Irene, Arsène, Venus meg én izgatottan ültünk az asztalnál aznap este. A három felnőtt a Mycrofttal való találkozást tárgyalta, kissé dühített is, hogy kihagynak a beszélgetésből, úgyhogy kezdtem durcás lenni. De aztán a béke jeléül inkább elújságoltam Lupinnek, hogy Gutsby-féle kolbászt kapunk, amit ő – rendes francia ínyenctől elvárhatóan – kíváncsisággal elegy kétkedéssel fogadott.

Billy úgy terítette meg az asztalt, mintha valami ünnepi alkalom lenne, és miután
a helyünkre vezetett minket, eltűnt a konyhában, majd ezüstbúra alá rejtett, hatalmas tállal jelent meg újra.

– És Sherlock? – kérdeztem az üresen maradt székre pillantva.

– Azt mondta, pár perc múlva jön, de mi csak kezdjünk enni – magyarázta Arsène.

Egy pillanatra megint elfogott az ingerültség. Arra sem méltat minket, hogy együtt vacsorázzon velünk? Ennyire lefoglalják a méhei?

Billy letette a tálat az asztal közepére, majd a bűvészektől ellesett mozdulattal
leemelte róla a búrát.

– De hát ez… – hebegtem zavartan.

– Kolbász mustárral! – állapította meg Irene, és mosolyogva hajolt közelebb
a tálhoz.

– Sok-sok mustárral – pontosított Arsène.

A tálon semmi más nem volt, mint kolbász és mustár, mindkettő hatalmas mennyiségben. A kolbászok valósággal fulladoztak a mustárban.

– Pontosan! – kiáltott fel büszkén Billy. – Kolbász Gutsby módra, szépapám, Keeran Gutsby eredeti receptje szerint. Burgonyakörettel, természetesen – tette hozzá, miközben az asztalra helyezett egy vajas burgonyával teli tálat, és bőséges adagot tett belőle a tányérunkra.

- Remekül néz ki.- Evett egy falatot Venus.- És az íze is jó!

Egy pillanatig mozdulatlanul ültünk, vártuk, hogy magunkra hagyjon minket, de ifjú komornyikunknak esze ágában sem volt kimenni. Alig várta, hogy megkóstoljuk az ételt, amelyre ilyen büszke volt.

– Ne várjuk meg Sherlockot? – kérdeztem.

– Bocsássanak meg, de a Gutsby-féle kolbászt forrón kell enni – közölte Billy egy meghajlás kíséretében.

Arsène a vállát vonogatta, azután kételyeit legyőzve másodikként kóstolta meg a tányérján levő ételt. A következő pillanatban felcsillant a szeme.

– Hmmm, ez tényleg finom! – kiáltotta meglepetten.

Magam is megkóstoltam az első falatot, és csodálkozva tapasztaltam, milyen ízletes.

A hús puha volt és pont megfelelő finomságúra darálták, a mustár nem volt túl csípős, de jóízű…

– Ugye? Mondtam, hogy különleges lesz! – jelentette ki Billy elégedetten, miközben mi üdvözült képpel faltuk az ételt. – Nevan bácsikám húsboltjában vettem, ő maga készíti az öreg Gutsby receptje alapján.

– Ha Sherlock nem szedi a lábát, az ő részét is megesszük – mondta Irene
mosolyogva.

– Nem hagyom, hogy elegyétek előlem ezt a mennyei illatú kolbászt! – kiáltott fel Sherlock, aki épp ekkor jelent meg az ajtóban. Furcsa módon úgy tűnt, hogy ő is fényes kedvében van. Rögvest helyet foglalt a szokásos helyén, Venus balján.

Félbevágott egy kolbászt, alaposan szemügyre vette, majd kijelentette:

– Tökéletes egyensúly a zsíros és sovány részek között, kiváló érlelés, a sárga
mustármag és a malátaecet pompás párosítása, finomabb, mint az a változat, amelyhez meleg vízben áztatják a magokat, és amely természetesen fanyarabb és csípősebb.

– Íme, a nagy nyomozó megengedi, hogy tanúi legyünk pályafutása egyik
csúcspontjának, amikor a híres, következtetéseken alapuló Holmes-módszert kolbászra alkalmazza! – tréfálkozott Arsène, miközben odatolta a burgonyát a barátja elé, aki szokásától eltérően nem dühösen fújt egyet, hanem ferde mosoly tűnt fel az arcán.

