Az út hátralevő részét azzal töltöttem, hogy megfigyeltem az útitársainkat. Voltak köztük keményí tett gallérú úriemberek és elegáns dámák, jól nevelt fiatalemberek és nemes tartású öregek.
Néhány üzletember összebarátkozott, és folyamatosan azon versengtek, melyikük a merészebb befektető.

Egy csinos hölgy, akinek ősz szálak vegyültek a hajába, egy fiatalemberbe karolva járt-kelt mosolyogva, akit első látásra akár a fiának is vélhetett volna az ember, és csöppet sem zavartatta magát a többi utas alig leplezett féltékenységétől meg a rosszalló pillantásoktól.

Kedvencem azonban az a sugárzó tekintetű ifjú pár volt, amely nem győzött mindenen csodálkozni.

– Kóstold meg a levest, nagyon ízletes! – mondta a férfi.

– Nézd azt a kis ligetet, milyen elbűvölő! – kiáltott fel a nő, és az ablakon túlra
mutatott.

Azt feltételeztem, hogy nászutasok lehetnek. Annyira fellelkesítette őket minden apróság, hogy egész történetet kezdtem köréjük szőni. Vajon kisebb vagyont örököltek egy amerikai nagybácsitól, ezért engedhették meg maguknak ezt a régóta vágyott utazást? Vagy hosszú betegségből gyógyultak ki, és most mindenben meglátják a
szépet, amit azelőtt természetesnek vettek?

– Mit csinálsz? – kérdezte Irene, miután a csomagolás végeztével (már közel
jártunk Bécshez, úgyhogy ideje volt összepakolni) utánam jött az étkezőkocsiba, és látta, hogy egy füzet fölé hajolok.

– Megfigyelek és jegyzetelek – feleltem, és a többi utas felé böktem az állammal.
Irene elmosolyodott, és azt mondta:

– Mi is ezt tettük annak idején Venussal, Sherlockkal meg Arsène-nel. Szerettük nézegetni az embereket, aztán megpróbáltuk kitalálni, kik lehetnek. Persze Sherlocknak ment a
legjobban. Szórakoztató, de veszélyes játék volt. Egyszer a nyomunkba eredt egy dokkmunkásokból álló banda, mert az egyiküket követni kezdtük. Biztosak voltunk benne, hogy valami rosszban sántikál, ehelyett egy engedély nélkül tartott szakszervezeti gyűlésre csöppentünk, és azt hitték, a főnök küldött minket a nyakukra.

Kuncogni kezdtem, amint elképzeltem, hogyan ered futásnak a fiatal Irene három jó barátjával a kikötői barakkok között.

Irene csillogó szemmel mesélt tovább:

– Egyszer meg a két fiú rávett, hogy kérdezzem meg egy nem túl biztató külsejű, kicicomázott hölgytől, hány éves, mert nem tudták eldönteni egymás között, de a sértések az én nyakamba zúdultak! Elég, ha annyit mondok, hogy a hölgynek meglehetősen… színes szókincse volt! Most, hogy belegondolok, szitkozódás tekintetében még a dokkmunkásokkal is felvehette volna a versenyt.

– Milyen vidámak, bájos hölgyeim! – szólt közbe Schelinger professzor, aki olyan
váratlanul bukkant fel a hátunk mögött, hogy összerezzentünk.

Jókora termete ellenére nesztelen léptekkel közeledett felénk. Vagy talán annyira magukkal ragadtak Irene történetei, hogy nem vettem észre. Talán túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a tolakodó, furcsa embernek, gondoltam, akiről már kiderült, hogy nem több, mint részeges fecsegő. Mégis volt benne valami, ami nem tetszett nekem, valami, ami miatt úgy véltem, hogy nem olyan ártalmatlan, amilyennek látszik.

– Tehát mindjárt megérkezünk Bécsbe – jegyezte meg, és összecsapta a tenyerét,
amikor látta, hogy nem akar beindulni a társalgás.

– Igen, már közel vagyunk az úti célunkhoz.

– Említettem már, hogy én is Ausztriában szállok le? Talán együtt tehetnénk meg az út egy részét. Önök hol szállnak meg?

Irene meg én összenéztünk. Én nem is tudtam a szállodánk nevét, neki pedig
eszében sem volt, hogy elárulja ennek az idegennek.

– Barátoknál – füllentette.

– Á, értem – felelte Schellinger, és nem firtatta tovább a dolgot. – Nos, nagy
örömömre szolgált, hogy megismerhettem önöket, kedves hölgyeim – mondta nem sokkal ezután, amikor segített leemelni a csomagjainkat a vonatról.

A görnyedten cipekedő, kezében esernyőt szorongató, fura figura lassan távolodott, és végül szem elől vesztettem a bécsi pályaudvaron kavargó tömegben.

– Menjünk, derítsük ki, hogyan tudnánk bejutni a városba – zökkentett ki
tűnődésemből Irene.

– Újabb automobil? – kérdeztem kuncogva.

