- Csss, szesztra – súgta a fülembe egy hang.

Rémületemben behunytam a szemem, de most azonnal tágra nyitottam. Eközben
a számra tapadó kéz is felemelkedett. Hátrafordultam, és felkiáltottam:

– Ászja!

Még a félhomályban is feltűnt, mennyire lefogyott, és milyen megviselt az arca.
Szépséges haja, amely valaha dúsan keretezte az arcát – mindig hátrafésülte, hogy a homloka szabadon maradjon –, most vékonyszálú lett és durva tapintású, mint a kóc.

De akkor is ő volt. A nővérem, Anasztázia.

Gyorsan becsuktam az ajtót, és villanyt gyújtottam, mintha így akarnék
megbizonyosodni róla, hogy nem csupán a szoba árnyai tévesztettek meg, és Ászja valóban ott van velem, azután a karjába vetettem magam.

– Ászja! Drága Ászja! Annyira féltem, hogy nem látlak többé!

– Mila, húgocskám! Csak az adott erőt, hogy arra gondoltam, valahol tárt karokkal vársz rám!

Az arcához szorítottam az arcom, és éreztem, hogy összevegyülnek a könnyeink.

Hosszan öleltük egymást, mintha a sors bármelyik pillanatban elszakíthatna minket egymástól. Kedves szavakat dadogtunk, hogy betöltsük az egymástól távol töltött időt, és hogy elűzzük a borzalmakat, amelyek kis híján örökre elszakítottak egymástól minket.

– Én akartam, hogy téged is bevonjunk a dologba, nem tudtam megbízni
senkiben… – magyarázta Ászja. – Bocsáss meg, bocsáss meg, hogy veszélybe sodortalak, de nem tudtam, kihez fordulhatnék. Nem bízhatok a kémekben meg a hátam mögött szőtt összeesküvésekben, ha nincs egy jó barát, aki vezérel az úton!

– Ne aggódj, Ászja, most már itt vagyok, és velem vannak a legjobb szövetségesek, akiket el lehet képzelni!
Ebben a pillanatban, mintha csak megidéztem volna őket, Irene, Venus, Holmes és Lupin nyomult be a szobába.

– Fenség! – szólalt meg Holmes kis meghajlás kíséretében, mert rögtön rájött, ki áll előtte.

– Nagyon kérem, szólítsanak egyszerűen csak Ászjának – felelte a nővérem fáradt, szomorú pillantással.

Irene elbújtatta a fürdőszobában, azután vacsorát hozatott, mert olyan sietve
távoztunk az étteremből, hogy alig ettünk valamit. Csak négy teríték volt, de az étel bőségesen elég volt öt embernek is. Jó étvággyal fogyasztottuk a lengyel pirogot, vagyis a füstölt szalonnával készült krumplis derelyét. Rögtön visszatért az étvágyam, és mindent befaltam, amit Irene nagy odaadással a tányéromra pakolt. Ugyanígy gondoskodott Ászjáról is, aki szinte meghatódott, amikor megkóstolta a sarlottkának nevezett tejszínhabos almatortát.

Vacsora közben egyetlen szó sem esett köztünk, csupán sokatmondó pillantásokat váltottunk Anasztáziával.

Eszembe jutott az összes együtt töltött pillanat. Ászja mindig is nagyon eleven kislány volt, az udvarnál azt mondták róla, hogy nem is vér, hanem higany csörgedezik az ereiben. Emlékszem, sokszor végigkacagtuk az egész délutánt, mert Ászja az utánzás mestere volt. Sok fényképen örökítették meg úgy, hogy a lehető legviccesebb és legkevésbé előkelő fintor ült az arcán; valósággal kétségbeesésbe kergette a fotográfusokat, én viszont – aki minden csínyben titkos cinkosa voltam – el
se tudtam képzelni ennél jobb szórakozást. Az, hogy eltiltották tőlem, csak még kívánatosabbá és értékesebbé tette számára a barátságomat, és a segítségemmel a legmerészebb és legtitkosabb ötleteket is valóra válthatta, amik csak megfogantak sziporkázó agyában. Most elnéztem, ahogy csillogó szemmel, remegő kézzel ette a vacsoráját, és összeszorult a szívem a változás láttán. Sokkal törékenyebb lett. Ő, akinek egykor olyan erős volt a karja, hogy könnyedén húzódzkodott fel bármelyik faágra vagy gerendára (csak hogy jól felbosszantsa a nevelőnőjét, aki hercegkisasszonyhoz méltó viselkedést várt volna tőle), most olyan vékonyka volt, mint egy kiszáradt gally.