– Eléggé éhes vagyok, úgyhogy bocsáss meg, de jobb dolgom is van annál, mint
hogy az ostoba provokációidra válaszoljak – jelentette ki Sherlock, és bőségesen megrakta a tányérját.

A vacsora vidám hangulatban, mosolyok és boldog pillantások között telt. Billy,
miután elérte a remélt hatást, pont egy pillanattal azelőtt osont ki az étkezőből, hogy eszembe jutott volna megkérni Irene-t, engedje meg, hogy leüljön közénk. Hosszú idő óta először én is jó étvággyal ettem. Arsène különös konyhaművészeti anekdotákkal szórakoztatott minket, amelyeket kalandos élete során gyűjtött össze. Irene pedig felidézte, milyen érdekes szokásokkal találkozott, amikor nemzetközi kémként utazgatott a világban. Sherlock viszont meglepően hallgatag volt: nem kérdezett semmit Mycroftról, és észrevettem, hogy gunyoros pillantásokat küld felénk, mintha valami titkot őrizgetne. Ennek ellenére elkerekedett a szemem, amikor, mintha csak a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó, bejelentette:

– Barátaim, a vacsora kellemesen bőséges volt, de most azt javaslom, vonuljunk vissza a szobáinkba, Csomagolnunk kell, és ki kell pihennünk magunkat, mert hamarosan elutazunk.

– Elutazunk? – kiáltottam fel meglepetten, a többiek nevében is.

– Mit titkolsz előlünk, öregem? – kérdezte Arsène. – Szótlanul ülted végig
a vacsorát, de úgy nézel ki, mint a macska, amelyik épp most falta be a kanárit.

– Napok óta gondolkozom a kulcsról meg a céduláról, amelyet Anasztáziától
kaptunk – magyarázta Sherlock. – Az első következtetésem az, hogy a cédulán lévő
szám egy széf kódja.

– Erről már beszéltünk – szólalt meg Irene –, de ha úgy van, ahogy mondod, ez a két nyom kevés ahhoz, hogy megtaláljuk a bankot.

– Hmm… hosszú pályafutásom során, azt hiszem, bebizonyítottam, hogy Sherlock
Holmes elméje számára nem létezik túlságosan bonyolult feladat.

Arsène rám kacsintott, és odasúgta:

– Amikor harmadik személyben kezd beszélni magáról, az azt jelenti, hogy
közeledik az est fénypontja!

Sherlock nem adta jelét, hogy hallotta volna. Előhúzta a zsebéből a kulcsot, és így folytatta:

– Megvizsgáltam, milyen anyagból készült, és megállapítottam, hogy alpakkából, amelyet Németországban szabadalmaztattak Neusilber, vagyis újezüst néven.

– Tehát a bank Németországban található! – kiáltottam fel.

– Ne siess annyira, Mila. A következtetéseken alapuló módszer nem abból áll, hogy az első utunkba kerülő adatok alapján találgatni kezdünk.

Elvörösödve fogadtam a korholást, és hagytam, hogy Sherlock folytassa
a fejtegetését.

– Az alpakka olyan ötvözet, ami rézből, nikkelből és cinkből áll, de csekély százalékban ólmot, ónt, mangánt vagy vasat is tartalmazhat. A múlt században
evőeszközöket gyártottak belőle, mert jóval olcsóbb, mint az ezüst. Tartóssága miatt kulcskészítéshez is szívesen használják. A nyomozásunk szempontjából elvileg nem kedvező az a tény, hogy igen elterjedt, de szerencsére ebben a kulcsban van valami különleges.

Tüzetesen megnéztem az apró tárgyat, amelyet Holmes az ujjai között forgatott.

Próbáltam rájönni, mi az, ami annyira sajátossá teszi.

– Látjátok, milyen sötét? Az ólom miatt, aminek az aránya ebben az esetben
nyilvánvalóan meghaladja a szokásos hat százalékot az ötvözetben. Táviratoztam egy cambridge-i kémiaprofesszornak, és megtudtam, hogy az alpakka különféle változatai közül, melyek között ott van a Neusilber vagy francia riválisa, az Argentan, létezik egy olyan, amelyet egy Schwab nevű kis genfi cég szabadalmaztatott. Schwab úr annyira
meg volt győződve az általa kitalált ötvözet kiváló minőségéről, hogy a saját nevét adta neki, de sajnálatos módon az erős versenyben a Schwab elbukott. A cég pár éve megszűnt. A termékeiket kizárólag Svájc határain belül értékesítették.