De ezúttal a bérkocsi mellett döntöttünk, hogy kevésbé keltsünk feltűnést.

– Hová megyünk? – kérdeztem, miközben a város úgy suhant el mellettünk az
ablakon túl, mintha filmet néznénk.

– Ó, egy olyan helyre, ami nagyon fog tetszeni neked – felelte Irene titokzatos
mosollyal.

– Hát ez csodás! – kiáltottam fel a kezemet összecsapva, és kiugrottam a kocsiból.

A Wiener Staatsoper, vagyis a bécsi operaház előtt voltunk. Azt hallottam, hogy amikor megépült, az akkori császár megvetően „vasúti pályaudvar”-nak titulálta. Én azonban a nyári este hosszú árnyai között úgy éreztem, ez a legcsodálatosabb hely, amit valaha láttam. Az opera legnagyobb alakjai léptek itt fel.

– Bemegyünk, anya? – kérdeztem a bejárat felé mutatva, aztán végignéztem úti ruhámon és a kocsiba pakolt bőröndökön, és dühösen fújtam egyet: – Nincs megfelelő ruhám!

Irene elnevette magát, és az ellenkező irányba mutatott:

– Oda megyünk.
Megfordultam, és ekkor láttam, hogy mögöttem egy hófehér homlokzatú, elegáns szálloda bejárata van. Kissé csalódottan léptem hátra, mialatt az egyik boy elvitte a bőröndjeinket.

– Ejnye, ne vágj már ilyen képet, a Hotel Sacherben vagyunk! – kiáltott fel Irene.

– Sacher? Miért olyan ismerős nekem ez a név? – kérdeztem, és kutatni kezdtem az emlékeim között.

– Nos, itt készítették először a híres Sacher-tortát – felelte Irene, mire azonnal megjelent a szemem előtt a finom csokimázzal borított, lekváros csokoládétorta, és a gyomrom – mintha csak most jutott volna eszébe, hogy milyen rég volt az ebéd – akkorát kordult, hogy belepirultam.

– Ennünk kell valamit – jelentette ki Irene –, és azt hiszem, egy szelet torta
desszertnek épp megfelelne. De előbb menjünk fel a szobánkba, és frissítsük fel magunkat egy kicsit.

A recepciós pulthoz mentünk, ahonnan felkísértek minket a 19. számú szobába.
Irene köszönetet mondott a boynak, majd miután bőséges borravalóval jutalmazta, becsukta mögötte az ajtót. A szoba tágas volt és világos, krémszínű, kecses ülőgarnitúrával és két egymás mellett elhelyezkedő ággyal.

Mióta megkezdtük az utazásunkat, biztonsági okokból mindig egymás közvetlen közelében aludtunk.

– Húzd ki a jobb oldali éjjeliszekrény fiókját – mondta Irene. A fiókban egy négyrét hajtott, fehér lap volt, rajta apró betűs, cikornyás írással rótt, párszavas üzenet.

– Gellertgasse 17, 21:30 – olvastam fel. – Ez lesz a következő állomásunk?
Irene bólintott.

– Igen, de addig még van pár óránk. Azt hiszem, jut időnk egy könnyű vacsorára, és arra a bizonyos tortaszeletre, amiről beszéltünk.

Elégedetten állapítottam meg, hogy a Sacher-torta nem véletlenül lett olyan híres.

Néhány értékes perc erejéig minden gondolatot elűztem, és egyszerűen csak élveztem a hely időtlen eleganciáját. De minél közelebb került az indulás időpontja, annál inkább magába szippantott a jelen. Egyre szaporábban vert a szívem, a kezem pedig annyira remegett, hogy kénytelen voltam az ölembe rejteni. Amikor egy horgas orrú úr, akinek nagy, vörös anyajegy volt az arcán, rám pillantott, összerezzentem, de azután láttam, hogy visszatér a vacsorájához. Elég volt abból, hogy folyton azt képzelem, megfigyelnek, gondoltam. Nem csoda, ha megbámulnak, amikor ordít rólam, hogy mindjárt kitör rajtam a hisztéria.
Kalandunk első részében, amikor az volt a dolgunk, hogy megpróbáljuk bevonni a vállalkozásunkba Venus Kinget, Sherlock Holmest és Arsène Lupint, Irene minden lépést megosztott velem. De most, hogy a terv lényegéhez értünk, a nevelőanyám sok mindent elhallgatott előlem. Például azt, hogy kicsoda az Órás. Meg a többi segítő, akik részt vettek az útvonalunk kijelölésében. És hogy mi lesz a következő állomás. Az én védelmemben tette, nehogy kiszaladjon a számon valami, ha figyelnek minket. De amúgy is hozzá voltam szokva a titkolózáshoz meg a fondorlatokhoz – kezdettől fogva tele volt velük az életem.

