Tehát Adler asszony mondta, hogy itt bújtasson el min ket? – kérdezett vissza Sherlock Holmes, és megállt a lépcső tetején.

Most, hogy megvilágította a folyosóról beszűrődő fény, láttam, hogy az igazgató
alacsony, zömök kis ember.

– Persze, persze! Hiszen már mondtam! – vágta rá. De kissé túl sipító és izgatott
volt a hangja. Nem volt feltűnő, de én azért észrevettem, Holmes számára pedig nyilván valódi beismerő vallomással ért fel ez az apróság.

– Kérem, csak ön után – mondta a nyomozó, és karon fogta Ászját.
Azután hirtelen bokán rúgta az igazgatót, aki legurult a lépcsőn. A férfi felkiáltott, aztán egy puffanással földet ért, és ájultan terült el.

– Fuss, Anasztázia, itt nem vagyunk biztonságban! – kiáltott fel Holmes, és a folyosó felé lökte Ászját.

De eközben előlépett a bérgyilkos.
– Állj vagy lövök! – szólalt meg erős orosz akcentussal.- Holmes megtorpant, majd felemelt kézzel odaállt Ászja és a gyilkos közé.

Miközben lélegzet-visszafojtva figyeltem, valami alig észrevehető mozgást
érzékeltem. Venus kiemelt az övén lógó tokból egy legyezőt, és tarkón vágta vele a bérgyilkost, aki a földre zuhant.

– Azért még mindig jó csapat vagyunk – állapította meg Venus, és odalépett a
barátjához.

– Egyelőre megúsztuk – ismerte el Holmes. – De sürgősen ki kell jutnunk innen!

Ászja úgy kapaszkodott belé, mint egy hajótörött, és hagyta, hogy magával cipelje.

– Hé, várjatok! És a terv? – kérdeztem, miközben átléptem a gyilkoson meg a
színházigazgatón, akik ájultan hevertek a lépcső alján.

– A terv épp most ment füstbe – jelentette ki Sherlock. – Viszont van egy másik
tervem. De jobb lesz, ha igyekeztek.
Venus kézen fogott, és futva indultunk Sherlock meg Ászja után.

– Mi történt? – kérdezte Irene, aki zihálva rohant felénk, Lupinnal a háta mögött.

– Itt van Kindzsal marsall – felelte Sherlock.

Egy pillanatra összenéztünk, mintha most akarnánk eldönteni, mit tegyünk. Ekkor lassú, ütemes lépteket halottunk.

– Így van – mondta egy férfihang. – Itt van Kindzsal marsall.

Ászja még kétségbeesettebben kapaszkodott Sherlock karjába.

– Ő az! – mondta elcsukló hangon.
Annyiszor gondoltam rá, hogy már valóságos szörnyetegnek képzeltem. Ám a valódi Kindzsal marsall, aki most ott állt előttem, csöppet sem hasonlított arra a rémalakra, amely azóta kísértett álmaimban, hogy először hallottam a nevét. Meg sem közelítette a száznyolcvan centis magasságot, szőkés haját nyílegyenes választékkal
fésülte jobbra. Meleg, mogyoróbarna szeme volt, az orra kissé ferde és nyomott.

Amikor elmosolyodott, egy gödröcske jelent meg a bal orcáján. Csak a foga volt furcsa: hegyesek voltak a metszőfogai, mint egy farkasnak. Ez a látszólag normális külső valahogy még jobban megijesztett, mintha a képzeletemben élő szörny termett volna előttem.

– Nos, hölgyeim és uraim, vége a játszmának – mondta, és színpadiasan
előrenyújtotta a karját. – Adják át nekem Anasztáziát, és futni hagyom magukat.

Mielőtt válaszolhattunk volna, gyors mozdulattal a zsebébe nyúlt, és egy revolvert húzott elő. Irene erre előkapta a saját, gyöngyház markolatú pisztolyát. De a férfi nem ijedt meg, továbbra is Anasztázia fejére célzott.

– Elég egyetlen lépés, egyetlen apró mozdulat, és a lány meghal.

– Csak blöffölsz – mondta erre Venus. – Ha megölöd Anasztáziát, az egész küldetésed értelmét veszti.

Kindzsal marsall félrebiccentette a fejét, és titokzatos mosoly terült szét az arcán.