De azért mégiscsak ő volt, az én Ászjám, és ezt be is bizonyította, amikor hirtelen
kitátotta a száját, és huncut fintorral megmutatta a félig megrágott falatot. Egy pillanatra visszatértünk a múltba, amikor még nem jártak ellenségek a nyomunkban, és nem kellett veszedelmes terveket kovácsolnunk a puszta túlélésünk érdekében.

De hamarosan várakozásteli csönd telepedett a szobára. És akkor mintha váratlanul áttört volna a gát. Ászja mesélni kezdett a forradalomról. A bolsevik felkelők elsőként a nagybátyjával, Mihály nagyherceggel végeztek. Egy hónap múlva őt és az
egész családját – az apját, II. Miklóst, az anyját, Alexandra cárnét, a testvéreit, Olgát, Tatyjánát, Mariját és a kis Alekszejt bezárták egy „sajátos rendeltetésű házba”, amint a forradalmárok nevezték. Ott éltek szoros felügyelet alatt, az őreik állandó zaklatásának kitéve. Azután váratlanul megérkezett Jurovszkij parancsnok, és az őrök viselkedése megváltozott, kedvesebbek lettek a rabokkal.

Anasztázia reménykedni kezdett, hogy
talán még megmenekülhetnek.
De a július 16-ról 17-re virradó éjszakán a cári családot néhány hűséges szolgával együtt beterelték egy sivár szobába.

– „Máshová visszük át önöket”, mondta a parancsnok. „De előbb le kell
fényképeznem a családot, hogy a feletteseim láthassák, milyen jó állapotban vannak” – folytatta Ászja elcsukló hangon. – Minden olyan nyugalmasnak, békésnek tűnt… De
amikor felsorakoztunk, a család meg a szolgák, a parancsnok odahívott tíz katonát, akik tüzet nyitottak ránk.

– És te hogyan menekültél meg? – kérdezte Sherlock Holmes kedvesen. Sose beszélt még így, mióta megismertem.

– Anyám a ruháink bélésébe varratta az ékszereinket, hogy ne lopják el őket. Azok térítették el a golyókat – felelte Ászja. – Halottnak tettettem magam, és azt gondoltam, ha kivisznek minket az erdőbe, hogy eltemessenek, úgyis meghalok. De a teherautó, amelyre felraktak minket, elakadt a sárban, és mialatt a katonák azon tanakodtak,
hogyan szabadítsák ki, én leugrottam, és elrejtőztem az erdőben. Egy fiatal kukta
segített, Leonyid Szednyev.

– Ljonka! – kiáltottam fel, mert eszembe jutott, hogy ez volt a cári konyhán dolgozó fiú beceneve.

– Igen, ő. Pár órával a kivégzés előtt sikerült megszöknie, ő bújtatott el, és ő vitt el G. grófhoz.

– G. gróf pedig elintézte, hogy külföldre menekülhess – tette hozzá Irene.

– Ismert téged, és előzőleg már rád bízta Milát – felelte Anasztázia.

– Igazán különleges barát ez a G. gróf – jelentette ki Irene titokzatos mosollyal.

– Titkosszolgálatok. Mindig ezek a titkosszolgálatok – mondta Lupin, és bosszús vigyor jelent meg az arcán, de persze csak tréfált.

– De te azt akartad, hogy a megfelelő személyre bízzanak, ne egy ismeretlenre, aki akár szélhámos is lehet – állapította meg Sherlock Holmes, és előbb rám, majd Irene-ra mutatott.

Ászja a kezébe temette az arcát, és azt suttogta:

– Önző voltam, ugye? Veszélybe sodortam a húgocskámat. De nem tudtam, mit tegyek, féltem, hogy a bolsevikok elfognak és megölnek, vagy az apámhoz hű ellenforradalmárok kapnak el, a fehérek, és azután sakkfiguraként használnak a politikai játszmáikban.
Irene, aki Ászja mellett ült az ágy szélén, most átkarolta a vállát.

– El sem tudom képzelni, mi mindenen mentél keresztül, és milyen érzés lehetett ez neked. De egyvalamit biztosan tudok. Megígérem, hogy a lehetetlent is megkíséreljük azért, hogy szabad légy.

