Kisvártatva már az új úti célunk felé tartottunk. Egy intéssel elbúcsúztam Karltól, ő pedig válaszul meg lengette a kalapját.

Katrina bemutatta nekünk a kórus vezetőjét, Meier kisasszonyt, egy csontos, ideges nőt, aki hosszan hálálkodott a kórusnak juttatott, bőkezű adományokért, és azt ígérte, hogy a lányai csodálatos koncertet adnak majd a danzigi színházban. De nekem máshol járt az eszem, nem Brahms női karra írt kórusművein.

Mialatt Rostock a csúcsos tetejű házaival egyre messzebb került, és a komp hosszú csíkot hagyott maga után a Balti-tenger vizén, én igyekeztem lecsillapítani a lelkemben dúló vihart. Ászja itt van a közelben, alig pár órányira. Egy rövid hajóút, titkos utasítások egy szállodai fiókban… csupán ennyi választ el minket.

Meg egy egész forradalom, ami elsöpörte a családunkat, és azzal fenyegetett, hogy
örökre elszakít minket egymástól.

– Mila, körülnézek a kompon, hogy biztonságban vagyunk-e – szólalt meg Venus. – Volna kedved velem tartani?
Hálásan rámosolyogtam, és bólintottam. Nyilván nem volt szüksége a
segítségemre, csak feltűnt neki aggodalmas, talán kissé riadt arckifejezésem, és valószínűleg arra jutott, hogy rám férne valami kikapcsolódás. Lelkesen követtem.

Irene megőrzött néhány újságkivágást, amelyek Venus King vakmerő
vállalkozásairól szóltak mind az üzleti élet mindenki számára jól látható, és árnyoldalán is. A túlzó, mindent felnagyító cikkek elbizakodott, rendíthetetlen, és nagyképű alaknak állították be. Persze, azt sem állíthatnám, hogy csöppet sem illett rá ez a jellemzés, sőt. De olykor olyan életkedv buzgott benne, amilyennel ritkán találkozhatunk egy ilyen korú emberben. Ilyenkor mintha minden porcikája mosolygott volna.

– Hogy van a sebed? – kérdeztem, miközben ott hagytuk Irene-t, Lupint, és Holmest a fedélzeten, és elvegyültünk az utasok között.

– Jól. Csak egy karcolás. Jóval több kell ahhoz, hogy valaki megállítsa a retteget maffiavezért. – mondta.

Egy darabig csak nézelődtünk, alaposan szemügyre vettünk minden arcot, amely
elvonult előttünk. Én valósággal rettegtem, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet az anyajegyes arcú férfi, de csupa ártalmatlan külsejű embert láttam, akik szemlátomást ügyet sem vetettek rám.

– Remélem, hogy a három útitársunk nem kap hajba a távollétünkben – szólalt meg egy idő után Venus, és arrafelé mutatott, ahol Irene-t, Lupint és Holmest hagytuk.
Rásandítottam.

– Még mindig haragszol rá, ugye? – kérdeztem hirtelen.

Venus csodálkozva pislogott.

– Hát ezt meg miből gondolod? Úgy érzem, visszafogottan bántam a kedves Irene-nal.

– Többször is járt Európában az évek során, Londonban, Milánóban, Varsóban, de sosem kerested meg.

– Ő sem keresett meg engem – felelte rövid habozás után, és megvonta a vállát.

– És nem ölelted meg, amikor találkoztatok.

– Ő sem ölelt meg engem. Egyébként Sherlockot se ölelgettem, pedig tudom, hogy még mindig kedvel a vén morgolódó… máskülönben már rég rács mögött lennék!

Akaratlanul is felvihogtam.

– De Sherlock Holmes nem az az ölelkezős típus! Irene viszont igen, és szerintem te is…

Most Venusból tört ki a nevetés, méghozzá jóval harsányabban, mint belőlem.

– Drága Mila, ha nem tudhatnánk biztosan, ki az apád, azt hinném, hogy Sherlock Holmes eltitkolt lánya vagy! Ugyanúgy észreveszed mindazokat a dolgokat, amik másoknak elkerülik a figyelmét, mint ő.