– És miből gondolják, hogy tudják, mi a küldetésem? - Anasztázia még mindig Sherlockba csimpaszkodott, de az most egy határozott mozdulattal kitépte magát a szorításából. A nővérem kissé megtántorodott, előrelépett, és tétován nézett körbe. Sherlock viszont hátralépett, így Anasztázia ott maradt közte és Kindzsal marsall között.

– Senkinek sem kell ma meghalnia, fogd a lányt, és engedj el minket – mondta Holmes.

A marsall zavarodott arccal fogadta ezt a fejleményt, de miután egyikünk sem mozdult, tett egy lépést Anasztázia felé.

Legszívesebben üvölteni kezdtem volna. A hős nyomozó, a rejtélyek zseniális
megfejtője így megadja magát! Bárcsak felpofozhatnám, az arcába kiálthatnám, hogy gyáva, és hogy minden, amit mondanak róla, csak Watson doktor fantáziájának gyümölcse! Bárcsak tehetnék valamit…

Ehelyett ő tett valamit. Holmes.
Most, hogy Anasztázia eltakarta a kilátást a marsall elől, hátranyúlt, és két tárgyat
húzott elő a zakója zsebéből. Az egyik olyan volt, mint egy papírba csavart gyertya, a másik pedig valami szögletes rézdobozka, a tetején rugóval. Elképedve néztem, amint megnyomta a rugót, mire kipattant egy szikra, amely meggyújtotta a furcsa gyertyaféleség kanócát.

– Mi az ördög… – acsargott Kindzsal, és kinyújtott kezével megragadta Ászját. Ebben a pillanatban gondolkodás nélkül odaugrottam, és teljes erőmből magam felé rántottam a nővéremet. Sikerült is kitépnem a bérgyilkos karmaiból.

Ezzel egy időben Holmes a földre dobta a kezében lévő tárgyat, amelyből sűrű
füstfelhő tört elő.

A marsall száján kicsúszott egy orosz káromkodás.

Irene kihasználta az alkalmat, előrelendült, és arcon ütötte a pisztoly agyával.

Lupin karon ragadott engem és Ászját, és magával rángatott minket. A főbejárat felé futottunk, de pont amikor kiléptünk volna rajta, egy golyó süvített el mellettem, majd a falba fúródott.

Ezzel egyidőben, közvetlenül mellőlünk egy másik pisztoly is elsült.

– Hová mennek? – kiáltott ránk a marsall, kilépve a füstfelhőből. Az arca haragos álarccá vált, a szemöldökéből pedig, ahol Irene megütötte, vér szivárgott.

– Mi folyik itt? – kérdezte a színház egyik biztonsági őre, aki a lövéseket hallva
odarohant.

– Állítsa meg őket, fegyver van náluk! – mondta neki Kindzsal, miközben a háta
mögé rejtette a revolverét.

– Ne mozduljanak! – parancsolt ránk az őr.

A többiekre néztem, akik mozdulatlanul álltak az ajtóban. Alig két méter, és kint
vagyunk…

– Tűz van! – kezdtem ordítani torkom szakadtából. – Ez az ember felgyújtotta a színházat!

Bizonyítékképpen a folyosón terjengő füst felé mutattam, amely egyre sűrűbben gomolygott. Megláttam a villanást Venus kezében. Szóval ő lőtt.

Kétségbeesett ötletem bevált.

– Tűz van! – kiáltotta az őr. – Riadó! Ki kell üríteni a színházat!

– Riadó! Tűz van! – ismételték más hangok a nézőteret az előcsarnoktól elválasztó bársonydrapéria túlsó oldaláról.

Egy véget érni nem akaró pillanatra mindannyian mozdulatlanná dermedtünk.

Azután rémült tömeg özönlött közénk és Kindzsal közé, és a feltartóztathatatlan áradat kisodort minket az épületből.

– Mila! – kiabált Irene, én pedig megfogtam a kezét. Közben két menekülőben lévő, testes asszony kis híján szétlapított.

– Itt vagyok, anya! – feleltem, és könyökkel igyekeztem utat törni magamnak.

– És most? – kérdezte Anasztázia elhaló, rettegéstől reszkető hangon. Az ő karjára Venus ujjai kulcsolódtak.