„Akkor tehát Svájcban kell keresni a bankot!”, vágtam volna rá, ha nem tartottam volna attól, hogy megint bakot lövök, így inkább hallgattam. Sherlock alig észrevehető mosollyal fordult felém, majd ünnepélyesen kijelentette:

– Ebből tehát arra gondoltam, hogy egy svájci bankról lehet szó. De melyikről?
Napokig törtem a fejem, de nem jöttem rá. Míg fel nem ismertem, hogy a megoldás itt van a közvetlen közelemben… és…

Valamennyien csüggtünk az ajkain.

– És? – sarkallta folytatásra Arsène türelmetlenül.

– A méhek! – felelte Sherlock az asztalra csapva.

– A méhek? – értetlenkedett Irene.

– Azért hozattam ide a méheimet, hogy kikapcsolódjak, másféle problémákkal
foglalkozzak, és közben a tudatalattim zavartalanul működhessen, amint a legújabb elméletek javasolják. Nos, lehetséges, hogy ezek az elméletek csupa badarságot hordanak össze, de jelen esetben akkor is nagy szerencsém volt. Nézzétek meg jól a kulcsot.

Én addigra már megnéztem minden szögből: hatszögletű volt a feje, és ugyancsak hatszögletű kis lyuk volt rajta, amelyen át kulcstartóra lehetett fűzni.

– Nem vesztek észre semmit? – kérdezte Sherlock olyan hangon, mint egy öreg
tanító bácsi.

– Hát… hatszögletű, mint a méhkasok sejtjei – próbálkoztam a nyakamat behúzva, mintha félnék, hogy kikapok Holmes tanító úrtól.

– Pontosan! – kiáltott fel Sherlock lelkesen, és bal kezével a térdére csapott. – Bár a hatszög eléggé elterjedt forma a kulcsoknál, ez itt mértanilag szabályos hatszög, nem olyan lapított, amilyen szokott lenni. Egyszóval ennek a kulcsnak egészen különleges alakja van. Feltehetőleg valamilyen jelkép akar lenni. Így tehát beszereztem egy könyvet a svájci hitelintézetek történetéről, és találtam egyet, amelynek a hatszög az
emblémája: egy kis genfi magánbankról van szó, amely az Orvier-Lachard nevet viseli.

– Csak nem arrafelé van valahol, ahol a Schwab működött? – szólt közbe Irene.

– De igen. Kevesebb mint tíz kilométerre vannak egymástól. Ami elég valószínűvé teszi, hogy a múltban Schwab úr ötvözetét használták a széfjeikhez tartozó kulcsok elkészítéséhez.

– Menjünk oda, és nézzünk körül! – kiáltottam fel lelkesen, és azonnal talpra
ugrottam.

Elpirultam, amikor megláttam, hogy minden szem rám szegeződik. De igazság szerint a sötétség napjai után ebben a pillanatban kezdtem magamra találni. Nem vallott rám, hogy belesüppedek a kétségbeesésbe. Csak úgy róhatom le a tiszteletemet Ászja emléke előtt, ha mindent megteszek, hogy a végére járjunk ennek a históriának.

– Billy! – kiáltott fel Sherlock váratlanul. Mindannyian összerezzentünk.

– Igenis, Holmes úr! – felelte a komornyikunk, aki egy szempillantás alatt ott termett.

– Rád bízom a méheimet.

– A… a méheit?

– Igen. Nagyon egyszerű, ott hagytam neked három szakkönyvet az íróasztalomon, meg néhány felvilágosító cikket, amelyeket én magam írtam azzal kapcsolatban, miként kell gondozni a kaptárakat költöztetés után. Elvárom, hogy mindet alaposan tanulmányozd át. Ha szóról szóra követed az utasításokat, a méheknek semmi bajuk nem lehet. Nagyon remélem, hogy kicsattanó egészségben találom őket, amikor visszajövök. Nagy odafigyelést kívánnak, mert a Sussex és London közti út már amúgy is erősen megviselte őket.

– Nos, természetesen, Holmes úr! – mondta Billy rövid habozás után.
Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy komornyiki feladatait a méhészkedéssel kell kibővítenie. De optimizmusának láthatólag mit sem ártott ez a hír, és azonnal visszatért az arcára a mosoly.