– Azért annyira nem vagyok ügyes…

– Mi sem voltunk az a te korodban. Az ilyen tehetség kibontakozásához idő kell.

Tátott szájjal hallgattam, de hamar rájöttem, hogy ez nem túl illedelmes viselkedés, úgyhogy gyorsan a szám elé kaptam a kezem. Sosem gondoltam volna ilyesmit Holmes, és az ő képességeiről. Igazság szerint mások képességeiről sem. Akkoriban azt hittem, hogy a felnőttek – főleg azok, akik kitűntek valamiben – sosem változnak, mindig is olyan
tökéletesen értették a dolgukat, mint most. Sohasem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy létezett egy másik kor, egy olyan időszak, amikor még fiatalok, tapasztalatlanok, éretlenek és tökéletlenek voltak.

– Egyébként igen, még mindig haragszom Irene-ra – vallotta be Venus
félbeszakítva váratlan megvilágosodásomat. – Néha arra gondolok, hogy ha annak idején itt marad, vagy ha bevon minket a menekülési tervébe, örökre együtt
maradtunk volna. Négy boldog, kalandkereső ember, akiknél jobb barátok soha nem éltek a föld színén. A történelem legnagyobb kalandorai. De amikor ezt gondolom, tévedek.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy én már meghoztam a magam döntését, még mielőtt Irene elutazott
volna.

– És mi volt az? – kérdeztem.
Venus szeme egy pillanatra elhomályosult, a távolba révedt a tekintete, aztán egy széles mosoly kíséretében visszaköltözött a szemébe a csillogás.

– Úgy látom, azért rám is hasonlítasz egy kicsit! – kiáltott fel, és láttam
rajta, hogy újra lelkesedés tölti el.

– Tehát te lennél az eltitkolt anyám?! – kérdeztem vissza kuncogva, mialatt ő könnyedén tört utat magának a komp utasai között.

A kérdésem hallatán hátrafordult, egy óvatlan mozdulatot tett a karjával, és hiába próbáltam megakadályozni, véletlenül megütött egy testes, bajuszos úriembert.

– Nem tud vigyázni? – mordult fel a bajuszos ingerülten.

– Borzasztóan sajnálom, bocsánatot kérek… – mentegetőzött Venus, miközben lesimította a férfi hajtókáját. A bajuszos azonban nem tartott igényt erre a figyelmességre, inkább folytatta az útját a miénkkel ellenkező irányban.

Venus hátrafordulva ellenőrizte, hogy nem nézi-e, aztán huncut vigyorral
felmutatott egy tömött pénztárcát.

– De… csak nem azé az úré? – hebegtem tágra nyílt szemmel.

Venus csak kuncogott, mialatt én idegesen tekingettem körbe, nem látta-e valaki, mi történt, aztán berángattam egy néptelen zugba.

– És ha rajtakaptak volna?!

– Engem? A nagy Sierra Morenot? – kérdezett vissza gunyorosan.- Miután Sherlockkal ketten maradtunk, kénytelenek voltunk pótolni azokat a képességeket, amikkel azelőtt Arséne, és Irene rendelkezett.

– Fontos küldetést teljesítünk! Egy buta tréfa miatt nem kockáztathatjuk, hogy
füstbe megy az egész! – sziszegtem karba font kézzel, és a tekintetemet a horizontra szegeztem, hogy Venus lássa, tényleg nagyon mérges vagyok.

– Mila… – kezdte békülékeny hangon.

– Hagyjál!

– Ugyan már, ez csak játék! Visszaadom neki, megígérem! És különben is, a játéknak még nincs vége.

– Hogy érted ezt?

– Csak akkor adom vissza neki, ha te is bebizonyítod, hogy képes vagy ellopni
valamit anélkül, hogy rajtakapnának.
Megfordultam, és egyenesen a szemébe fúrtam a tekintetem.

– Te nem vagy normális!

– Nem, én csak egy roppant gyakorlatias ember vagyok, akinek sok mindenhez van tehetsége. Ezért szeretnélek segíteni a képességeid kibontakoztatásában. Nem tudom, mihez értesz, de azt talán már sikerült kitalálnom, mi az, amire vágysz.
Hitetlenkedve fújtam egyet, aztán rákérdeztem:

– És szerinted mire vágyom?