– Arra! – adta ki a parancsot Arsène, és a tér egyelőre még üres oldala felé mutatott, ahol egy automobil állt.

– El kell vinnünk azt az autót! – mondta neki Sherlock.

Arsène a barátjára pillantott, majd szó nélkül beugrott az autóba, és megpróbálta beindítani.

A tülekedő tömegből erőtlen tiltakozás hallatszott:

– Hé, az ott Klaff úr kocsija! Mit művelnek?

Láttam egy libériás alakot, aki a tömegen áttörve igyekezett felénk, de nem foglalkoztam vele, mert nem messze tőle megpillantottam a marsallt meg az emberét.

– Gyerünk már! – kiáltott rá Lupin az autóra.

Teltek a másodpercek, engem pedig egyre jobban hatalmába kerített a szorongás.
Végre felbőgött a motor.

– Szálljatok be! – kiáltotta Sherlock, és belökött engem meg Anasztáziát a hátsó
ülésre. Intett Irene-nak, hogy ő is kövessen minket, de a nevelőanyám határozottan így felelt:

– Szó sem lehet róla. Amerikában úgy nevezik a vezető melletti ülést, hogy shotgun seat. Márpedig itt Venussal mi vagyunk az egyetlenek, akiknek van pisztolya. Ő pedig jobban lő.

Sherlock Holmes nem vesztegette az időt a vitára, inkább bekuporodott mellém.
Két hosszú lába az elülső ülésnek préselődött.

Irene becsukta a kocsi ajtaját, Lupin pedig teljes sebességgel elhajtott.

– És most hová megyünk? – kérdeztem.

– A kórussal már nem utazhatunk el – felelte Irene idegesen.

– Tényleg nem – erősítette meg Sherlock Holmes komor arccal. – Kindzsal már
biztosan mindent megtett, hogy bezárja a kört Anasztázia körül… Sürgősen el kell
hagynunk ezt a várost.

– Akkor irány a kikötő! – kiáltott fel Arsène, aki továbbra is őrült sebességgel száguldott Danzig utcáin.

– Kindzsal is tudja, hogy megpróbálunk majd elmenekülni, és pont ott fog keresni minket – jegyezte meg Venus, hátrafelé pillantgatva.

– Ismerem a kikötőket, mindenütt a világon egyformák – felelte Lupin. – A nálam lévő pénz segítségével biztosan találunk majd egy kapitányt, aki hajlandó potyautasként felvenni minket a hajójára. Holnapra már Koppenhágában vagy Stockholmban leszünk!

Irene és én Holmes felé fordultunk.
A nyomozó bólintott.

– Arsène-nek igaza van. Ha Danzigban maradunk, a marsall úgy fog játszadozni velünk, mint macska az egérrel. A menekülés kockázatos, de meg kell próbálnunk.

- Egyébként vannak ott embereim.- Jegyezte meg Venus, ami eldöntötte a vitát.

Miután Venus a beleegyezését adta, Lupin beletaposott a gázba, a kerekek csak úgy csikorogtak a kövezeten.

Megszorítottam Ászja kezét.
Együtt vagyunk.
Folytatódik a menekülésünk.
Rendkívüli szövetségesek vannak mellettünk, és hála nekik, új tervünk van, új reményünk.
Egyre csak szorongattam Ászja vékony kezét, és ezeket a szavakat ismételgettem magamban, hátha így támadhatatlan igazság lesz belőlük.

Sajnos a külvilág olykor nem tiszteli a lelkünkben táplált, apró illúziókat.

– A fenébe! – kiáltott fel Lupin pár perc múlva, és öklével a kormánykerékre
csapott. Máris a torkomban dobogott a szívem.

Pár száz méterre voltunk a céltól, de az út végét egy ellenőrzőponttal zárták le.
Danzig ekkoriban állandó riadókészültségben volt, mindenfelé csak úgy hemzsegtek a katonák és a rendőrök.

– Az irataikat kérem – mondta egy katona lengyel akcentussal, mialatt a társa az
autónkat nézte át.

Ki kellett szállnunk, és kétszer is alaposan átvizsgálták a járművet. Időnként egy-egy rendőr is megfordult és ránk pillantott.