Reméltem, hogy tényleg képes lesz gondoskodni a Sussexből érkezett rovarokról.

Végül is az ő érdemük, hogy végre van egy nyom, amit követhetünk.

Ebben a pillanatban olyan erős kopogás hallatszott, ami már dörömbölésnek is beillett volna.

Billy kiment, de szinte nyomban vissza is tért egy kopott fekete kabátot viselő, izgatott férfi mögött.

- Lorenzo! Mit jelentsen ez?- Még nem hallottam Venust közvetlenül egy alkalmazottjával beszélni, de határozottan belevésődik a jelenet az ember fejébe. A férfi megzabolázta arcizmait, és fejet hajtott.

- Senora, végre sikerrel jártunk! Már azt hittük meghal, mikor végre Santiago megtörte! Azt mondta, valami svájci bank volt a következő állomás, valami Orvier-Lachab. - Mikor meglátta Venus nyúzott, és Sherlock vigyorgó arcát, zavarodottan nézett körbe.- Viszont adódott egy pici probléma.

- Hallgatlak.- Rogyott le fáradtan egy székre a keresztanya.

- Khm.- Gyűrögette a kalapját Lorenzo.- Az alany végül nem bírta tovább a terhelést. A holttestet már eltüntettük.

- Helyes. Legközelebb ügyesebben. Remélem a rendszeres juttatásaitok mindent fedeztek.

- Hogyne Senora. Ön mindig rettentő nagylelkű!

- Me gustaría. ( Hogyne ) Ez az én keresztem. Na sicc innen, mielőtt kitalálok nektek valami új melót.- A kínzómester egy mély meghajlás után sietve távozott.- Nyögd csak ki.

- Nem akartam mondani semmit.

- Ne hazudj, engem nem versz át!- Csattant fel Venus, Holmesra nézve.- Vágj csak fel vele, hogy jobb vagy, mint az embereim!

- Miért mondanék ilyet?

- Mert rettentően idegesítő, és arrogáns vagy!

- Te pedig okos, és dühös. Nem akarlak felbosszantani, így is elég ideges vagy.

- Nem vagyok ideges!

- Hát nem aranyosak?- Súgta oda nekem Lupin.- Mint egy házaspár.

- Pofa be!- Tromfolták le egyszerre.

-*-

A St. Pancras pályaudvaron hemzsegtek az utasok. Egyik kezemben a bőröndömet fogtam, benne a legszükségesebb holmikkal, a másikban úgy szorongattam a vonatjegyet, mint valami csodatévő amulettet. Párizsba készültünk, ahonnan átszállással jutunk majd el Genfbe. Hosszú órákig tartó utazás várt ránk, és csak remélni tudtam, hogy gyorsan eltelik az idő. Alig vártam, hogy végre megtudjam, mit is rejt az a titokzatos széf. És napok óta ez a kérdés járt a fejemben:

– Mit csinálunk, ha Kindzsal marsall megelőzött minket?

Lupin, aki mióta csak megérkeztünk a pályaudvarra, állandóan hátranézett, most mintha elsápadt volna a név hallatán, és intett, hogy beszéljek halkabban.

– Mire jó ez? – mondta szemrehányóan Sherlock. – Nem valami mesebeli
szörnyetegről van szó, aki megjelenik, ha a nevét hallja.

– Arsène-nek igaza van, bárhol figyelhetnek minket – szólt közbe Irene, és ő is körbepillantott. – De Mila kérdése nagyon is jogos.

– A kulcs a mi kezünkben van, hála Milának, aki talpraesett módon egy másik kulcsot adott át a marsallnak – mondta Sherlock. – Tehát nincs okunk aggodalomra: még ha egy mesebeli szörny képességeivel lenne is felruházva a marsall, és rájönne, melyik zárba illik az igazi kulcs, amit már eleve nehezen tudok elképzelni, akkor sem tudná kinyitni a széfet.

Jóval a vonat indulása előtt kint voltunk a peronon. Arsène letette a földre
a bőröndjét, amely határozottan nagyobb volt, mint az enyém.

– El kell szaladnom egy pillanatra a mosdóba, megtennétek, hogy addig vigyáztok rá? – kérdezte kényszeredett mosollyal. – Benne van a mesterségem összes eszköze…

– Nem tudod kivárni, míg felszállunk a vonatra? – mondta Irene.