– Arra, hogy olyan legyél, mint Irene. És mint Sherlock.

– Egyáltalán nem akarok olyan lenni, mint az a zsémbes, emberkerülő Sherlock Holmes!

– Dehogynem! Hiszen a világ legokosabb emberének tartják… gondolj bele! Az
viszont biztos, hogy nem akarsz olyan lenni, mint én.

– Hát, tudod…

– Gyilkos, gazember, szélhámos, aki becsületes üzletasszonynak is csak ímmel-ámmal álcázza magát – pördült
egyet, mintha divatbemutatón lennénk. – De vannak dolgok, amiket azok ketten csak azért tudnak, mert tőlem, és Arsénetól tanulták. Úgyhogy amikor majd próbálnak megóvni téged a káros befolyásomtól, ne felejtsd el, hogy Venus King, és persze Arséne Lupin nélkül Sherlock Holmes és Irene Adler sem lenne az, akinek ma ismerjük.

Lazítottam merev testtartásomon, leengedtem a karom, és ámulattal néztem Venusra. A leleményes átverések, az ügyes fondorlatok, a mindenkit meggyőző füllentések… Végül is van valami abban, amit mond. Noha Irene és Holmes a barikád másik oldalát választották, azt, ahol a törvényesség honol, valószínűleg többet tanultak
tőlük, mint amennyit bevallanak.

– Úgyhogy gyerünk, tedd meg a kedvemért, csak egyetlen pillanatra próbálj te is olyanná válni, mint én… – kérlelt Venus.

– Hagyjál! – mondtam ismét, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék.

– Na, gyerünk… vagy talán nem vagy elég bátor? Irene a te korodban biztosan nem vonakodott volna, és Sherlock sem.

Rásandítottam. Tényleg arra készül, hogy levizsgáztasson? El akarja dönteni, méltó vagyok-e hozzá? Kihúztam magam, ökölbe szorítottam a kezem, és szó nélkül elindultam a tengert bámuló utasok között. A süvítő szélben úgy csapkodtak a hölgyek szoknyái, mint a vitorlák. A korlátnak támaszkodtam, egyik oldalamon egy idős asszony állt, a másikon egy szórakozott külsejű, magas, sovány férfi. Láttam, hogy egy arany zsebóra lánca csüng a zsebéből.

Megpróbáltam odanyúlni, de az utolsó
pillanatban elkaptam a kezemet, mert féltem, hogy valakinek feltűnik ügyetlen
mozdulatom. A tarkómon éreztem Venus gunyoros pillantását, és elfogott az esztelen vágy, hogy bebizonyítsam neki, éppolyan rátermett vagyok, mint ő. Vagy talán még rátermettebb is. Csak el kell terelni az áldozat figyelmét.

– Nézzék! Az ott nem egy delfin? – kiáltottam fel hirtelen, és a távoli hullámokra mutattam.

Körülöttem fellelkesedtek az emberek, egyre nagyobb lett a hangzavar.

– Hol?!

– Ott! Én is láttam!

– Dehogyis, azok csak a hullámok!

– Arra! Nem, inkább arra! Nézzék!

Mindenki, aki a közelben volt, a korláthoz tapadt, hogy jobban lásson, én pedig a helyzetet kihasználva belenyúltam a mellettem álló férfi zsebébe. Összezártam az ujjaimat a zsebóra körül, és egy gyors mozdulattal kirántottam. Aztán diadalmasan
néztem Venusra, és már épp odamentem volna hozzá, amikor egy hang megállított.

– Kislány! Láttalak ám! Elvettél valamit attól az úrtól! – szólalt meg az idős asszony.

Elsápadtam. Az összes utas kíváncsian, barátságtalanul nézett rám. Már láttam is lelki szemeimmel az őröket, a bilincset, a börtönt. Szerettem volna felkiáltani: „Csak játék volt!”, és a legszívesebben megpofoztam volna magam, amiért az együgyűségemmel veszélybe sodortam a tervünket.