– Világos, hogy csak húzzák az időt – mondta Lupin. – Gyanítanak valamit… El kell tűnnünk innen.

– Akkor lelőnek minket – felelte Sherlock, és az egyik katona kezében lévő puskára
mutatott.

– Nincs még egy füstbombád? – kérdezte Lupin, de Holmes a fejét rázta.

Két kerek fényszóró világította meg az utat, őrült sebességgel tartottak felénk.

– Jönnek – szólt Sherlock, és megdermedt egy pillanatra.

Irene ránk pillantott, aztán kiadta a parancsot:

– Futás!

Láttam, hogy a könyökével belevág a hozzá legközelebb álló katona arcába.
A fiatalembert váratlanul érte az ütés, elvesztette az egyensúlyát, és Lupin lába elé ejtette a puskáját. Már nyúlt volna érte, de Lupin gyorsabb volt nála: felkapta a fegyvert, és azonnal ráfogta a katonára.

– Álljanak meg! – harsogta a másik fegyveres az autó mögül.

Eközben a közeledő autó odaért és megállt. Tisztán láttam Kindzsal marsallt és mellette még egy férfit.

Ebben a pillanatban Venus karon ragadott engem és Anasztáziát, és ránk kiáltott:

– Futás!

– De Irene… Sherlock... Lupin… – dadogtam. Olyan hevesen vert a szívem, hogy szinte alig bírtam beszélni.

– Tudnak vigyázni magukra! – kiáltotta King, és taszított rajtam egyet.

Egy mellékutca felé rohantunk, miközben a hátunk mögül lövések hallatszottak.

– Nem bírom tovább! – nyögött fel Ászja, amint ott botladozott mellettem.

– Muszáj bírnod! – felelte a nő szűkszavúan.

A móló felé tartottunk a hajójavító műhelyek között. Halk morgást hallottunk, ami azt jelezte, hogy a régi hajóroncsok között kóbor kutyák tanyáznak, de King még csak nem is lassított, ügyesen kerülgette a szerszámos bódékat és a néptelen raktárakat.

– A fenébe! – kiáltott fel, amikor egy újabb kerítéshez értünk. – Át kell másznunk rajta!

– Nem bírok! Nincs hozzá erőm! – nyöszörgött Ászja.

– Bírnod kell, szesztra! – biztattam. – Gatcsinában ezerszer csináltunk ilyet! Te tanítottad meg nekem, hogyan kell fára mászni és felhúzódzkodni az ablakból a tetőre!

– Fáradt vagyok… – mondta Ászja, és a holdfényben láttam az arcán a kimerültség és a kétségbeesés jeleit.

– Erre! – mutatott Venus az egyik raktár felé.

Ászja megbotlott és elesett. Venus elengedte a karomat, és megragadta Ászja vállát, hogy talpra segítse. Azután nagyon gyorsan történt minden. Egy durranást hallottam, és sötét foltot láttam Ászja mellén.

„Milyen furcsa, eddig fel se tűnt”, gondoltam csodálkozva, de aztán észrevettem, hogy a folt egyre nő.

Hihetetlen, milyen ostobaságokat tud gondolni az ember a legszörnyűbb pillanatokban. Ilyen szánalmas módon próbál védekezni az agyunk az elviselhetetlen valóság ellen.

Rémülten és értetlenül néztem körül. Kindzsal marsall nagyjából száz méterre volt tőlünk, és ránk célzott a pisztolyával, mialatt a másik kezével egy kést szegezett Irene torkának – pontosabban azt a fajta tőrt, amelyről a nevét kapta. Az embere pedig felváltva Lupin és Sherlock hátát vette célba a puskával.

– Vége, adják meg magukat! – mondta a marsall.

Ászja úgy hadonászott, mintha hirtelen nem kapna levegőt.

– Mila…

A teste megrándult, fordult egyet, azután Venus mellkasának csapódott a tarkója, aki elkapta a derekát, hogy ne essen el.

„Vér”, fogtam fel végre. Kindzsal marsall pisztolygolyója éppen a szíve alatt találta el. És ekkor úgy éreztem, én sem lélegzem többé.