Ászja, az én Ászjám, aki valaha nem félt semmitől, és mindenből tréfát űzött, most hihetetlenül picinek tűnt Irene ölelő karjában.

– Ismered azt az embert, akit Kindzsal marsallnak neveznek? – kérdezte rövid
csöndet követően Venus, aki eddig nem dzólalt meg. Azt hittem, csak őt is magával ragadta a viszontlátás hangulata, de az arca szinte már unott volt, és flegma.

– Igen. Nem tudom, mi a valódi neve, de a kozák őrség tagja volt. Apám seregének tisztje.

– Biztos vagy ebben? – kérdezte Lupin.

– Többször is láttam a Téli palotában. Sosem méltattam különösebb figyelemre, végül is csak egy katona volt a sok közül, és a külsejében sem volt semmi rendkívüli – mondta Ászja, és megborzongott. – De azután újra láttam, és ezt sosem fogom elfelejteni.

– Hol? – kérdeztem.

– Azon az éjszakán, amikor a családomat meggyilkolták. Az erdőben várta a
teherautót, és láttam, hogy beszélgetett a bolsevik katonákkal. Nem tudom, miről volt szó, de biztos vagyok benne, hogy összeszűrte a levet velük.

– A cár hű katonája, aki átállt a másik oldalra – állapította meg Sherlock.

– Már ha egyáltalán hű katona volt, és nem csupán a személyes érdekei vezették – jegyezte meg Irene a távolba vesző tekintettel.

– Opportunista áruló – bólintott Lupin. – Ha így van, akkor a lehető legrosszabb
ellenség, az a fajta, akit nem eszmék mozgatnak, és aki sosem néz a másik ember szemébe.

– Mit gondolsz, vannak társai? – kérdezte Irene.

Anasztázia elgondolkodott egy pillanatra, majd így felelt:

– G. gróf egy másik férfitól is óvott, aki valószínűleg Kindzsal embere lehet.
Csakhogy neki a marsalltól eltérően nagyon is jellegzetes arca van.

– Az anyajegyes arcú férfi! – kiáltottam fel, Ászja pedig bólintott, és még
szorosabban kapaszkodott Irene-ba.

– Ne aggódjon, fenség – mosolygott rá kedvesen Arsène. – Az a fickó már megkapta a magáét, nem kell tartania tőle.

– Ez így van, Anasztázia. Ne aggódj, távol tartunk mindenkitől, aki bántani
akar – nyugtatta meg Irene.

Elérkezett az éjszaka, amely elválasztott minket a nagy naptól, a szökés napjától.
Odaadtam az egyik hálóingemet Anasztáziának, aki magasabb volt ugyan nálam, de annyira lefogyott, hogy csak úgy lötyögött rajta. Irene erősködött, hogy átengedi neki az ágyát, ő pedig majd egy karosszékben őrködik, de Ászja ezt kerek perec visszautasította, és azt kérte, hadd aludjon velem. Nyugtalanul aludtunk, összebújva a keskeny ágyon, mint két kislány.

Már csaknem hajnalodott, amikor felkeltem, és lábujjhegyen kimentem a mosdóba. Irene szeme félig nyitva volt, mint egy macskának.

Sejtettem, hogy a fal túloldalán, a szomszéd szobában Holmes és Lupin is éberen vigyáz, így hát nem lepődtem meg, amikor megütötte a fülemet halk beszélgetésük. Azon pedig már meg sem lepődtem, hogy olykor falhangzik Venus doromboló altja, mely mindenkit hallgatásra késztetett.

Tétováztam egy pillanatig, míg hideg vízzel leöblítettem az arcom, hogy megnyugodjak kissé azon a várakozással és félelmekkel terhes éjszakán. A falak nagyon vékonyak voltak, a legkisebb nesz is átszűrődött rajtuk… Már épp vissza akartam menni az ágyamba, amikor a mosdón álló pohárra esett a pillantásom. Bele se gondoltam, mit
teszek, csak odaszorítottam a falhoz, amely a mi szobánkat elválasztotta Irene két barátjáétól.

Nem sok mindent hallottam, de egyvalamit tisztán ki tudtam venni, Sherlock Holmes kemény mondatát:
– Irene titkol előlünk valamit azzal a Kindzsal marsallal kapcsolatban, leolvastam az arcáról.

