Irene-nal alig szóltunk egymáshoz a visszaút során. Ma, ennyi év távlatából már értem, hogy abban a pillanatban Irene nem tudta, hogyan viselkedjen velem, mert meggyőződése volt, hogy örökre csalódtam benne. Szilárdan hitte, hogy meg tudja menteni Ászját, de abból, ami történt, rá kellett jönnie, hogy ő sem legyőzhetetlen. És legfőképpen nem lehet biztos benne, hogy bármitől meg tud óvni, mint ahogy azt a fiatal lányt sem tudta megóvni, aki annyira hasonlított rám. Napokig jártuk ezt a furcsa, néma páros táncot. Úgy intéztük, hogy ne maradjunk kettesben hosszabb időre, nem néztünk egymás szemébe, és leginkább Venust, néha pedig Lupint, vagy Holmest használtuk pajzsnak.

A nő, és a két férfi hajlandó volt részt venni a játékban, sőt azt tapasztaltam, hogy a Danzigban lejátszódott drámai események után Holmes kezdett megenyhülni. Már képesek voltak nyugodtan beszélgetni Lupinnel, anélkül hogy gúnyos megjegyzéseket és mindenféle gyanúsításokat vágtak volna egymás fejéhez. Vagy ha mégis így tettek, azzal inkább csak Irene-t és engem próbáltak valahogyan szórakoztatni.

Amikor most visszagondolok erre az utazásra, amelyet inkább hallgatással, mint beszéddel töltöttem, rá kell jönnöm, hogy King, Holmes és Lupin szavaiban valami mélyebb jelentés rejlett, amit csak manapság kezdek megérteni. Azt hiszem, a nő, és a két férfi azt próbálta felmérni, hogy oly sok év után, melyek során annyira eltérő utat követtek, helyreállítható-e még valahogyan a barátságuk.

Így látom őket magam előtt: egy kis asztalnál ülve beszélgetnek, Arsène mosolyog, de most lágyabb, mélabúsabb a mosolya, Sherlock mindig komoly, de időnként a kíváncsiság szikrája gyúl ki a szemében, ami azt bizonyítja, hogy érdeklődésre méltónak találja egykori barátja történeteit. Márpedig ezt nem sok mindenről lehetett elmondani ezen a világon. Venus pedig, a drága, rendíthetetlen Venus, aki egyszerre volt a mentorom, és szinte a második anyám, olykor az egész beszélgetést csendben, mosolyogva hallgatta, máskor pedig ő vitte a prímet, a történetei lekötöttek minden jelenlévőt.

Ő, Holmessal ellentétben sosem gubózott be, elrejtve az érzéseit. Jobban mondva, nem úgy, ahogy egykori társa. Ő mindig jól látható érzéseket közvetített, de sosem lehetett tudni, valóban azt gondolja e. Azt hiszem, azon ritka alkalmakkor mikor megnyílt csak én vagy Holmes voltunk jelen. De legtöbbször még a nyomozót sem engedte be a pajzsai mögé.

- Hazaértünk! - jelentette be Irene, amikor a kocsi, amely a kikötőből a városba hozott minket, megállt a Serpentine Avenue-n. - Ez Briony Lodge.

- Briony Lodge - ismételte meg Holmes bizonytalan hangon.

- Mi az, nem tetszik? - kérdezte Irene szemernyi iróniával a hangjában.

- Pocsék elhelyezkedés. Túlságosan szem előtt van, rendkívül forgalmas hely,
ahhoz képest, hogy egy nyugodt környéken lévő kis utcáról van szó - jelentette ki Sherlock, rámutatva a fel-alá sétáló járókelőkre.

Nekem viszont nagyon tetszett a hely. A kétszintes villa közvetlenül az utcáról nyílt, és hátsó kert tartozott hozzá.

Irene bevezetett minket a házba. Jobbra kissé divatjamúlt, de elegáns bútorokkal
berendezett szalon volt. A hatalmas ablakokon keresztül bőségesen áradt be a fény.

- És a zárak mintha I. György király idejéből maradtak volna itt! - dohogott
Sherlock az ablakkilincsekre mutatva. - Egy kisgyerek is gond nélkül kinyitja őket.

Lupin oldalra biccentette a fejét, mintha ezt az állítást mérlegelné, majd vicces
fintorra húzta a száját, és megszólalt:

- Ezzel kapcsolatban el kell ismerni, hogy a jó öreg Holmesnak igaza van!