Úgy éreztem, csapdába kerültem.

Mi történt? – kérdezte Venus, aki maga előtt összefont kézzel jött oda, mosolygósan és nyugodtan, mint mindig, ha felveszi az álarcát. Vagy talán leveti?

– Ez a kislány ellopott valamit attól az úrtól – jelentette ki mély meggyőződéssel az idős hölgy, az óra tulajdonosára mutatva.

– Ejnye, Charlotte! – korholt Venus.

– De én csak…

– Megmondtam, hogy ne mászkálj egyedül, mert folyton kínos helyzetekbe
keveredsz, drágaságom – mondta erre ő jóindulatú mosollyal, aztán az idős hölgy felé fordulva hozzátette: – Tudja, ő az én imádnivaló unokahúgom. Nagyon okos, csak egy kicsit ügyetlen. Még fiatalka.

Sejtettem, hogy engem akar kimenteni a katasztrofális helyzetből, mégis dühösen fújtam egyet. Még hogy én ügyetlen vagyok!

Az óra tulajdonosa eközben a zsebébe nyúlt, aztán üvölteni kezdett:

– Apám zsebórája! Eltűnt!

Én két kezemben szorongattam az órát, és kétségbeesetten próbáltam kitalálni,
hogyan tudnék megszabadulni tőle. Venus a kezemre tette a kezét, és azt mondta:

– Nyugtassuk meg ezeket a kedves embereket!

Éreztem a fém hidegét a tenyeremen, és minden erőmmel próbáltam ellenállni,
amikor Venus játszi könnyedséggel szétnyitotta az öklömet, hogy mindenki láthassa, mi van a kezemben.

Mire készülhet? Meg akar leckéztetni? Gunyoros csillogást láttam a szemében, és végigfutott a hátamon a hideg. De amikor felmutatta, amit a markomban talált, úgy meglepődtem, hogy kis híján felkiáltottam. A tenyeremen nem egy régi zsebóra feküdt, hanem egy díszes medál.

– A nagybátyád fényképe! – szólt Venus tettetett csodálkozással. – Kedvesem,
mondtam már, hogy ne süppedj bele túlságosan a bánatba és a gyászba. Hidd el, nekem is nagyon hiányzik.

Kinyitottam a medált, és egy kedves tekintetű, mosolygós férfi arcképét találtam benne.

– Jól van, nénikém, igazad van, bocsáss meg – mondtam, és odaadtam neki a
medált.

– Minden jó, ha jó a vége – állapította meg nyájasan Venus, majd megveregette az óra tulajdonosának vállát.

– Helyes, de… és az órám? – hebegte a férfi.

– Talán a zakója zsebébe tette – mondta Venus.

A férfi belenyúlt a zsebébe, és döbbenten húzta ki belőle a tárgyat, amelyet
elloptam tőle. Az én arcomon is ugyanolyan hitetlenkedő kifejezés jelent meg. Egész végig figyeltem Venust, de nem láttam, mikor csúsztatta a férfi zsebébe az órát. Tehát nemcsak késdobáló, hanem bűvész is!

Az idős asszony bőbeszédű bocsánatkérésbe kezdett, amit kedvesen elfogadtam, mielőtt Venus társaságában továbbmentem volna. – Ki az? – kérdeztem tőle, miközben a szívverésem lassan felvette szokásos ritmusát.

– Kicsoda? – játszotta az ostobát.

– A „bácsikám”…

– Valaki, aki már nincs velem – felelte erre, és a rendíthetetlen kedélyesség álarca mögül egy pillanatra előtűntek valami nagy fájdalom jelei. De tényleg csak egy pillanatra, azután Venus King összeszedte magát.

– Ideje, hogy megtanítsak neked néhány trükköt – mondta halvány mosollyal. –
Nem hagyhatom, hogy úgy kezdj neki az életnek, hogy még a túlélés alapjait sem
ismered.

Kuncogva hallgattam. A feszültség végleg eloszlott.

– Gyere, menjünk vissza a többiekhez, már biztosan aggódnak – mondta Venus, és újra a karját nyújtotta.

