Másnap reggel Párizs sokat ígérő, meleg napsütéssel fogadott minket. A Hotel
Majesticben szálltunk meg, nem messze az Operaháztól, és engem egészen elbűvölt a pompás szálloda stukkódíszeinek, nagy ablakainak, hatalmas perzsaszőnyegeinek és dísznövényeinek látványa.

– Nehéz napok várnak ránk, jobb, ha egy kissé kényeztetjük magunkat… – jegyezte meg Irene a reggelinél, miközben dzsemet kent a ropogós bagettre.

Én élvezettel fogyasztottam a pain au chocolat vajas leveles tésztáját és finom
töltelékét. Nem mintha éhesen ébredtem volna. Boulogne-i kitérőnk ugyanis
eredményes volt: megtaláltuk az éttermet, amelyet sok évvel azelőtt fedezett fel Leopold és Irene, és bár mi voltunk az egyedüli nők a vendégek között, a kíváncsi tekintetek kereszttüzében bőségesen belaktunk halételekkel a Grand Cochonban.

De mivel mindig is imádtam az édességet, reggelire még megkóstoltam egy darabka eperdzsemes bagettet, miközben Irene azt tervezgette, mivel üssük el a várakozás idejét. Úgy terveztük, hogy pár napig maradunk a városban, akárcsak Londonban, így Sherlock Holmeshoz és Venus Kinghez hasonlóan Arsène Lupinnek is adunk időt, hogy eldöntse, megkeres-e minket. Watson doktor temetése miatt – bármilyen szomorú alkalom volt is – tudtuk, hol keressük a nyomozót. Monsieur Lupin azonban, noha legalább annyira híresnek számított, kétségkívül „tünékenyebb” személyiség volt, ezért nehezebben tudtuk felvenni vele a kapcsolatot. Nem maradt más, mint hogy várjunk, és reménykedjünk, hogy elfogadja a meghívásunkat.

– Döntöttem: a Grand Cochon után elég volt a nosztalgiából! – jelentette ki Irene
határozottan. – Ma valami újat szeretnék csinálni, és valami modern dolgot szeretnék látni.

Bólintottam. Irene fiatalkorában egy ideig Párizsban lakott, és itt is különleges kalandokat élt át a barátaival. Ugyanakkor Párizs volt az a hely, amely mindennél jobban emlékeztette a nevelőanyjára, Geneviève-re. Irene-t a vér szerinti anyja, Sophie Alexandra von Klemnitz, Felix von Hartzenberg cseh király felesége az Adler házaspárra bízta, amikor a későbbi trónbitorló, Gustav von Ormstein által szervezett államcsíny és Felix meggyilkolása miatt életveszélybe került.

De amíg Irene – legalábbis az ő elmondása szerint – Leopolddal mindig is nagyon jól jött ki, Geneviève-vel sok volt köztük a súrlódás. Biztos voltam ebben, bár Irene soha nem mondta ki nyíltan. De tény, hogy szinte soha nem beszélt a nevelőanyjáról, legfeljebb homályos utalásokat tett rá olykor, és ilyenkor mindig elhúzta a száját, mintha egy fájdalmas sebet tépne fel.

Ettől azután számos távoli, zavaros és fájdalmas emlék jutott eszembe, az Irene-nal való megismerkedésem előtti időkből. Amikor az „anya” szó számomra is sötétebb és gyötrelmesebb értelmet hordozott. De azonnal eltökéltem, hogy elhessegetem ezt a gondolatot.

– Remek ötlet! Már tudom is, hová menjünk! – kiáltottam fel lelkesen.

– És hová? – kérdezte Irene. Csillogó szeme kifogyhatatlan energiáról árulkodott.

– A Lafayette áruházba! – vágtam rá diadalmasan.

Irene fújt egyet, az arcára kiült a hitetlenkedés.

– A Lafayette áruházba? Itt vagyunk Párizsban, az új évszázad művészetének és kultúrájának bölcsőjében, és téged csak a nagyáruházak érdekelnek?

– Irene, ezek nem egyszerű nagyáruházak, ezek a párizsi divat fellegvárai! Azé a divaté, amelyikről New Yorkban is beszélnek!

– Nem azt mondtuk, hogy kevés csomaggal utazunk?

– De igen, de egy kis kirakatnézegetéstől még nem lesz több csomagunk…
Irene elnevette magát, félrebiccentette a fejét, és megbocsátó pillantást vetett rám.

– Hát jó, nem bánom, körülnézhetünk, mert az áruház épülete már önmagában is megér egy látogatást. De utána valami mást akarok mutatni neked: a világ
legmagasabb építményét. Az Eiffel-tornyot! Meg a körülötte elterülő Mars-mezőt. A torony! Hogyhogy ez nem jutott eszembe? Akkoriban a felhőkarcolók még csak néhány merész tervező fantáziájában léteztek, így hát New York épületei sem vetélkedhettek az Eiffel-torony hihetetlen magasságával.

– Felmegyünk a tetejére? – kérdeztem reménykedve.