- Rendben, kisebb felújításra szorul a ház, de azért beköltözhetünk... - felelte Irene egy vállrándítás kíséretében. - Mármint Mila és én - tette hozzá mosolyogva, rövid habozás után.

Magától értetődő volt ez a pontosítás, mégis meglepetésként ért.
Fájdalmas meglepetésként.

Mintha csak ebben a pillanatban értettem volna meg, hogy az útitársaink nem maradnak velünk. Szíven ütött a hír, magam is elcsodálkoztam, mennyire részévé vált az életemnek a két barát. Rendkívüli személyiségek, és még mennyi mindent tanulhatnék tőlük... ehelyett egyszerűen csak elmennek, mintha mi sem történt volna.

A pillanatnyi elégedettség, amelyet a nagy ház láttán éreztem, egyszerre elpárolgott, és újra elszomorodtam. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

- Biztosan a komornyik, akit az ügynökség küldött - mondta Irene, és sietett ajtót nyitni.

Kíváncsian követtem, és egy nálam alig idősebb fiúval találtam szembe magam,
akinek gondosan homlokba fésült, sötét haja volt, és olyan elegánsan pimasz tekintete, amilyet még soha életemben nem láttam. Rendes körülmények között azonnal megkedveltem volna, de a mostani, gyászos hangulatomban idegesítőnek és oda nem illőnek találtam.

A fiú könnyedén meghajolt anyám felé és felém, és azt mondta:

- Jó napot kívánok, a nevem Billy Gutsby, és az ügynökség küldött.

- És az ügynökség tudja, hogy kiskorú vagy, Billy Gutsby? - kérdezte Venus King, aki szokása szerint nem kertelt, és megkímélte a többieket attól, hogy fel kelljen tenniük a kellemetlen kérdéseket.

A komornyikjelölt arcán sugárzó mosoly jelent meg, amely még az én szívemet is
meglágyította kissé, majd így felelt:

- Nem, attól tartok, nem tudja. Sajnos a kor akadályt jelenthet, de egy kellően
szorgalmas és vállalkozó szellemű fiatal akár át is hághatja a társadalmi korlátokat, és remélheti, hogy hozzá hasonlóan nyitott gondolkodású emberekre talál, akik hajlandók adni neki egy esélyt.

- Nézze meg az ember! Máris tetszik nekem ez a fiú - kiáltott fel Lupin. - Irene, mit mondasz, felvegyük?

- „Felvegyük"? - ismételte meg Irene csodálkozva.

- Csak úgy értettem... - visszakozott Lupin.

- Á, világos, mert azt gondoltam, hogy... - hebegte Irene.

- Nem, dehogyis, szó sincs róla - mondta Lupin ugyanolyan zavartan. - Nem
akartam azt a benyomást kelteni, hogy...

- Nem, dehogy, hidd el, tökéletesen megértem...

Sherlock Holmes a szemét forgatta, Billy pedig mélységes csöndben várta a további utasításokat.

Irene és Arsène halk párbeszéde még inkább elszomorított, elhatároztam hát, hogy közbelépek.

- Arsène, volna kedved ideköltözni hozzánk? - tettem fel nyíltan a kérdést, bár kissé reszketett a hangom.

Mialatt lopva Billyt figyeltem, azt remélve, hogy nem találta nevetségesnek a hangomat, Arsène Lupin tágra nyílt szemmel bámult rám.

- Hát, ami azt illeti, pár dolgot még el kellene rendeznem Franciaországban... - tétovázott.

- De a huszadik században vagyunk, és bármit el lehet intézni levélben, táviratban vagy telefonon - feleltem.

- El kell hoznom a holmimat...

- Erre találták fel a költöztető cégeket - erősködtem egyre elszántabban.

- Ez a lány tényleg csökönyös! - kiáltott fel Lupin mosolyogva. - Hát akkor...
rendben, ha akarjátok, itt maradok testőrnek, legalábbis egy időre, aztán majd meglátjuk. Irene?

Azonnal a nevelőanyám felé fordultam, és esdeklő pillantást vetettem rá, a
beleegyezését kérve. Irene szóhoz sem jutott, csak egyenként ránk nézett, Billyt is beleértve, mintha a véleményünket akarná kikérni.

- Akkor készítsek elő egy szobát az úrnak? - kérdezte Billy készségesen. - Már ha Mrs. Adler hajlandó felvenni próbaidőre.