A pohár kicsúszott a kezemből, majdnem leesett a földre. Szerencsére sikerült
elkapnom, és remegő kézzel visszatettem a helyére. Sherlocknak igaza volt. Amit Irene arcán látott, azt én is láttam.

A következő nap kegyetlenül lassan telt. Be voltam zárva, de nem egyszerűen egy szállodai szobába, hanem egy szorongásbuborékba.

Lopva folyton Anasztáziát figyeltem, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól van, és hogy tényleg ott van velem. Ő rettegő tekintettel nézett vissza rám, de rögtön utána kihúzta magát és rám
mosolygott, próbált vicces fintorokat vágni, hogy lássam, igazából nem változott semmi.
Pedig minden megváltozott.

Ászja rettenetes kegyetlenkedéseket látott és élt át az előző év július 17-én. Mindig is erős lány volt, megtörhetetlen, ezért sikerült túlélnie a történteket és eljutni ide. De azok az erők, amelyek elpusztították a családját, most újabb támadásra készültek, és közte meg az ellenség között csak mi álltunk.

Még most is meglep, milyen távoli, idegen társaságnak tartottam a cári családot. De ez mindig is így volt: csak egyetlen családtag lépett be az életembe, Ászja. Mindent megtett azért, hogy így legyen, mint mindig, ha a fejébe vett valamit, és mostanra elválaszthatatlanok lettünk.

– Ne nézz így rám – vetette oda, miután sokadszor pillantottam rá.

– Hogyan?

– Úgy, mintha egyik pillanatról a másikra darabokra törhetnék.

– A higany nem törik – feleltem biztató mosollyal.

– De mérgező lehet – suttogta komoran. – A megmentésemért a saját életeteket
kockáztatjátok. Hiba volt, hogy megkerestelek!

Hirtelen két keze közé szorította a kezemet. Olyan vékonyak voltak az ujjai, mint a fiatal gallyak, egykor meleg és puha bőre pedig durva és jéghideg lett. Ellenálltam a késztetésnek, hogy elrántsam a kezemet, és így feleltem:

– Komolyan azt gondolod, hogy magadra hagytalak volna, és nem próbálnék
segíteni?

– Irene-nak nem lett volna szabad beleegyeznie. Milyen anya az, aki kockára teszi a kislánya életét?

Kigyúlt az arcom, egyszerre kitéptem magam Ászja szorításából, és felpattantam.

– Én nem vagyok kislány, te pedig nem ismered Irene-t – szaladt ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna, mit mondok. Magam is meglepődtem heves viselkedésemen. Hiszen előző éjszaka én magam hallgattam ki Holmes és Lupin beszélgetését, amely ezernyi kétséget ébresztett bennem nevelőanyám valós szándékaival kapcsolatban. Ugyanakkor az életemben mégiscsak Irene volt a biztos pont. Nem Ászja, bár az életemet is kész voltam kockára tenni érte. Nem a nem létező oroszországi családom. Nem az előkelő származásom és az ereimben csordogáló, sok évszázadnyi történelem. Irene úgy fogadott be, hogy semmit sem kért cserébe.

Hozzám hasonlóan Irene-nak is titkolnia kellett a származását, és arra tanított,
hogy semmi sincs előre megírva, mindannyian magunk döntünk a sorsunk felől. Ászja odalépett hozzám, és a vállamnak támasztotta az arcát, de nem ölelt át, ernyedten csüngött a karja.

– Köszönöm – súgta a fülembe.
Így talált ránk Irene pár perc múlva: az ablaknál álltunk, közel egymáshoz, mégis távol.

– Indulnunk kell a színházba – szólalt meg a nevelőanyám könnyedén, mintha nem akarna újabb terhet rakni félelemtől elgyötört lelkünkre.
Miután láttam a bécsi és a londoni operaházat, eléggé meglepődtem, amikor megpillantottam az épületet, amely felé a rostocki kórussal igyekeztünk. Szögletes, ormótlan ház állt egy nagy, porfírkővel kirakott tér közepén, a kapu két oldalán zömök
oszlopokkal, a tetején pedig kupolával, amelytől csak még alacsonyabbnak látszott.

– A danzigiak csak úgy nevezik: „a Kávédaráló” – jegyezte meg zavartan Meier kisasszony, csodálkozó tekintetemet látva. – Persze, önök, az opera lelkes támogatói nyilván a zene másféle szentélyeihez szoktak, ez a szerény színház biztosan csalódást
okoz…

– Ó, dehogy, Meier kisasszony – felelte mosolyogva Irene, a színházat mustráló Venusra pillantva. – Nekünk az ének szépsége a fontos, nem a fényűző előcsarnok.