– Nem vagyok valami jól. Talán nem kellett volna annyit ennem a Gutsby-féle
kolbászból. De az is lehet, hogy a szakácsnőnktől kaptam el a betegséget – magyarázta Arsène, és észrevettem, hogy csakugyan sápadt az arca.

– Tizenkét perced és negyven másodperced van… mostantól kezdve – jelentette ki Sherlock, miután megnézte a zsebóráját. Venus gyanakodva vizsgálta a barátját.

Arsène sietős léptekkel távolodott a tömegben. Ha lábujjhegyre álltam, egy ideig még követni tudtam ősz fejét, de hamar szem elől vesztettem.

– Furcsán viselkedik – súgta oda Sherlock Venusnak, aki erre aprót bólintott.

Én is úgy láttam, hogy Arsène csak valami ürügyet keresett, hogy elmehessen. De miért? Talán pénzre volt szüksége az utazáshoz, és arra gondolt, hogy megint szert tesz valamilyen kisebb zsákmányra, mint a teázóban. De úgy találtam, butaság lenne Sherlock közvetlen közelében ilyesmivel próbálkozni. Mit szólna, ha megtudná, hogy öreg barátja egyáltalán nem szakított múltbeli „szokásaival”?

– Már itt is vagyok – mondta ekkor Arsène, és a vállamra tette a kezét. Jól rám ijesztett.

Útközben belemerültem egy izgalmas detektívregénybe, da amikor átmentünk az étkezőkocsiba vacsorázni, lopva időnként Arsène-re pillantottam, és észrevettem, hogy Sherlock is ezt teszi.

– Muszáj volt éppen a város leghíresebb szállodájában megszállnunk? – kérdezte
Sherlock, amikor a bérkocsi Genfben megállt az impozáns homlokzatú Hotel Beau Rivage előtt.

Lupin felnevetett.

– Öregem, ha már utazunk, akkor utazzunk kényelmesen. Milyen csodás szálloda! Hé, nem itt volt, hogy Sissi császárnét… – kezdte Arsène kedélyesen, de mihelyt rám pillantott, elhallgatott.

– Nem, nem itt volt. Séta közben történt – felelte zord arccal Irene a Genfi-tó felé
mutatva, melynek partján kellemes, széles sétaút húzódott. Párocskák jártak ide, gyerekek a dadusaikkal, beszélgetésbe merülő hölgyek, komoly külsejű urak.

– Mi történt? – kérdeztem, de valójában tudtam a választ. Itt gyilkolták meg az
osztrák császárnét, nem sokkal a századforduló előtt.

– Valami, amivel semmi dolgunk, mivel nem vagyunk sem hercegnők, sem
császárnék – jelentette ki Irene, és megszorította a kezem.

Elismerő pillantást vetettem rá. Irene a cseh király titkos lánya volt, de fellázadt a sorsa ellen, romba döntötte azoknak az embereknek a mesterkedéseit, akik őt,
a kamaszlányt szerették volna a trónra ültetni a trónbitorló – és egyben apja gyilkosa – helyett. Irene azonban úgy döntött, hogy maga építi fel a jövőjét. Mindig azt mondogatta: „A sors nem létezik”.

Én is egy uralkodó lánya voltam. Nem is királyé, hanem cáré. De csöppet sem érdekeltek a koronák, birodalmak, nemesi címek. Két célom volt csupán: igazságot szolgáltatni Ászjának, és egyedül eldönteni, mi leszek, ha nagy leszek. Talán kém, mint Irene. Vagy nyomozó, mint Sherlock. Nemzetközi hírű tolvaj vagy maffiózó talán nem – de mindenképpen személyes döntésről volt szó. És a szabadságról. Arról a szabadságról, amit elsőként Ászja mutatott meg nekem, amikor határozottan és jókedvűen szállt szembe az orosz udvar szabályaival, és bebizonyította, hogy az élet ajándék, amelyet mindennap ki kell élvezni. Azután az ellenségeink megfosztották csodálatos életkedvétől, és végül Danzig kikötőjében kioltották az életét, miközben mi hiába próbáltuk megvédeni.

– Azt akarjuk kideríteni, miért történt az, ami Danzigban történt – mondta Irene, és gyengéden megsimogatta az arcomat. Pár napja, amikor még bezárkóztam
a haragomba és fájdalmamba, elhúzódtam volna, most viszont hálásan fogadtam ezt a kedveskedő gesztust. Hamarosan megértjük, mi történt, és bármit tudunk meg, mindenképpen továbblépünk.