Irene elképedve nézett rá, aztán hangos nevetésben tört ki.

- Hogyne, Billy, hogyne. Mindjárt körbeviszlek a házban, és megmutatom, melyik lesz Arsène lakosztálya - mondta végül, és elindult Billyvel, hogy körbevezesse a villában, én pedig Arsène-nel követtem őket.

- Itt megvárlak titeket - mutatott Holmes a szalon egyik karosszékére. Szenvtelen
arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de elgondolkodtam, nem volt-e udvariatlanság részemről, hogy őt nem hívtam meg. Egy pillanatra megtorpantam, nem tudtam eldönteni, mit tegyek. De ő makacsul kibámult az ablakon, tudomást se vett rólam, ellenben megfogta a mellette elhaladó Venus kezét, így maradásra bírva a nőt. Sokatmondó pillantást vetett rá, biztosan valamit meg akart beszélni vele négyszemköszt.

Arsène pedig rám szólt:

- Gyere, Mila, mert még lemaradsz az idegenvezetésről!

Felsóhajtottam, aztán gyorsan csatlakoztam a többiekhez. Azt reméltem, hogy majd egy alkalmasabb pillanatban szóba hozhatom a dolgot.
Billy csakugyan vállalkozó szellemű fiúnak bizonyult. Korához képest nagyon erős volt, elmondta, hogy a szülei ír bevándorlók, ezért megszokta a kemény és kalandos életet.

Ennek ellenére, ki tudja, miért, tökéletes londoni akcentussal beszélt, választékos
stílusban, és a modora is magasabb társadalmi osztályra vallott.

Kitartóan figyeltem, igyekeztem megragadni furcsa, mégis kifogástalan
viselkedésének minden árnyalatát. Ez nyilván feltűnt neki, mert egy ponton olyan nyíltan és őszintén nézett rám, mintha azt akarná mondani: „Kérdezz csak nyugodtan!"

Én azonban, alig tizenhárom évesen, egy nálam csupán pár évvel idősebb fiú
jelenlétében képtelen voltam leküzdeni a zavaromat, és kérdezősködés helyett
mindössze fülig pirultam.

Billy és Lupin az első perctől jól kijöttek egymással. Rögtön nekiláttak, hogy
lakhatóvá tegyék Briony Lodge keleti szárnyát, ahol még a szalonbelieknél is régebbi bútorok álltak a falhoz tolva, ponyvákkal és régi lepedőkkel letakarva.

Arsène természetesen hiúsági kérdést csinált abból, hogy megmutassa, az évek mit sem ártottak erejének és ügyességének, és ragaszkodott hozzá, hogy a legnehezebb darabokat is megemelje, és a legelérhetetlenebb helyekre is felmásszon. Billy úgy járt a nyomában, mint egy árnyék, mintha csak a parancsaira várna, de valójában figyelmes, gyors mozdulatokkal gondoskodott róla, nehogy rossz vége legyen a nagy legénykedésnek.

- Szerintem jól járunk vele - súgta a fülembe Irene Billyre mutatva, aztán lopva Arsène felé biccentett. Úgy látszik, neki is feltűnt, ami nekem.

Magukra hagytuk őket, hogy tovább dolgozzanak Lupin lakrészének berendezésén, és visszaindultunk a szalonba Venushoz, és Sherlockhoz, ám Irene megállt a lépcső közepén.

- Bocsáss meg, még nem is beszéltünk.
Egyenesen a szemébe néztem, mert egy fokkal feljebb álltam a lépcsőn, mint ő.
Nem tudtam, mit mondjak. Az, ami történt, annyira elsöprő erejű és borzalmas volt, hogy egyszerűen nem bírtam szavakba önteni. És ekkor átöleltem Irene-t.

- Szeretlek - suttogtam.

Ritkán mondtam ezt neki. Nem illett a köztünk lévő kapcsolathoz. De abban a
pillanatban nem voltam kíváncsi az Ászja medáljában őrzött, titokzatos kulcs történetére, csak arra vágytam, hogy megbízhassak anyámban, és otthon érezhessem magam. Pár másodperc múlva zavart köhécselés közepette kibontakoztunk egymás karjából.

- Azt hiszem, ideje visszamennünk Venushoz, és Sherlockhoz - mondta Irene.

- Igen, igazad van - feleltem.
De amikor beléptünk a szalonba, meglepődve tapasztaltuk, hogy mindketten elmentek.

