A séta után a következő napok lassacskán teltek a négy fal között. Sherlock visszavonult és a méheivel foglalatoskodott, Irene pedig gyakran elment otthonról.

Időnként Arsène is eltűnt, de ügyelt rá, hogy mindennap eltöltsön velem egy-két órát, amikor is a kedvenc édességeimmel kényeztetett. A finomságok kóstolgatása közben olykor enyhe bűntudat tört rám. És ha tényleg pénzzavarban van, és ezzel a vásárolgatással csak még inkább magára haragítja a cukrászt? De aztán egy mosollyal elűztem a gondolatot. A merész Arsène Lupin csak nem fél a kövérkés, hebegő Monsieur Bernier-től!

Arra gondoltam, esetleg megkérhetném Irene-t, hogy fizesse ki az adósságát, de az utóbbi időben nem túl gyakran beszéltem a nevelőanyámmal. Már kezdtem azt hinni, hogy ebben a házban fogok elfonnyadni - pedig mindig sok időt töltöttem a szabad levegőn, még a fagyos gatcsinai télben is -, amikor egy napon Billy a vacsoránál bejelentette:

- Mila kisasszonynak levele érkezett.

Kíváncsian forgattam a borítékot: csak az én nevem volt rajta, a feladót nem tüntették fel.

- Na hiszen! - csattant fel Venus, és megvető pillantást vetett a borítékra.

- Mi az, én nem kaphatok levelet? - kérdeztem csípősen.

- Dehogy! Csak bosszantó, hogy így nagyképűsködik! - kiáltotta Venus.

- Kicsoda? - értetlenkedtem.

- Levendulakék Smythson levélpapír saját vízjellel - fortyogott tovább.

Jobban megnéztem a papírt, és a fény felé tartva megláttam a két összefonódó betűt: H és H.

Irene összerezzent.

- Helena Holmes - mondta. - Mit akar a nővéred Milától?

- Honnan tudhatnám? Az utóbbi időben nem nagyon tartottuk a kapcsolatot - vágta rá Venus, élesen.

- Nem tudtam, hogy van nővéred.- Jegyeztem meg csodálkozva.

- Megszakított minden kapcsolatot a családdal, majd csatlakozott a Scotland Yardhoz, és börtönbe dugta a saját nagyanyját, és nagynénjeit. Utána megölette őket egy rabbal. - magyarázta Venus és kis legyintéssel fejezte be a mondatot. - Mindenesetre kíváncsi vagyok rá, mit akar tőled. Lehet, hogy csak Mycroft helyett intézi a papírmunkát.

Felbontottam a borítékot, és tágra nyílt szemmel néztem a benne lévő papírlapra.

Meghívó volt a Hotel Griffiths ötórai teájára.

- Nahát, ez vicces - fújt egyet Sherlock.

- Mi?

- A Bohemia Street sarkán van - fordult sokatmondó pillantással Irene felé.

Nem igazán értettem, miért, de Irene is bosszúsnak tűnt. Arra gondoltam, valami múltbeli kalandról lehet szó, amit elhallgatott előlem.

- Elkísérlek - jelentette ki most.

- Hm... szóval... van itt egy kis gond - feleltem, miközben döbbenten olvastam végig a levelet. - Kifejezetten azt kérték benne, hogy ne anyám társaságában jelenjek meg.

- Micsoda?! - hüledezett Irene, Venus pedig elnevette magát.

- Nagyon egyszerű - szólt közbe Sherlock. - Mycroft még ma is az angol titkosszolgálat tanácsadója. Szerintem soha nem megy nyugdíjba, ott fog ülni az irodájában az idők végezetéig. És ha valaki együtt látna titeket, még azt hinné róla, hogy valami piszkos ügyletbe bonyolódott az amerikai titkosszolgálattal.

- Rendben. Akkor te mész oda - jelentette ki szárazon Irene.

- Én? Nem lehet, dolgom van. El kell mennem egy nagyon fontos könyvért...

- Ne butáskodj, Sherlock! Csak nem akarod azt mondani, hogy még mindig félsz a bátyádtól?

- Hogy én félek attól a vén, nagyképű vízilótól?

- Barátaim, ássátok el a csatabárdot: én megyek! - szólalt meg ekkor Lupin.

- Te? És szerinted Mycroft hajlandó lesz együtt teázni egy nemzetközi hírű betörővel? - kérdezte Sherlock.