A Beau Rivage elképesztően fényűző hotel volt. Arsène elmesélte, hogy számos király, királynő, császár, híres zenész, indiai maharadzsa szállt meg itt… A bejáratnál nagy, rózsaszín márványoszlopok magasodtak, a falakat csipkefinomságú stukkók díszítették, bent, a portával szemben pedig szökőkút csobogott. Az étterem legalább olyan színvonalasnak bizonyult, mint a pompás berendezés, úgyhogy igen ízletes vacsorában volt részünk. Arsène, hogy lássuk, milyen jártas az előkelő körökben, hihetetlen történeteket mesélt a francia és európai felső tízezer szerelmi és egyéb ügyeiről, melyekről fordulatos élete során tudomást szerzett. Én azonban továbbra is gyanakvó pillantásokat vetettem rá. Nem tetszett, ahogy az utóbbi időben viselkedett.
Csak a csodás őszibarackos savarin tudta elvonni róla a figyelmemet pár percre. Azután Irene gondoskodott róla, hogy visszatérjek a való világba.

– Most, hogy erőre kaptunk, ideje, hogy nekilássunk a tervünk megvalósításának – jelentette ki határozottan.
Pár perc múlva már mindannyian a kettőnk számára bérelt elegáns lakosztály szalonjában gyűltünk össze. Arsène letett a földre egy bőrtáskát, amelyet kíváncsian méregettem, mert fogalmam sem volt róla, mit rejt.

– Kicsit utánanéztem a dolgoknak – kezdte Sherlock. – Az Orvier-Lachard Bankban megfelelő díj fejében lehetséges névtelenül széfet bérelni. Bárki, aki birtokában van a kulcsnak, hozzáférhet. Nem kellenek sem iratok, sem aláírásminták, elég fizetni. Természetesen nem tudhatom biztosan, de a körülmények ismeretében úgy
gondolom, ezt a megoldást választotta az az illető, aki Anasztáziának adta a kulcsot.

– Akkor menjünk, és nyissuk ki! – mondtam. Alig vártam, hogy fény derüljön rá, mi van a széfben.

– Várj egy kicsit. Ezeket a széfeket gyakran sötét ügyekben használják, és az érkezésünk nemkívánatos figyelmet kelthet – szólt közbe Arsène.

– Attól félsz, hogy valaki megfigyelés alatt tartja a bankot? – kérdezte Irene.

– A kulcs a legfőbb nyom, ami elvezet az Orvier-Lachard Bankhoz, és ilyen
kulcsunk csak nekünk van – mondta Sherlock. – Másfelől viszont ez igen zavaros ügy, és nem zárhatjuk ki, hogy valakihez más csatornákon keresztül eljutott ugyanez az információ, úgyhogy némi óvatosság biztosan nem árt. És ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a bank akár meg is tagadhatja tőlünk a széfhez való hozzáférést, ha nem szolgálunk kielégítő magyarázattal.

– Vagyis szükségünk lesz egy fedősztorira – állapította meg Irene.

– Mi sem egyszerűbb ennél! – csapta össze a két tenyerét Sherlock. – Egy család! Elhunyt rokonunk hagyatékáért jöttünk.

Arsène halványan elmosolyodott, és előbb a barátjára, majd Venusra pillantva azt mondta:

– Remek, én leszek a család ügyvédje, így aztán ti ketten játszhatjátok el a…
Sherlock közömbösséget színlelt, de az orra hirtelen vörös színt öltött.

– Testvérek – zárta le a kérdést Irene, úgyhogy Arsène nem sokáig örülhetett.

– Hihető – jelentette ki Arsène, és Sherlock felé fordult. – Sherlock pont úgy fest, mint egy öreg, embergyűlölő agglegény, aki a húgával meg az unokahúgaival él.

- Nem, ez már sok. Én leszek a gyászoló feleség.- Rázta a fejét Venus.

- Remek. Végülis egy olyan van csak a csapatban, aki bármikor el tudja sírni magát.- Lelkesült fel Lupin. - Az öreg Sherlock meg majd érzelmi támaszt nyújt.

– „Öreg”, mondja a csapat egyetlen ősz hajú tagja – gúnyolódott Sherlock, aki
ekkorra már visszanyerte szokásos arcszínét.