Csak homályos emlékeim voltak az Amerikába érkezésem előtti időkből.
Emlékeztem arra a nagy, vidéki birtokra, ahol felnőttem. Vér szerinti anyám
szobalányként szolgált egy igen előkelő családnál, és belehalt a szülésbe. Engem a cselédség többi tagja nevelt fel, akik gyanakodva tekintettek rám, de tisztelettel bántak velem. Azután megláttam a nálam pár évvel idősebb Ászját, amikor ellátogatott a birtokra (ez nagyon ritkán fordult elő). Olyanok voltunk, mint két tojás: én, a szolgáló lánya és ő, az uraság gyerekeinek egyike. A nevelőnőnek azonnal feltűnt a hasonlóság, és kategorikusan megtiltotta, hogy Ászja előtt mutatkozzak, de végül ő keresett meg engem.

Szesztra.

Testvérem.

Ő szólított így először.
Nem érdekelt, kicsoda valójában, mint ahogy az sem, ki az apánk. Számomra Ászja egyszerűen a testvérem volt.

– Ideje mennünk – zökkentett ki merengésemből Irene. Mialatt felálltam az asztaltól, lopva az anyajegyes férfi felé pillantottam, nem figyel-e minket, de már elment.

Megkönnyebbült sóhaj tört ki belőlem, azután felvettem egy könnyű kabátkát,
mert enyhe szél fújt odakint, és Irene nyomában elhagytam a hotelt. Egy fekete kocsi várt ránk. Irene halkan utasításokkal látta el a kocsist, mialatt én felszálltam.

Mögöttünk egy másik fogat várakozott, éppen akkor szállt be az utasa, és amikor odapillantottam, egy pillanatra egy esernyő acél vége villant meg a levegőben, aztán eltűnt a kocsi belsejében. Lehetséges, hogy… Megráztam a fejem. Nem lehetséges, már megint kezd elhatalmasodni rajtam a szorongás.

– Irene… és mi van, ha valaki követ minket? – kérdeztem, miközben a kocsink elhagyta a járda szélét, és nekiindult Bécs utcáinak.

– Ne aggódj, erre is megvan a tervem.
A kocsink sebesen száguldott a kövezeten, az utcai lámpák fényében. Néhány kanyar után behajtottunk egy kapun, aztán megálltunk.

– Innen gyalog megyünk tovább – magyarázta Irene.

A kocsi továbbindult, Irene pedig intett, hogy kövessem. Átvágtunk egy kerten,
ahol csodálatos rózsabokrok nyíltak, és a hátsó ajtón keresztül a túloldalon mentünk ki.

– A kémek bevett trükkje – mondta a nevelőanyám, és rám kacsintott.
A belváros széles útjait elhagyva piszkos, rosszul világított utcákon jártunk. Nem
messze tőlünk rongyos ruhájú férfi tántorgott, üveggel a kezében. Egy bezárt üzlet küszöbén két gyerek aludt, úgy gömbölyödtek össze, mint a macskák. Irene diszkréten néhány pénzérmét csúsztatott egyikük kezébe, majd belém karolt, és megszaporázta a lépteit. Összehúztam magamon a kabátot, mert borzongás fogott el, nem is annyira a
hideg, mint inkább a környező nyomorúság miatt.

– Már mindjárt ott vagyunk, nem lehet messze az üzlet.

Egy kirakatból halvány fény szűrődött ki.

– Az lesz az? – kérdeztem a szerény kis bolt felé mutatva, amely fölött órát ábrázoló cégér lógott.

– Uhrmacher – olvasta Irene fennhangon.

– Igen, ez az.

Óvatosan közelebb mentünk.

– Maradj mögöttem – intett a nevelőanyám.

Rámutattam az üzlet melletti, kopott, résnyire nyitva hagyott ajtóra.
Lábujjhegyen beléptünk, vigyáztunk, hogy ne üssünk zajt. Üres udvarban találtuk magunkat, innen nyílt az üzlet hátsó ajtaja, amelyet szintén nyitva találtunk.

Irene továbbra is előttem ment, és láttam, hogy elővesz valamit a szoknyája redői közé rejtett zsebből.

Egy pisztoly volt. Gyöngyház markolatú, apró fegyver.

Összerezzentem, de nem szóltam. Éreztem, hogy a fülemben lüktet a vérem. Az volt a benyomásom, hogy az egész ház hallja, sőt akár az egész várost felverheti álmából ez a tébolyult, szűnni nem akaró kalapálás.

Irene belépett az üzlet hátsó ajtaján. Miután mögötte voltam, semmit sem láttam karcsú hátán kívül.

– Állj fel és nyújtsd előre a kezed – sziszegte Irene maga elé.
Áthajoltam a válla fölött, és éles sikoly tört ki belőlem. A hátsó helyiségben teljes felfordulás uralkodott. Törött órák hevertek a szétdobált iratok és szerszámok között. Az összes fiókot kirángatták, a bútorokat elhúzták a fal mellől. De nem emiatt fagyott meg az ereimben a vér.

A földön egy holttest hevert. És mellette, nekünk háttal, egy férfi kuporgott.