Venus King tekintetét kerestem. Nem tudtam, mit tegyek, szükségem volt a
segítségére. De azt láttam, hogy éppolyan tanácstalan, mint én. Nézte a kezére tapadt vért, amely az Anasztázia mellén terjengő foltból származott, és úgy szorította a nővéremet, mintha ezzel próbálná bent tartani az életet a törékeny testben.

– Ászja! – sikoltottam fel, és remegő kézzel közelebb léptem hozzájuk. Rá akartam tapasztani a tenyerem a sebre, de féltem, hogy ha hozzáérek ahhoz a gyenge testhez, összetörik, mint az üveg.

– Gyere ide, Mila – suttogta Anasztázia.

– Segíts rajta! – kiáltottam rá Venus Kingre, aki beletörődő, fájdalmas
tekintettel nézett rám. Az egyik keze az oldalához siklott. A pisztolyhoz.

A marsall időközben már jóval közelebb ért.

– Mila, nincs idő… – erősködött Ászja.

Kapkodva levette a nyakából az ezüstmedálját, és a kezembe nyomta.

– Nyisd ki!

– Ászja, nem lesz semmi baj, nem…

– Nyisd ki és olvasd el! – mondta, bár a hangja már alig hallható suttogássá halkult.

Engedelmeskedtem. A medál belsejében egy kis kulcs volt és egy sötét foltokkal
borított, szakadt cédula, rajta egy szám.

Az agyam egy része azt súgta, hogy ezek biztosan vérfoltok. Újabb vér. Mint az, amelyik Ászja, az én Ászjám melléből folyik…

Közben Ászja szeme félig lecsukódott. Úgy éreztem, meg kell próbálnom teljesíteni a kívánságát, így hát hangosan felolvastam a cédulán lévő számot.

734 090.

Aztán gyorsan összehajtottam a papírt, és visszatettem a medálba, amelyet a zsebembe csúsztattam. De annyira remegett a kezem, hogy a kulcs és a cédula kiesett az ezüsttokból, és becsúszott a zseb puha szövetébe.

– Add ide azt a vacakot, kislány! – acsargott a marsall, aki már egészen közel volt hozzánk. – Add ide a medált, különben elvágom anyád torkát!

– Ne add oda neki! – kiabált Irene. – Dobd a vízbe!

A tőr pengéje nekinyomódott Irene torkának, és a hegyénél egy vércsepp jelent meg.

– Engedje el! – könyörögtem.

– Add oda neki a medált – mondta Venus. A karjában mozdulatlanul heverő
Ászjára pillantottam.

Hogyan adhatnám oda ezt a számára oly kedves tárgyat annak a szörnyetegnek,
aki épp az imént lőtt rá?

Irene-ra pillantottam, a szeméből büszkeség sugárzott.

– Ne add oda, Mila! – ismételte meg.

– Mi ez a medál? – kérdeztem. – Miért olyan fontos?

– Azt te el se tudod képzelni, gyévuska – felelte a marsall olyan meggyőzően, hogy végigfutott a hátamon a hideg.

– Mila, hallgass rám… – suttogta Irene.
A zsebembe dugtam a kezem, a markomba szorítottam a medált, a kulcsot és a cédulát. És ekkor az ujjaim beleütköztek egy másik tárgyba, amelyről már megfeledkeztem.

– Tessék, itt a medál, de most engedje el őket! – kiáltottam fel, és előrenyújtottam a jobb kezemet, hogy lássa, mi van a tenyeremben.

A marsall közelebb lépett, közben rám fogta a pisztolyt, azután hirtelen
előretaszította Irene-t, aki így kiszabadult a tőr fogságából, a marsall pedig lecsapott a medálra, a kulcsra és a cédulára.

– Ne! – szólalt meg Ászja elcsukló hangon.

– Őket is engedje el! – mutattam Lupinre, és Sherlockra.

– Jaj, kislány, hát nem érted, hogy innen senki sem távozik élve, csak mi? – felelte a marsall, kivillantva farkasfogait.

– Mila! – jajdult fel Irene, és átölelt, hogy saját testével védjen meg.

De amikor a marsall és az ember lövésre emelte a fegyverét, két fényszóró hasított a kikötő sötétségébe.
Valaki lengyelül kiáltott valamit.

– Az ellenőrzőpont katonái! – mondta a másik férfi.

A marsall nézte a közeledő fényeket, fürkésző pillantást vetett ránk, azután futásnak eredt, és intett a társának, hogy kövesse.