– Haha, mondja ezt az ifjú legény – nevetgélt Arsène. – Honnan tudhatom, hogy nem használtad-e a vegyészeti ismereteidet valamilyen hajfesték kifejlesztéséhez? A te korodban nem igazán hat természetesen ez a szín…

– Szó sincs róla. Különben is, Venus és Mila nemrég találkoztak Mycrofttal, neki sincs egyetlen ősz hajszála sem, pedig nemsokára betölti a hetvenet.

– Amennyire abból a pár szál hajából meg lehet állapítani…

Sherlock vigyorogva bólintott.

– Igazad van. Én sokkal szebben öregszem.

– Férfiak! – kiáltott fel Irene, és rám kacsintott. – És még azt mondják: hiúság asszony a neved…

– Elég volt a fecsegésből – mondta Sherlock Arsène-nek. – Szedjük össze a szükséges kellékeket, és lássunk munkához.

Arsène kinyitotta a bőrtáskát, és kivett belőle néhány kitöltetlen útlevelet,
tintásüveget és tollat. Sherlock kibújt a zakójából, a könyökénél gumiszalaggal
rögzítette feltűrt ingujját, majd gyakorlott hamisítóra valló gyorsasággal munkához látott. Venus alig egy másodperc késéssel csatlakozott hozzájuk.

– És még nekem van bűnözői múltam – viccelődött Arsène, miközben maga elé
húzott egy másik útlevelet, és elkezdte beírni a hamis személyi adatokat. Én
hitetlenkedve, de elbűvölten figyeltem.

– Kedves Mila, mit szólnál hozzá, ha Samantha Mulligan lennél, és az amerikai nagybácsikáddal utaznál, akit… – Arsène a Sherlock kezében lévő útlevélre sandított – Augustus Cavendishnek hívnak?

Aznap este nehezen tudtam elaludni. Egyre csak a terv járt a fejemben, amelyet Sherlock, Lupin, Irene és Venus az utolsó részletig kidolgozott, és új szerepébe bújva számtalanszor elpróbált.

Hihetetlen volt, ahogy megváltozott a tartásuk, a kiejtésük, és teljesen más emberré váltak. Annyira egy hullámhosszon voltak, hogy egy pillanatra elfogott a féltékenység.
Hiába szakadtak el egymástól hosszú évekre, ez a kapcsolat ott vibrált köztük, mint az áram, láthatatlanul, de roppant erővel. De bármennyire is elismertem kivételes tehetségüket és együttműködési képességüket, amely akár elképzelhetetlennek tűnő eredményeket is hozhatott, továbbra is attól féltem, hogy ez a küldetés túl jelentőségteljes, túl nehéz, és katasztrofális véget ér.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte a szomszédos ágyban fekvő Irene.

– Nem.

– Nincs abban semmi különös, ha akció előtt izgatott az ember – próbált
megnyugtatni.

Összefontam az ujjaimat a szívem fölött, belekapaszkodtam a takaróba, és a plafont bámultam.

– És ha… – kezdtem, de mondat közben abbahagytam. Nem tudtam
megfogalmazni, mi jár a fejemben.

– És ha a széfben nincs semmi érdekes? Ez aggaszt, ugye? Hogy mindaz, amit
tettünk, és amit nem sikerült megakadályoznunk, hiába volt.
Azonnal Irene felé fordultam, noha a sötétben nem láttam az arcát. Még mindig meg tudott lepni: időnként jobban megértette a gondolataimat és a félelmeimet, mint én magam. Nem kellett válaszolnom, mert folytatta:

– Sajnálom. Sosem fogom tudni elmondani neked, mennyire sajnálom, sosem sajnálhatom eléggé. Egyre csak arra gondolok, mit tehettünk volna, hogy ne történjen meg.

– Nem a te hibád – mondtam, és úgy éreztem, hatalmas kő esik le a szívemről. – Ászja nincs többé, és én mindennap azt kívánom, bár ne így lenne, de tudom, hogy nem a te hibád.

A kezemet nyújtottam felé, és Irene megfogta a sötétben, odahúzta a két ágy közti résbe. Így aludtam el, az ő testének melegébe kapaszkodva. Jöjjön, aminek jönnie kell: bármi lesz is a nyomozásunk eredménye, bármilyen lépést kell tennem ezen a hatalmas, veszedelmes sakktáblán, nem leszek egyedül.