor te is otthagytál minket, egy ideig együtt éltünk. Nyomozás, ilyesmi. Aztán egy nap, minden előjel és magyarázat nélkül elküldött engem. Ez úgy hat éve történt.

- Sajnálom Venus.- Ő is ismerte Sherlock kiismerhetetlen viselkedését, bár biztosra vette, hogy nekem mégiscsak sikerült őt kiismernem.

- Már Sierra. Egy ideje így hívnak.- Sütöttem le a szemem. Most furcsán idegennek tűnt a saját nevem.

- Nekem Venus maradsz. - Lépett mellém Lupin.- Ha pedig megengeded, hadd hívjon meg egy italra a te jó öreg Arséne barátod!- Ült le a velem szembeni székre.

Irene Adler

- Még néhány lépés...- Hallottam az újdonsült férjem hangját a fülem mellől. Bekötött szemmel vezetett, amit nem bírtam ki mosolygás nélkül. Körülöttünk a boldog vagy éppen csalódott véleménynyilvánítások, a játékgépek, az egymásnak ütödő poharak, és az összekoccanó zsetonok minden mással összekeverhetetlen hangja csendült fel újra és újra. Tudtam, hogy Godfrey a kaszinóval összekötött bárba hozott, ami a hotel alatt terült el. - Megérkeztünk!

Egyenesen a bárpult előtt álltunk meg. Körülöttünk üzletemberek, barátok, és egy nevetgélő párocska ült a kerek asztaloknál.

- Mire vársz kedvesem? Tudom, hogy eddig nem voltunk itt, de az úr már várja a rendelésed.- Suttogta a férjem. Előttünk a szemérmetlenül jóképű pultos a burgundivörös ingben valóban kihívó mosollyal várta a rendelést. Gyorsan kértem valamit, majd tovább nézelődtem. Venus egyszer elhozott ide, de akkor még sokkal kissebb volt ez a hely, és nem ennyire tömött. Viccesen megjegyezte, ha egyszer visszatérek ide, mondjam a pultosnak, hogy az italaimat maga az ördög állja. Tudtam, hogy csak viccből mondta, és a pultosnak ez semmit nem mond, de úgy éreztem ezzel adózom kell a legjobb baratnőmmel kötött régi barátság emléke előtt.

- Ja igen!- Szóltam hát a fiatal férfi után, aki erre mosolyogva visszafordult- Az italokat maga az ördög állja.- Azt hittem a szavaimnak nem lesz hatása, de a fiú arcáról leolvadt a vigyor.

- Maga vagy nagy mázlista, vagy ez az utolsó itala.- Hagyott alább a lelkesedése, de szinte rögtön elénk rakta a rendelést.

- Miért nem mondtad hogy ismered a tulajt szívem?- Lelkesedett Godfrey.

- Nem hittem volna hogy emlékszik.- Válaszoltam megrendülten. Szóval a kép, amit a biztonság kedvéért a talált tárgyak közé jutattam, most annak a kezében van, aki bármit tehet vele, amit csak akar. Ami ennél is rosszabb, hogy a férjem épp békésen iszogatja a Cuba Librét az ördög bárjában. El kéne tűnnünk, de nincs rá időnk. Ráadásul akkor ki kéne tálalnom Godfreynek.

- Asszonyom, velem jönne?- Lépett mellénk egy csinos pincérnő. Bájosan mosolygott, de Venust ismerve ha úgy adódik, biztos meg tudja védeni magát.- Senora Moreno a kedves férjét is szívesen látja az asztalánál.

- Hogyne. - Nyeltem nagyot. Arséne jól mondta. Venus hűséges barát, és ellenség. Csak remélhetem, hogy megbocsátott nekem.

Sherlock Holmes

Szép épület. Szervezett védelem. Kíváló italok. Harcképzett pincérnők.

- Uram velem jönne?- Alig tettem be a lábam, máris elvisznek. Kíváncsi vagyok hová, nem csináltam semmit. Egy jól felszerelt szobába vittek.

- Üdv Mr. Holmes.- Férfi, harmicas, nincs család, jól keres, mindene a munkája, egyszerre féli és csodálja a főnökét. Szeretné elcsábítani. Szegény nő.- Tudja, már az is gyanús, ha valaki úgy jön be ide, hogy nem rendel semmit, és nem ül le sehová játszani. A maga álcázási technikája figyelemre méltó, de az őreink felismerik az arcát. A főnök nem kedveli.