– Mila, nem lett volna szabad odaadnod neki azt a medált! – mondta Irene lesújtva.

– Miért, mi az a medál? – kérdeztem.
Irene Ászjára mutatott. Még a sötétben is láttam, mennyire sápadt. Alig bírta nyitva tartani a szemét, de azért még egy kétségbeesett, szemrehányó pillantást vetett rám.

– Oda… odaadtad… odaadtad annak a…
Térdre borultam mellette.

– Ászja, ne izgasd magad ezen, mindjárt elviszünk egy orvoshoz! Ne pazarold az
erődet.

De mintha nem is hallotta volna. Próbált felém hajolni, és égő tekintetével a
szememet kereste.

– Szesztra… Odaadtad annak az embernek…

– Ászja… Ne! Nézd… – dadogtam a fejemet rázva, és kivettem a zsebemből a kulcsot. Azt a kulcsot, amelyik a medálban volt. Nem azt, amelyet odaadtam a marsallnak, és amellyel egy tojás alakú törött órát, Franz, az Órás alkotását lehetett kinyitni.

– Az a kulcs… – rezzent össze Holmes, mert rögtön rájött, mi történt.

Ászja is megnézte a kulcsot, és egy pillanatra felderült az arca. Ugyanolyan volt a pillantása, mint amikor kislány korunkban valamilyen különösen jól sikerült csínyt vittünk végbe. Tényleg csak egy másodpercig tartott, de ennél a pillantásnál értékesebb ajándékot nem kaptam soha életemben. És miután Ászja így megajándékozott, lehunyta a szemét, és kilehelte a lelkét Venus karjában.

Arról, ami ezután történt, hihetetlenül zavarosak az emlékeim. A lengyel katonák ránk találtak, és őrizetbe vettek minket. Engem hárman rángattak el Ászja mellől.

Mindannyiunkat elvittek.

Hosszú órákat töltöttünk a laktanyában. Irene és Lupin diplomáciai útleveleket
lobogtattak, fenyegetőztek és hízelegtek, vitatkoztak és egyezkedtek. Többször is szóba került Mycroft Holmes neve. És többször is megcsörrent a bakelitből készült telefon az iroda túlsó végében. Én folyamatosan a markomban szorongattam a titokzatos kulcsot, olyannyira, hogy amikor hajnaltájt elengedtek minket, észrevettem, hogy a körvonalai egészen belenyomódtak a tenyerembe. Irene elkérte, azt mondta, majd ő vigyáz rá. Én túl fáradt voltam, hogy magyarázatot kérjek, vagy hogy nemet mondjak, és elkezdjek veszekedni. Széttártam az ujjaimat, Irene pedig elvette a kulcsot, mielőtt leesett volna.

– Tehát egy másik kulcsot adtál Kindzsalnak – állapította meg Sherlock Homes, mialatt arra vártunk, hogy megnézhessük Ászját.

– Annak a virágmintás tojásnak a kulcsát adtam oda neki. Ott maradt a zsebemben Bécsben – feleltem, és rongyosra szakadozott kabátomra mutattam.

Sherlock Holmes megfejthetetlen pillantást vetett rám. Már nem kezelt úgy, mintha a háta közepére kívánna. De volt valami nyugtalanító ebben a hirtelen elnémulásban.

Irene kijelentette, hogy Ászja a lánya volt. Miután tényleg nagyon hasonlított rám, ráadásul tudták rólunk, hogy nem akármilyen kapcsolataink vannak felsőbb körökben, sikerült meggyőznie a halottasház alkalmazottait. Anasztázia Romanovát, az orosz cárok utolsó leszármazottját Ászja Adler néven temették el pár nappal később egy kis
danzigi temetőben.

Még aznap délután hajóra szálltunk, hogy visszamenjünk Angliába. Lupin úgy döntött, hogy velünk tart, azt állította, hogy úgysincs már semmi, ami
Franciaországban marasztalná. És Venus is ezt állította.

Talán ezért jött oda hozzám a hajón, amikor egyedül álltam a fedélzeten, és a
tengert bámultam, de valójában csak azt láttam, milyen volt Ászja tekintete abban az utolsó pillanatban.

– Dühös vagy rá – állapította meg.