Összeszorult a torkom. Kirohantam a házból, és meg is láttam a párost, Hereford Road végén. Éppen beszállni készültek egy bérkocsiba.

- Várj, Venus! Várj, Sherlock! - kiáltottam, miközben futva indultam felé. A férfi, kezét a nő derekára téve segítette be őt a kocsiba. Az ő egyik lába már a hágcsón volt, de hirtelen hátrafordult. Ekkor szólítottam először a keresztnevén.

- Várj! Ne menjetek el, maradjatok ti is velünk! Ne haragudj, már korábban is erre akartalak kérni, nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha csak Arsène-t akarnám itt marasztalni...- Eddigre már Venus is kiszállt, és megállt Holmes mellett.

- Most akkor beszáll vagy nem, uram? - kérdezte a kocsis türelmét vesztve, de
Venus ellentmondást nem tűrően intett neki, mire azonnal elhallgatott.

- Menj haza - fordult felém Sherlock.

- Nem. Nélküled nem megyek.

- Miért? - kérdezte, és valami olyan árnyalatot érzékeltem a hangjában, amelyet eddig nem hallottam. Mintha egy pillanatra legyőzték volna.

- Mert nem akarom, hogy elmenj.

- Öreg vagyok, Mila.

- Nem igaz.

- Fáradt vagyok. Az én helyem Sussexben van, a méheim mellett.

- Nem a te hibád, hogy Ászja meghalt.
Tágra nyílt szemmel nézett rám, mintha pofon vágtam volna.

- Nem. Tényleg nem. De nem kellett volna hagynom, hogy belerángassatok ebbe a históriába.

- Nélküled nem tudtuk volna...

- Mit? Nem tudtuk volna elérni, hogy Kindzsal marsall túljárjon az eszünkön? Nem tudtunk volna megszerezni egy kulcsot, amiről nem tudunk semmit, és amiről Irene egyetlen szót sem árult el nekünk? Meg kellett volna mentenünk egy embert, és kudarcot vallottunk. Mila, túl veszélyes játék ez nekünk, négy öregnek meg egy kislánynak.

- Ne mondd ezt.

- Csatlakoztam hozzátok, és bohócot csináltam magamból.

Mit mondhatnék, amivel rábírnám, hogy meggondolja magát? Győzködni
szerettem volna, átgondolásra késztetni, rábeszélni. Ehelyett csak összefüggéstelen mondatokat hebegtem.

- Én... nem akarom, hogy elmenj... nem csináltál bohócot magadból... te... igazi hős vagy! És Irene szeret téged... meg Arsène is... szóval... Különben is már késő van, és úgysincs olyan vonat, amivel estére hazaérnél.

Némán nézett rám, miközben lesütött szemmel, ökölbe szorított kézzel álltam a járdán, és folyt belőlem a szó.

- Mi lesz, uram? - morgolódott a kocsis, akit egyáltalán nem hatott meg ez a jelenet.

Sherlock olyan kézmozdulatot tett, mintha egy kellemetlenkedő rovart kergetne el.

- Meggondoltam magam - mondta félig a kocsisnak, félig nekem. - Túl késő van az utazáshoz, itt maradok éjszakára. És a hölgy is.

Billy Gutsby gyorsan előkészített egy szobát Holmesnak is a keleti szárnyban. Venus azt állította, nem akar gondot okozni, egyébként is egy rakat megválaszolandó levele, és aláírni való papírja van, amit az asszisztense ideküldött neki, mikor mondta, hova tartunk.

És az ügynökségtől egy szakácsnő is érkezett, Mary Cavanagh, aki korát tekintve alkalmasabbnak látszott a feladatra, viszont olyan erős ír kiejtéssel beszélt, hogy alig lehetett érteni. Billy azonnal tolmácsnak ajánlkozott, és mivel már későre járt, Irene hajlandó volt felvenni Maryt próbaidőre. Meg kell mondjam, hogy nagyon jól jártunk, mert kiváló vacsorát készített nekünk. A zöldséges pite olyan jól sikerült, hogy Arsène-nal kis híján hajba kaptunk az utolsó szeletért. Senki sem említette a kulcsot, sem a Danzigban történteket.

Életemben először éreztem úgy, hogy igazi családom van. Kissé fura család, amely egy nem szokásos korú anyából, egy elegáns nagynéniből, és két különc nagybácsiból áll, és mindannyian egy nagy házban lakunk, amely még felfedezésre vár.

De amikor egyedül maradtam a szobámban, ismét szomorúság telepedett rám.