Irene-t, Lupint, és Sherlockot pontosan ugyanott találtuk, ahol hagytuk őket, mintha azóta meg sem mozdultak volna, csak a horizontot bámulták, mint három idegen. De a belőlük sugárzó feszültség szinte tapintható volt – sokkal inkább, mint amikor Venussal elváltunk tőlük.

Bizonyára beszéltek valamiről, és az, amit egymásnak mondtak, egyiküknek sem tetszhetett túlságosan.

Naplemente után értünk Danzigba. A város, amelyet Lengyelország magának
követelt, hogy legyen tengeri kijárata, ám a lakossága szinte kizárólag német anyanyelvűekből állt, az első világháború után függetlenné vált, és egyetlen konfliktusból sem maradhatott ki – olyan lett, mint a puskaporos hordó tetején fekvő játékszer.

Úgy láttam, építészetét tekintve nagyon hasonlít Rostockra, minthogy régebben mindkét város porosz uralom alatt állt. A lengyel jelenlétet csak abból lehetett érezni, hogy a vámegyezmények értelmében a danzigi kikötőben lengyel
katonák őrködtek. Az egyenruhák láttán megdermedtem, de Irene erősen szorította a kezem, így vezetett át az ellenőrzésen.

Meier kisasszony, aki beszélt lengyelül, ismertette utazásunk célját. Nyájasan
elcsevegett a katonákkal, elmondta, kik vagyunk, azok pedig figyelmesen, de elég gyorsan átnézték az iratainkat meg a poggyászunkat, majd utunkra engedtek.

A kórussal együtt a Hotel Motlawába mentünk, amely a várost átszelő folyóról kapta a nevét. Az ablakokból látszott is a víz, amely nyugodtan folydogált a két part között, és időnként kisebb hajók siklottak rajta. A szállásunk korántsem volt olyan pompás, mint a párizsi Majestic vagy a bécsi Hotel Sacher. Irene-nal egy szerény, de
tiszta szobát kaptunk, két különálló ággyal és apró fürdőszobával. Irene ragaszkodott hozzá, hogy a szomszédos szobát is ellenőrizze, amelyen Holmes és Lupin osztozott, és amely ugyanolyan volt, mint a miénk, és ugyanúgy veszélytelennek látszott.

– De nincs itt semmilyen üzenet! – kiáltottam fel kétségbeesve, miután kihúztam az összes fiókot.

Sherlock megkért, hogy álljak félre, és tüzetesen átvizsgálta mindkét szobát. Ám miután befejezte az alapos kutatást, kénytelen volt egyetérteni velem: Irene titokzatos kapcsolatai nem láttak el minket utasításokkal a terv következő szakaszát illetően.

– És ha valami szörnyűség történt? – kérdeztem, idegességemben a kezemet
tördelve.

– Lehet, hogy csak késnek – próbált megnyugtatni Irene.

– Most mit csinálunk?

– Várunk. Talán valami feltartotta őket.

– És ha Ászja veszélyben van? Ha segítségre szorul? Azonnal meg kell keresnünk! – hadartam egyre izgatottabban.

Sherlock Holmes jéghideg pillantást vetett rám, és azt mondta:

– Őrizzük meg a nyugalmunkat. Nem tudjuk, hol keressük, és ha nekiindulunk úgy, hogy nincs semmi nyom, amit követhetnénk, annak több kára lesz, mint haszna. Gondolkoztam, hogyan vághatnék vissza neki, de közben rájöttem, hogy igaza van.

– Miután mást úgysem tehetünk, foglalkozzunk gyakorlatiasabb dolgokkal. Vagy csak én vagyok éhes? – kérdezte Arsène kedélyesen.

– Nyilvánvaló, hogy az utóbbi években valósággal rögeszméddé vált az evés –
jegyezte meg Holmes a szemét meresztgetve. A megállapítása gúnyos akart lenni, mint mindig, de észrevettem, hogy halvány mosoly játszik az ajkán.

Számomra ez inkább csak afféle szurkálódásnak tűnt egy régi baráttal, és Arsène is elnevette magát.