Nem volt szükség további magyarázatra. Irene-ról beszélt, akihez szinte nem is
szóltam, amióta kiengedtek minket a laktanyából.

– Tudott a medálról… Biztos vagyok benne, hogy nem mondott el nekünk mindent.

– Irene ilyen – sóhajtott fel Venus. – De biztosan jó oka van rá, hogy így viselkedjen.

– Mint amikor becsapott titeket, és faképnél hagyott a kikötőben? – kérdeztem éles hangon.

Venus lesütötte a szemét, és halkan felnevetett.

– Ha így fogod fel a dolgot, idiótáknak állítasz be minket Sherlockkal, és Lupinnel.

– Nem így értettem.
Venus ismét rám nézett. A szemében, amely körül apró ráncok húzódtak, tiszta fény csillogott.

– Kérdezd meg tőle. Kérdezd meg, mi az a kulcs.

– Fontos ez? – kérdeztem, és megvontam a vállam.

– Fontos lehet, ha mind Ászja, mind Irene mindent elkövetett azért, hogy titokban
tartsa.

– Ászja már nincs velünk.

– De Irene igen. És egyvalamiben biztos vagyok: bármit megtenne érted.

Haragosan néztem hátra, arrafelé, ahol Irene állt és engem nézett, aztán így
feleltem:

– Irene csak magával törődik.

Venus a fejét rázta, csak úgy lobogtak fekete fürtjei.

– Nem. Irene nagyon is törődik másokkal. Amikor sok évvel ezelőtt elment, azért
tette, hogy ne rángasson bele engem, Lupint és Sherlockot egy olyan helyzetbe, amely túlnőtt rajtunk. Ha Európában marad, mindhárman bábok lettünk volna egy veszedelmes bábszínházban. És akármilyen rátermettek voltunk is, mégiscsak nagyon fiatalok voltunk…

– Sherlock, Arséne és te sosem bocsátottatok meg neki – vágtam a szavába.

– És te tökéletesen meg tudsz minket érteni, igaz? – mosolygott Venus. – Nem csoda, mert nagyon hasonlítotok egymásra. Olyan dolgokat láttok, amiket mások nem látnak. De annak idején rájöttem valamire Sherlockkal kapcsolatban, és ezt most elmondom
neked.

– Mi az? – kérdeztem védekezően. Hová akar kilyukadni, hová vezet ez a sok furcsa beszéd?

– Sherlock mindig is túlságosan… kíméletlen volt. Másokkal is, de elsősorban saját magával. Ezt ne felejtsd el.

– Miért mondod el ezt nekem?

– Azért, hogy ne végezd úgy, mint ő – felelte Venus. – Mit gondolsz, mit rejt az a kemény tekintet, azok a gúnyos megjegyzések, azok a vállvonogatások?

– Mit?

– A megbánás tengerét, Mila, amelybe minden áldott nap kis híján belefullad.
Megdöbbentettek a szavai.

– Kemény vagy vele.

– Ő még keményebb. És mondtam már, hogy szerintem hasonlítasz rá.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy nem te tehetsz Ászja haláláról. Annak a lánynak túl erős áramlattal kellett megküzdenie… Bátran próbáltad megmenteni, Mila. Mi segítettünk neked, és azt hiszem, nem hazudok, ha azt mondom, hogy megtettünk minden tőlünk telhetőt. De ez is kevés volt, és Ászja itt hagyott minket… De nem szabad hagynod, hogy ez a teher a te válladat nyomja.

Az összes könnycsepp, amit még nem sírtam el, most kezdett végiggördülni az
arcomon. Próbáltam megállítani őket, összeszorítani a fogamat, a szemem elé szorítani a kezemet. De olyan hatalmas csomó volt a torkomban, hogy elhalt a hangom, csak értelmetlen szavakat hebegtem, és bömböltem, mint egy kisgyerek. Tisztában voltam vele, hogy a körülöttünk állók megbámulnak, de nem akartam mást, mint kicsire összehúzni magam és eltűnni. Azután megéreztem, hogy Venus oltalmazó ölelésébe
szorít.

– Csss… nem múlik el, de napról napra jobb lesz egy kicsit. Elég öreg vagyok hozzá, hogy tudjam, nem gondolod?