- Magával ellentétben ugyebár.- Néztem körbe észrevétlenül.

- Már értesítettük őt arról hogy itt van. Jó nagy bajba sodorta magát. - Vigyorgott kárörvendőn az ajtónállókra, akik viszonozták a gesztust.- Ha a főnök bepipul valakire... hű! Nem lennék a helyében, ha a Senora elé kerül.

- Senora? Ki is a tulajdonos pontosan?

- Nem tudja? Ez tényleg nem tudja fiúk.- Nevette el magát a mitugrász.- Sierra Moreno, természetesen. Minden ami itt van, az övé.

Ajjaj.

- Mr. Hasbi, a főnök beszélni akar vele.- Bökött felém az újonnan belépő pincérnő, nyomában egy biztonságival, aki hamarosan már a pult előtt álló egyik asztal felé terelt. Rögtön kiszúrtam a sötét fürtöket, a vörös ruhát, és a pohár peremével babráló ujjakat. Annyira hiányzott, de most nem gyengülhetek el.

A szerelmem és Arséne kutató tekintetével kísérve ültem le a vendégtér felé néző székre. Velem szemben még kettő üres volt, az egyiket nem sokkal ezelőtt hozták az asztalhoz.

Hamarosan megtudtam miért. Egy pincérnő kíséretében megérkezett ugyanis Irene, és a férje, akit a délelőtt folyamán már megfigyelhettem. Feszült, dühös csend uralkodott, amit végül Venus tört meg, a rá oly jellemző, mindenki figyelmét magára vonó hangsúllyal.

- Nem tudom, ti ketten mit kerestek itt- bökött felém és Irene felé- de olyan biztos hogy nem tesztek keresztbe nekem, mint hogy ha mégis megpróbáljátok, nem bánok veletek kesztyűs kézzel.

- Én... én ezt az egészet nem értem. Drágám, honnan ismered ezeket az embereket?- Szólalt meg zavarodottan az ügyvéd.

- Mi még nem ismerjük egymást. Sierra Moreno.- Rázott vele kezet Venus.

- Godfrey Norton, nagyon örvendek. De még mindig nem tudom honnan az ismeretség.

- Ó, én már nagyon régóta nem ismerem a feleségét.- A hangja játékos volt, de teljesen megfeszült beszéd közben.

- Feleség?- Vette fel a fonalat Arséne.

- Igen, ma házasodtunk össze.- Norton bizonyára nem tudta miféle folyamatot indít el ezzel. Egymás szavába vágva mondtuk a saját igazunkat, végül a régi szokásainkhoz híven, Venus állította le a vitát, de egészen új módszerrel: a penge, amit eddig ki tudja hol tartott, most az asztallapból állt ki.

- Rendben, azt hiszem értem.- Kortyolt nagyot a koktéljából a nő.- Te-mutatott Arsénera- a Concorado ékkőért jöttél, ami nálam van. Ti- a házaspár következett- ideiglenesen szálltatok meg a hotelemben, és valószínűleg azt terveztétek, hogy az esküvő után elhagyjátok a várost. Ami pedig téged illet- a hangja hideg és éles lett. Mögötte a testőrei összerezzentek- a kémeim azt jelentették, hogy a Cseh trónörökös megkeresett- ismét Irenera villant a szeme, és egyértelmű szemrehányás látszott az arcán- aki azt akarta, hogy szerezz meg némi kompromittáló információt, ami Irene birtokában van. Vagyis a törvényes és kevésbé törvényes út sem jött be nekik. Ezek a csehek semmit nem képesek egyedül megoldani.- Morogta még halkan.

Egy pincér kérdés nélkül felszedte az asztalról a poharakat, egy másik pedig egy borítékot csúsztatott a vörös ruhás szépség elé. Ő belepillantott, majd a táskájába csúsztatta. Csak ekkor szakadt ki a gondolatai közül, és a pohara után nyúlt volna ami eltűnt.

- Egy pincér vitte el a poharakat igaz? - Kérdezte elrévedve.

- Igen. Pedig még nem fejeztem be a whisky-met.- Dőlt hátra Arséne. Venus erre körülnézett, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta a kést az asztalból, és elhajította.