Folyton Anasztázia járt az eszemben, újra meg újra átéltem azt a végzetes pillanatot, amikor örökre elszakadt tőlem. Könnyes lett a szemem, valahányszor csak arra a mosolyra gondoltam, amely a halála előtt jelent meg az arcán. Ennél szebb dolgot soha nem láttam, de ugyanakkor ez volt a búcsú is. Nehezen bírtam álomba merülni, és nagyon nyugtalanul aludtam.

Álmomban Kindzsal marsall üldözött a danzigi kikötőben, a színházban, sőt még Bécsben is... és ekkor hirtelen valami zajt hallottam.

Kinyitottam a szemem. Ezt nem álmodtam. Felmerült bennem, hogy odahívom Irene-t, de butaságnak éreztem. Hogyan bízhatna bennem, hogyan bízhatná rám a kulcs titkát, ha azt látná, hogy a legkisebb nesztől is megrémülök? Hálóingben, lábujjhegyen kisurrantam a folyosóra. A házra mélységes csönd borult, amelyet csak
egy bagoly távoli, kitartó huhogása tört meg.

„Talán csak kitaláltam az egészet, talán csak az az ostoba bagoly tehet róla",
mondtam magamnak, miközben lefelé tartottam a lépcsőn, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy van itt valami furcsaság. Ha jobban belegondolok, akár arra a következtetésre is juthattam volna, hogy a ház valamelyik lakójától származott a zaj, aki nem tudott elaludni, és felkelt, hogy kissé kinyújtóztassa a tagjait. Végül is hozzám hasonlóan bizonyára Irene-t, Sherlockot és Arsène-t is sötét gondolatok gyötrik. Azután ott van még Billy és Mary, akiknek ez az első munkanapjuk egy új helyen, és ezernyi okuk van rá, hogy izgatottak legyenek. Illetve Venus, aki bizonyára megszakítva a munkáját, elment inni egy pohár vizet.

De - talán a rémálmok hatására, amelyekből a zaj kirángatott - mégiscsak mentem tovább, a szalon felé. A folyosóra nyíló ajtó nyitva volt. A nagy ablakokon beszűrődő holdfényben megláttam valamit a földön.

Egy pillanatra elállt a szívverésem. Nem bírnám elviselni, ha valaki más is...
Nem.
Nem szabad a legrosszabbra gondolnom.
Lassan közelebb mentem. Egy díványpárna hevert a padlón. Lehajoltam, hogy felvegyem, azon gondolkodtam dühösen, hogy ki hagyhatta ott így. De a következő
pillanatban megfagyott a vér az ereimben. Éreztem, hogy valami nincs rendben ebben a szobában. Miután a szemem hozzászokott a sötétséghez, észrevettem, hogy az egyik karosszéket is felborították, és feltépték a kárpitját. Egy fiók feküdt a földön, a papírok, amelyeket kiszedtek belőle, könnyedén lebegtek a huzatban, mert az egyik ablak résnyire nyitva volt. Mozdulatlanná dermedtem, aztán olyan fájdalom hasított a tarkómba, hogy felsikoltottam.
Valaki leütött.
Elterültem a földön, a bordáim az ott heverő fióknak csapódtak. Éles fájdalmat éreztem, és azonnal a hátamra gördültem, megpróbáltam felállni, de két kéz fonódott a nyakam köré. A marshall egyik társa hajolt fölém.

- Hol van? - kérdezte suttogó hangon.

- Mi... cso... da... - dadogtam zihálva.

Nem kaptam levegőt. Kinyújtottam a kezem, a férfi arcába akartam karmolni, de az ő karja hosszabb volt, mint az enyém, és távol tartott magától.

- A kulcs. Hol a kulcs? Hamisítványt adtál nekünk - mondta, és még erősebben szorította a nyakamat.

Éreztem, hogy elhagy az erőm, a padlót tapogattam, hátha meg tudnék ragadni
valamit. Már éppen feladtam volna, amikor az ujjaim rátaláltak a fiók rézfogantyújára.

Még ma is emlékszem, milyen hang hallatszott, amikor a tömörfa fiókkal lecsaptam a bérgyilkos horgas orrára. Mint egy eltört faág reccsenése.
A férfi hangosan feljajdult, elengedte a nyakam, és az arcához kapott.

- Hülye liba! - kiáltotta, és egy pisztolyt rántott ki az övéből.