Lupin olyan átszellemült képpel bólintott erre, hogy alig tudtam elnyomni ideges
vihogásomat. Sherlock Holmes nem volt velünk, mint ahogy Ászja sem. Minden idők legnagyobb nyomozója ekkor éppen a testőr szerepét töltötte be féltestvérem, a hercegnő mellett. Ezt ismételgettem magamban állandóan, hangsúlyoztam Holmes nagyságát, mintha az már önmagában elhárítana minden veszedelmet.

Ő maga csakugyan így gondolta, és én is így akartam gondolni. Holmes azt állította, biztosan képes lenne kiszúrni Kindzsal marsallt és az embereit, noha még sosem látta őket.

– Ha meglátom, azonnal felismerem őket – magyarázta. Ha bárki mástól hallottam volna ezt a mondatot, csak üres hencegésnek tűnt volna, de tőle pont ezt vártam.

A tervünk az volt, hogy Ászját titokban bevisszük a színházba, mint egyszerű nézőt, elrejtjük a színfalak mögött, és az előadás végén helyet cserél Katrinával.

– Hát itt nem sok fényűzést fognak látni – mondta most Katrina, miközben Meier
kisasszony előrement, hogy bejelentse a kórus megérkezését. – Úgy hírlik, hogy az igazgató megfontolatlan döntéseivel kis híján csődbe vitte a színházat, amely ma rosszabb helyzetben van, mint a háború előtt.

– Ezért volt hajlandó segíteni nekünk – sóhajtott fel Irene. – G. gróf busásan
megfizette.

Még egyszer átvettük a tervet. Katrina azt mondja majd, hogy fáj a torka, és mihelyt véget ér a koncert, rohan az öltözőbe. Ott azután ruhát cserél Ászjával, aki egészen addig Sherlock társaságában – a színházigazgató hozzájárulásával – a színfalak mögött
rejtőzködött. A visszafelé vezető úton Ászjának mindvégig úgy kell tennie, mintha elment volna a hangja, és az idő nagy részében egy zsebkendőbe kell köhögnie, hogy elriassza a többi lányt, és minél jobban eltakarja az arcát. Katrina útlevelével be tud lépni Németországba, onnan pedig a lehető leggyorsabban Amerikába visszük.

Mialatt a régi, csúf színház kapuja előtt állva még egyszer átismételtük a
részleteket, úgy éreztem, minden tökéletes. De minél tovább ültem az első sorban Irene-nal és Lupinnel, annál nyugtalanítóbb jeleneteket vetített elém az elmém, amelyekben minden rosszul sült el.

– Miért lógatod az orrod, nem szereted a kórusmuzsikát? – viccelődött Lupin.
Általában elragadónak találtam könnyed, semmiféle tekintélyt nem tisztelő
természetét, de ebben a pillanatban legszívesebben sípcsonton rúgtam volna.

– És ha valami balul üt ki?

– Például? Szerintem a tervünk nagyon is biztos lábakon áll, Mila.

– És ha feltűnik a Mar… – kezdtem, de gyorsan elhallgattam és az ajkamba
haraptam.

– Nehogy azt hidd, hogy ha kimondod a nevét, azzal megidézed, mint valami
démont – gúnyolódott velem Lupin, aki egy pillanatra visszavette Schellinger
professzor akcentusát.- Egyébként meg- Enelte meg a hangját, a szavait egyenesen Venusnak címezve- itt van velünk Sierra Moreno. Szerintem neki tőlünk több a félnievalója, mint nekünk.

- Neked csak Venus. - Hangzott a hang, amiből könnyű volt kivenni, hogy a nő mosolyog.

– Akkor se mondjuk ki! – vágtam vissza.
Minél többet gondolkodtam rajta, annál valószínűbbnek találtam, hogy Kindzsal
marsall ott van a színházban, a mit sem sejtő nézők között.

Rettentő ideges voltam, és bár a nézőtéren egyáltalán nem volt hideg, nem vettem le a kabátom, mintha azt képzeltem volna, hogy ha magamon hagyom, láthatatlanná válok, vagy legalábbis megmenekülök minden veszedelemtől.