A levegő megfagyott. Az emberek elhallgattak. Az őrök a fegyverük felé nyúltak. A pincérnők megfeszültek.

A kés az egyetlen férfi pincér mellett ért célba, csak a rózsamintás véset látszott ki a falba fúródott fémből.

- A következő a hátadba repül.- Akár egy királynő, olyan tartással és hangsúllyal beszélt Venus. Az őrök elé vitték a megadását jelző tolvajt. - Még nem fejeztem be az italomat.- Mondta nyugodtan a sötét hajú bártulaj, és a pincér tálcájáról leemelte a poharát.- Tudod, a Diamonds are Forever először egy japán hotelben jelent meg. A koktélimádó, aki ezt az italt kéri ki, egy Gray Goose vodka alapú mixet kap egy kis lime-mal megbolondítva és egy 16 000 dolláros, 1 karátos (0,20 grammos) csiszolt gyémánttal „megfűszerezve". Kortyolt az italba. Én szeretem a hagyományokat, de ezt a receptúrát kissé megváltoztattam. - A kiürült pohárból egy vörös színű ragyogó drágakő gurult ki.

- Jim küldött igaz?- Nem volt szükség válaszra, a férfi reakciójából mindent kiolvastunk. - Akkor ki?- Újabb következtetések.- Engedjétek, hadd menjen.- Legyintett a nő fáradtan. Most először tűnt leterheltnek. Kimerültnek.

- Akkor ki küldte a kamu pincért?

- Én voltam.- Rajtam és Venuson kívül mindenki csodálkozva bámult Godfrey Nortonra.

- Miért?- Tette fel a mindenkit égető kérdést Irene.

- Kapkodva szerveztük az esküvőt. Még rendes menyasszonyi ruhád sem volt, gyűrűről nem is beszélve. Hallottam, hogy egy dúsgazdag üzletasszonynál van egy ritka, és értékes drágakő, és arra gondoltam akinek ennyi mindene van, az nem hiányolná sokáig. Szerettelek volna meglepni vele, de mindenki tudja, hogy a kő nem eladó. Ostoba voltam. - Itt Venusra nézett.- Bocsásson meg kérem.

A csönd lassan fojtogatóvá vált, Venus arca pedig nem árulkodott semmiről. Akár egy ügyes bűvész, úgy forgatta az ujjai között a gyűrűt, amibe a Concorado volt foglalva. Mindenki az ítéletre várt. A legtöbben meg sem próbálták leplezni hogy hallgatóznak, feszült figyelemmel követték az eseményeket. A lehajtott fejjel álldogáló Nortont, a néma Venust, és a férje mellett ácsorgó Irenet.

- Sokan megkerestek mostanában. Mindenki szívességeket akar, amit talán nem tudnak viszonozni. Üzletet kötni, miközben rettegnek az üzletféltől. A Concorado egész európát lázban tartja. De senki nem volt még olyan arcátlan és botor, hogy megpróbálja ellopni tőlem. A báromban. Milliárdosok vették fel velem a kapcsolatot, hogy ezt az apró tárgyat birtokolhassák. Most pedig itt áll előttem egy vadidegen, egy egyszerű ügyvéd, aki a feleségének akarta ellopni. - Senki nem tudta mi következik. Mindenki meg volt zavarodva. Az általános meglepettség pedig tovább fokozódott, mikor a hírhedt üzletasszony a férfi elé tette a gyűrűt.- A tied. Most pedig mindenki kifelé.- Nem volt semmi fenyegető él a hangjában, de az évek alatt a szinte mindig fellelhető kedvesség is kikopott a szavai mögül.

Az emberek lehajtott fejjel távoztak. Mi Arséneel haboztunk, de mikor Venus hátat fordított nekünk és a bárpulthoz lépett, mi is elhagytuk az épületet. Csak hazafelé vettem észre a zakóm belső zsebében a borítékot, benne a fényképpel, amiért küldtek.

- Így történt kedves Watsonom, mégpedig szóról szóra.- Fejeztem be a históriát, miközben már a pipámat tömtem.

- Meg fogja még keresni Senora Morenot?

- Nincs rá szükség. Már többször is bebizonyosodott, hogy a sors, - melyben kevéssé hiszek,- mindig összesodor bennünket.