- Nem Arsène Lupinnel fog teázni, hanem Gerard Lefevre-rel, az ifjú Mila franciatanárával! - felelte erre Arsène. - És nyilván felismer majd, de garantálom, hogy egyetlen kíváncsiskodó sem fogja megtudni, ki vagyok, és nem fogok ártani a bátyád nagy becsben tartott hírnevének.

- Felejtsd el Arséne. - Szólalt meg visszafojtott dühvel Venus. Én megyek.

Pontban öt órakor Venussal, vagyis inkább Sierra Morenoval helyet foglaltunk a Hotel Griffiths fényűzően berendezett teázójában. Kissé ideges voltam a gondolattól, hogy Mycroft Holmes, vagy talán Helena Holmes találkozni kíván velem. Mit akarhatnak tőlem?

A nyakamat nyújtogatva fürkésztem a teázóba belépő embereket.

- Azonnal rá fogsz ismerni - mondta Venus hidegen. Tudtam, hogy a hangsúly nem nekem szól, de még így is beleborzongtam.

- Hogyan ismerhetnék rá, amikor soha nem... - kezdtem, de mindjárt el is hallgattam.

Ebben a pillanatban Sherlock lépett be az ajtón. Csak éppen idősebb, kopaszabb és határozottan testesebb változatban. Arsène előzőleg elmondta, hogy csupán pár év van a két testvér között, de Mycroft úgy festett, mint aki már betöltötte a nyolcvanat. Talán mert bottal járt, hogy kisebb súly nehezedjen a térdére. Sherlockhoz hasonlóan ő is százkilencven centi magas lehetett, de teljességgel hiányzott belőle az öccsére jellemző, fékezhetetlen élénkség. Átható tekintete volt, arcán, amelyet mintha vésővel faragtak volna, komoly kifejezés ült. Olyan volt, mint egy élő hegycsúcs.

- Üdvözlöm, Miss Adler. Örvendek, hogy megismerhetem végre - mondta a kezét nyújtva. Olyan erős volt a kézfogása, hogy összerezzentem. - Miss Moreno.

Azután odahívta a pincért, és teát, valamint hatalmas mennyiségű uborkás szendvicset és teasüteményt rendelt. Figyeltem, ahogy befalt fél tucat szendvicset, majd összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:

- Miért kívánt találkozni velem, Mr. Holmes?

- Azért, hogy megértsem, milyen figurák sorakoznak a sakktáblán, kedvesem - felelte, és a tekintetén látszott, hogy úgy olvas a gondolataimban, mint egy nyitott könyvben. Doktor Watson írásaiból tudtam, hogy Mycroft még Sherlocknál is eszesebb, csakhogy ő teljesen más utat választott, mint az öccse.

- Tehát én is csak egy bábu vagyok a sakktábláján? - kérdeztem, és felszegtem az állam.

- Bábukat a dámajátékban használnak, kisasszony. Az ostobák időtöltése! Itt most sakkjátszmáról beszélünk, és ami az ön szerepét illeti, ki tudja... Lehet, hogy gyalog, de az is lehetséges, hogy királynő - felelte, mielőtt beleharapott volna egy újabb szendvicsbe.

- Én egyszerűen csak Mila Adler vagyok - jelentettem ki a fejemet rázva.

Meglehetősen bosszantónak találtam Mycroft modorát.

Válasz helyett Mycroft végigmért, azután megtörölte a száját a szalvétával.

- Örvendtem a találkozásnak, Miss Adler - vetette oda.

- Ennyi volt? - kérdeztem tágra nyílt szemmel.

Mycroft Holmes nagy nehezen feltápászkodott a székéről, és a botjára támaszkodva meghajolt felém, ami megerősítette, hogy véget ért a beszélgetésünk.

- Tudom, hogy az ön ifjú és kényes fülének ez kissé nagyképűen hangzik, de az én időmből negyedóra végtelenül sok! Kellemes napot kívánok önnek és a kedves... nevelőjének - mondta erre, majd hátat fordított, és elindult a kijárat felé.

- Mi... mi történt itt? - kérdeztem összezavarodva Venustól, miután Mycroft távozott.

- Azt hiszem, Mycroft Holmes egyetlen pillantással felmérte a múltadat, a szokásaidat és a jellemedet! - felelte ő.

- Rendben... de miért?

Venus némán nézett egy darabig, aztán vállat vont, mint aki nem találja a választ.