De ebben a pillanatban egy árnyék jelent meg a háta mögött, és valami fényes villant a bérgyilkos nyakánál, majd rögtön el is rántotta előlem.

- Mi történt? - kiáltotta Irene, aki futva érkezett, és a következő pillanatban már
Lupin is ott volt.

- A marsall bérgyilkosa - mutatott Holmes az ájult emberre. Ő néhány másodperccel Venus után érkezett, akinél egy üres injekciós tű volt.

- A kulcsot akarta - mondtam, a nyakamat dörzsölve.

Ekkor jelent meg a szalonban Billy, kócosan, de nappali öltözékben. Előbb a földön fekvő férfira pillantott, aztán a tűt szorongató Kingre, végül rám, aki még mindig úgy lóbáltam a fiókot, mint valami fegyvert.

- Mrs. Adler, ha nincs bilincsünk, akkor megyek, és gyorsan keresek valami erős
zsineget - mondta a komornyikunk higgadtan, majd sarkon fordult és eltűnt.

- Irene, mi az a kulcs? - törtem meg a szobára telepedő csöndet.

- Nem tudom - felelte.

- Az lehetetlen - csattant fel Sherlock.
Irene felemelte a kezét, mintha kegyelmet kérne, aztán a falhoz lépett, és egy titkos rekeszből kivette a kulcsot, amelyet megmutatott nekünk. Hétköznapi, jelentéktelen tárgynak tűnt.

- Nem tudom, mire való, komolyan mondom. G. gróf nem akarta elárulni. Csak annyit mondott, hogy Anasztázia ismeri a koordinátáit valami nagyon értékes dolognak, amit bármi áron kész megvédeni.

- És miért nem faggattad?

- Mert engem nem a kulcs érdekelt, hanem a nővéred megmentése. Csak annyit tudtam, hogy ha a kulcs Kindzsal marsall kezébe kerül, az mindenkire bajt hoz, de főleg rád. Ezért próbáltam a kikötőben megakadályozni, hogy odaadd neki - felelte Irene, engem pedig bűntudat fogott el, amiért kételkedtem benne.

- És most mihez kezdjünk ezzel a fickóval? - kérdezte Lupin.

- Átadjuk őfelsége titkosszolgálatának, majd ők megszabadulnak tőle - javasolta Sherlock. Közben Billy visszatért egy vastag zsineggel, és a szokásos, rendíthetetlen mosolyával tengerészcsomót kötött a bérgyilkos kezére és lábára.

- De ugye, nem akarod átadni Mycroft kopóinak a... - szólalt meg Lupin halkan.

- Velem ne is törődjenek. Én nem hallok, nem látok és nem beszélek, kivéve, ha a
munkaadóm kifejezetten ezt kéri tőlem - jelentette ki angyali nyugalommal Billy, és Irene felé biccentett.

Irene, Holmes és Lupin haragos pillantást vetett rá, mire ő rögtön felfogta, hogy nem kellene beleszólnia a vitába, úgyhogy gondoskodott róla, hogy a rab ne tudjon megszökni, azután meghajolt, és gyorsan távozott. Venus velük ellentétben derűsen süllyesztett a zsebébe egy vékony dobozt amibe a tű került.

- Nem kell vesződnünk a titkosszolgálattal. Az embereim eltüntetik, ha mi nem akarjuk, akár ki is kérdezik előtte.

- Addig biztosan nem, míg rá nem jövünk, hogy mit nyit a kulcs - felelte Sherlock.

- A kód! - kiáltottam fel, mire mind felém fordultak. - A medálban egy kód is volt!

- És ezt csak most mondod? - hüledezett Venus.- Az efféle fordulatok már nem tesznek jót egy ilyen vénasszonynak!

- Emlékszel rá? - kérdezte Irene, figyelmen kívül hagyva a spanyolt.

- Persze. 734 090.

- Talán egy széf - mondta Holmes. - De nem tudjuk, hol van... Bárhol lehet
Európában.

- Meg kell fejtenünk a rejtélyt - jelentettem ki, és sorban rájuk néztem, azután Holmeson állapodott meg a tekintetem. - Tegyük meg Ászjáért.

Holmes egy pillanatig habozott, azután bólintott.

- Mindenki benne van? - kérdezte Irene.

Elmosolyodtam, és rájuk pillantva így feleltem:

- Ki lenne alkalmasabb egy ilyen vállalkozásra, mint Sherlock, Venus, Lupin és... mi ketten?