– Amikor minden pillanatot úgy élsz meg, mintha az lenne az utolsó, megszokod,
hogy minden apró örömöt kiélvezz, és kényeztesd magad, valahányszor alkalom adódik rá – mondta, majd felém fordulva hozzátette: – Szerinted mire van szüksége Ászjának? Egy olyan húgocskára, aki ideges és éhes, vagy inkább egy olyan segítőre, aki
nyugodt és jóllakott?

Hagytam magam meggyőzni, és követtem őket a szálloda éttermébe, már csak
azért is, mert éreztem, hogy ha a szobában maradnék, beleőrülnék a várakozásba. Az étlapon a környék jellegzetes ételei szerepeltek, hol német, hol lengyel néven.

Váratlanul rettentő bonyolultnak tűnő szavakkal kellett megküzdenem.

– Barszcz? Hát ezt meg hogy kell kiejteni?

– Ez a borscs, vagyis a céklaleves – felelte higgadtan Venus.

Irene a fejét rázta.
– Valami táplálóbbra van szükségünk. Mi lenne, ha mindannyian bigost rendelnénk? Káposzta van benne, disznóhús és kolbász.

– Schellinger professzor biztosan ezt választaná! – jegyezte meg Lupin, és
mosolyogva nézett rám.

Irene felnevetett, Sherlock Holmes egy bágyadt kézmozdulattal hozzájárulását
adta, és én is elfogadtam a javaslatot.
Bár az asztalnál ülő felnőttek mindent megtettek, hogy jól érezzem magam, az az igazság, hogy ideges voltam. Ideges voltam és aggódtam.

Már Bécsben megpróbálta valaki eltépni a tervünk fonalát, most pedig nem találtuk meg az ígért utasításokat a Hotel Motlawában.

Lehet, hogy mindennek vége?

Bele kell törődnöm, hogy soha többé nem látom Ászját?

Ilyen sötét gondolatok jártak a fejemben, miközben megpróbáltam étvágytalanul
megenni azt, amit elém tettek.

Turkáltam az ételben, néha lenyeltem egy-egy falatot. Mivel máshol járt az eszem, egy ügyetlen mozdulattal a szoknyámra ejtettem egy kevés káposztát.

Düh fogott el, és azonnal el is határoztam, hogy kihasználom ezt a kis balesetet.

– Bocsássatok meg, felmegyek a szobába, hogy kimossam a foltot – mondtam, majd felpattantam, és elvettem a szoba kulcsát, amelyet Irene a szalvéta mellé tett.

– Mila, hová mész? Maradj itt, alig ettél valamit – mondta Irene csodálkozva.

– Mindjárt visszajövök – hazudtam, és már ott se voltam.

Felrohantam a lépcsőn, alig vártam, hogy visszaérjek a szobánkba, eloltsam a
villanyt, lehunyt szemmel végignyúljak az ágyon, és ne kelljen gondolnom semmire.

De alighogy átléptem a küszöböt, észrevettem, hogy valami nincs rendben. Először is nyitva volt az ajtó, miközben világosan emlékeztem rá, hogy Irene kulcsra zárta. És mihelyt beléptem, elfogott valami furcsa érzés, amitől égnek állt a hajam, és jeges borzongás futott végig a gerincemen.

Valaki bent járt a szobában.

Mozdulatlanná dermedve álltam az ajtóban. Nem tudtam, mit tegyek, kiáltani szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon.

„Ne butáskodj, Mila. Mindjárt körülnézel, és megállapítod, hogy nincs itt senki, csak képzelődsz az izgalomtól meg a fáradtságtól”, biztattam magam.

De eközben már lelki szemeimmel láttam is a rám szegeződő fegyvert – egy olyan
tőrt, mint amelyik megsebezte Venust. Megjelent előttem Kindzsal marsall alakja, akivel soha nem találkoztam, de két méter magas, sűrű fekete szakállú, égő tekintetű férfinak képzeltem.

Talán az lett volna a legértelmesebb dolog, ha sarkon fordulok, visszamegyek az étterembe az útitársaimhoz, és nem gondolok mindenféle valós meg képzelt
ellenségekre.

De mielőtt megtehettem volna, egy kéz tapadt a számra, egy másik pedig
berántott a sötétségbe.