- Gyere, menjünk haza - mondta végül, miután bekapott még egy teasüteményt.

Hazafelé a kocsiban egy szót sem szóltam. Részben az iménti, roppant furcsa találkozó némított el, részben pedig az, hogy úgy éreztem, Venus mégiscsak szeretrtt volna találkozni a nővérével. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor hazaértünk, én pedig rögvest Irene keresésére indultam, hogy elmeséljem, milyen furcsán alakult a találkozóm Sherlock bátyjával. A konyhaajtóban találtam rá, ahol épp komoly megbeszélést folytatott Billyvel és a szakácsnővel.

- Azt mondja, majd' szétrobban a feje, tüzel a homloka, és... kissé összezavarodott.

Mármint emésztési szempontból - mondta éppen Billy Gutsby, amikor odaértem.

Szakácsnőnk, Mary Cavanagh arca fénylett az izzadságtól, mintha csúnya megfázás vagy ételmérgezés gyötörné. Rettenetes ír akcentusa, amely normál körülmények között is érthetetlenné tette a beszédét, a betegségtől csak még erősebb lett: úgy beszélt, mintha ruhacsipesz szorítaná össze az orrát. Billy, aki ír származású volt, de tökéletesen elsajátította a londoni kiejtést, kénytelen volt magára vállalni a tolmács szerepét.

- Azt mondja, hogy nagyon sajnálja, de a vacsora elkészítésének művelete kellemetlen mellékhatásokkal járhat, mivel nem biztos benne, hogy az ételszag hatására az emésztőrendszere a szokásosnak megfelelően felülről lefelé működne.

Kitört belőlem a vihogás, mert a Billynél jóval tanulatlanabb és szűkszavúbb Mary arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy a fiú sokat finomított a mondandóján.

- Hogyne, tökéletesen megértem - bólogatott Irene. - Mary, azonnal bújj ágyba, és pihenj. Billy, gondoskodj róla, hogy be legyen fűtve a szobájában, vigyél neki egy kancsó vizet és egy vödröt vagy dézsát arra az esetre, ha... nos, ha az emésztőrendszere úgy döntene, hogy irányt vált - tette hozzá, és mosolyogva pillantott a Briony Lodge mindenesére.

A szakácsnő zsebkendőjét a szája elé szorítva dünnyögött valamit.

- Azt mondja, hogy köszöni - tolmácsolt készségesen Billy.

- Most már csak az a kérdés, hogy ki készíti el a vacsorát - állapította meg Irene, és végigsimított a homlokán. Csak ekkor vettem észre, mennyire fáradtnak tűnik, és milyen mély ráncokat vontak a legutóbbi idők gondjai a két szemöldöke közé.

- Semmi gond, asszonyom, majd én megoldom! - kiáltott fel Billy lelkesen.

- Biztos? - kérdezett vissza kétkedő hangon Irene.

- Olyan ételt készítek, amely nemzedékek óta része a családom hagyományainak: kolbászt Gutsby módra!

- Jól hangzik - jelentette ki Irene. - És milyen ez a kolbász Gutsby módra?

- Ó, ezt nem árulhatom el, akkor hol maradna a meglepetés? - vágta rá Billy a szokásos, széles mosolyával. - Csak annyit kérek, hadd menjek el egy órácskára, hogy minden hozzávalót beszerezzek.

- Rendben - mondta Irene. - De most kérlek, kísérd fel Maryt a szobájába, még mielőtt fellázadna az emésztőrendszere.

A szakácsnő, akinek az arcszíne a kolbász puszta gondolatától is vörösről zöldre váltott, Billy karjára támaszkodva sietősen távozott.

- Alig várom, hogy megkóstoljam ezt a Gutsby módra készült kolbászt! - mondta Irene, és hosszú idő óta először cinkos pillantást vetett rám. - Ez a fiú a meglepetések kifogyhatatlan tárháza! De térjünk át más különös személyiségekre: milyen volt a találkozó?

- Csak látni akart. Hogy megismerjen, gondolom. Hogy kiderítse, nem akarok-e... - kezdtem, de nem találtam a megfelelő szavakat.

- Hogy nem próbálod-e érvényesíteni a születésednél fogva téged megillető jogokat - fejezte be helyettem a mondatot Irene. - És mit mondtál neki?

- Azt, hogy Mila Adler vagyok - feleltem, mire Irene arcán ragyogó mosoly jelent meg.