Azután megkezdődött a koncert, de a tiszta, angyali hangok nem terelték el a
figyelmemet, inkább még inkább feldúltak. Görcsbe rándult a gyomrom, elszorult a torkom, mintha valami kikívánkozott volna belőlem.

– Muszáj felállnom – mondtam, és megragadtam Irene karját.

– Hová mész? – kérdezte ijedten.

– Nem kapok levegőt – feleltem. Körülöttem szédítően forogni kezdett a világ.

Elengedtem Irene karját, és felpattantam az ülésről. A többi néző tiltakozásával mit sem törődve, kétségbeesetten igyekeztem a sor vége felé.

Hallottam, hogy Venus azt mondja:
– Bízd csak rám.

Nem akartam, hogy kövessenek, de megszökni sem akartam. Csak mindent
magam mögött akartam hagyni egy pillanatra, hogy nagy levegőt vehessek.

Kisurrantam egy folyosóra, és az énekszó máris elhalkult mögöttem.

Egy gyanús férfi, akit az anyajegyes arcú társaságában láttam, pár lépésre volt tőlem, és ellenkező irányba tartott, határozott léptekkel.

Hátrahőköltem, elbújtam a vastag bársonyfüggöny mögött, amely a folyosót elválasztotta a nézőtértől, és a falhoz simultam. Úgy éreztem, mindjárt kiugrik a szívem a helyéből, de amikor megállapítottam, hogy nem vett észre senki, kissé csillapodott heves dobogása. De máris nagyot dobbant, mert most jöttem rá egy fontos dologra: szólnom kell Venusnak! Csakhogy a lábam egyszerűen nem engedelmeskedett,
egyetlen apró lépést sem volt hajlandó megtenni. Félénken kidugtam a fejem a
függöny mögül. A folyosó kihalt volt. A bérgyilkos eltűnt, és Venus sem mutatkozott.

Ekkor lecsapott rám egy kéz, én pedig ösztönösen hadonászni kezdtem.

– Ay! – kiáltott fel Venus, akit sikerült ököllel eltalálnom. – Tehát igaz, hogy
Amerikában a lányok is bokszolnak… – De mindjárt észrevette, milyen izgatott vagyok.

– Mi történt, Mila? – kérdezte.

– Itt van! Itt van az, aki az anyajegyes gyilkosal volt! – suttogtam, és intettem neki, hogy ő is beszéljen halkabban.
Venus komoly arccal bólintott.

– Menj vissza a nézőtérre – utasított ellentmondást nem tűrően.

– Nem, Ászjához kell mennünk!

– Majd én odamegyek, te menj vissza a nézőtérre.

– Nem megyek – jelentettem ki elszántan. Az iménti izgalom és pánik mintha
elszállt volna, egyszerre valami furcsa, eltökélt nyugalmat éreztem. Venus felsóhajtott:

– Pont olyan vagy, mint Irene!
Ezt bóknak vettem, és intettem neki, hogy kövessen arrafelé, amerre a bérgyilkos távozott.

Egy folyosóra jutottunk, amelynek a végén egy ajtó látszott. Kérdő tekintettel
fordultam Venus felé, ő pedig intett, hogy álljak mögé. Lassan kinyitotta az ajtót, majd rövid várakozás után jelezte, hogy mehetek. Leereszkedtünk egy szűk falépcsőn, és egy régi jelmezekkel meg színpadi kellékekkel teli raktárban találtuk magunkat.

Összerezzentem, mert két fekete szem bámult rám, de hamar rájöttem, hogy csupán egy rozoga fogasra felakasztott maszkot látok.

Már épp megkönnyebbülten felsóhajtottam volna, amikor valami zaj ütötte meg a fülemet. Venus berántott egy nagy faláda mögé. Lassú, ütemes léptek hallatszottak.

A bérgyilkos nem tudta, hogy ott vagyunk, ezért nem is próbált észrevétlen maradni.

Sőt, úgy sétálgatott fel-alá, mint aki türelmetlenül vár valamire.

De mire?

Ebben a pillanatban hirtelen kitárult az ajtó, amelyen bejöttünk, és megszólalt egy éles férfihang:

– Erre, gyorsan! Észrevették magukat, Adler asszony mondta, hogy itt bújjanak el. Nincs biztonságosabb hely, mint a színházam jelmeztára!

Libabőrös lettem. Hát erre várt a gyilkos – hogy az áruló színházigazgató átadja
neki Ászját!