– Persze, különben mire jó az egész? – kacsintott rám Irene.

Vidám, gondtalan hangulatban telt a nap. Fogadkozásom ellenére végül nem tudtam ellenállni a Lafayette áruházban egy szépséges, világoskék kalapkának, amelyet majdnem lekapott a fejemről a szél a torony második szintjén. Délután kimerülten és éhesen elkocsikáztunk a Montparnasse negyedbe. Beültünk egy kávézóba, meleg kenyeret rendeltünk camembert-rel, és különös jelenet szemtanúi lettünk. Belépett egy fiatalember festékfoltos köpenyben, hóna alatt összecsavart vászonnal, és harsányan bort kért.

– Tűnj el innen, elegem van abból, hogy az ilyen alakoknak hitelezzek – mondta
neki a kávézó tulajdonosa.

– De én tudok fizetni! – kiáltott fel a festő, és megmutatta a vásznat.

– Persze, mindig ezekkel az ócska mázolmányokkal akarjátok kiszúrni a szemem! Ha ti nem éltek meg a festményeitekből, akkor miből gondoljátok, hogy én meg tudok élni belőlük? – kérdezte a férfi, és széttárta a kezét.

– Én majd fizetek az úr helyett – szólalt meg Irene, és felállt. Jómagam döbbenten néztem rá.

– Köszönöm, Madame. Az ön szép arca jóságos lélekre vall. Ha megtisztel azzal,
hogy ellátogat a műtermembe, szívesen lefestem – mondta erre a festő, miközben kissé pimasz pillantással méregette.
Irene a zavar legkisebb jele nélkül állta a tekintetét, azután visszaült mellém.

– Miért tetted, anya? – kérdeztem tőle csodálkozva.

– Nem tudom, egyszer csak nagylelkűségi roham tört rám. Egyébként meg itt a
Montparnasse-on laknak és dolgoznak a legkiválóbb művészek. Olyanok is, akik,
mielőtt híressé váltak volna, kénytelenek voltak elcserélni a műveiket egy tányér
levesre.

– Akkor talán el kellett volna kérnünk tőle azt a képet, amit a borért ajánlott. Lehet, hogy ő is híres lesz! – jegyeztem meg, és a pultnak támaszkodó festőre mutattam.

Irene mérlegelt egy darabig, aztán bólintott.

– Amikor teljesítettük a küldetésünket, visszajövünk ide, és megpróbáljuk
kideríteni, jó lóra tettem-e. - Árnyék telepedett a szívemre. Irene úgy mondta: „amikor”, de magamban azon tűnődtem, nem volna-e helyesebb úgy kezdeni a mondatot: „ha”. Úgy tettünk, mintha
biztosak lennénk küldetésünk szerencsés kimenetelében, de ez korántsem volt így.

A Gare de l’Esten változatos arcok, nyelvek és öltözékek kavarogtak körülöttünk.

A háború előtt erről a pályaudvarról indult a nevezetes Orient expressz. Egy pillanatra elképzeltem, hogy Konstantinápolyba utazom, és nincs más dolgom, mint hogy távoli tájakat járjak be. De a mi úti célunk nem Konstantinápoly volt, és az Orient expressz sem szelte még át ekkor a lábadozóban lévő Európát. A mi vonatunk a Keleti nyíl nevet viselte, és – amint Irene-tól tudtam – ebben az időszakban nem létezett ennél fényűzőbb szerelvény a Párizs–Bécs vonalon. Mialatt egy hordár sietősen bepakolta a poggyászunkat az előre lefoglalt fülkébe, én a peronon álldogálva csodáltam a hosszú, csillogó, sötétre festett vonatot, amely majd Bécsbe visz minket. Irene is állandóan jobbra-balra nézett, de más okokból.

– Nem látod? – kérdeztem.

– Nem.

– Hát… azóta…

– Nehogy megint azzal gyere, Mila, hogy azóta sok év telt el, mert sikítok! –
figyelmeztetett Irene félig komolyan, félig tréfásan.

– Csak azt akartam mondani, hogy Monsieur Lupin talán nagyon megváltozott azóta – magyarázkodtam.

– Mindig is azt gondoltam, hogy ha újra találkoznánk, azonnal megismernénk
egymást – sóhajtott Irene a fejét csóválva.

Addig várakoztunk a peronon, míg oda nem jött hozzánk a kalauz, hogy szóljon, a vonat mindjárt indul. Irene felszállt, hogy megnézze, rendben van-e a fülkénk. Én is éppen felszálltam volna, amikor hirtelen feltámadt a szél a vágányok között, és magával ragadta új kalapkámat.

– Jaj! – kiáltottam fel, és fél kézzel próbáltam utánakapni, mialatt a másik
kezemmel a vonat kapaszkodóját szorítottam.

A kalap egy darabig ott röpködött az indulóban lévő barátoktól vagy rokonoktól búcsúzkodó kísérők között, aztán nekiütközött egy elegáns, de görnyedt vállú, sápadt úr homlokának, aki hatalmas bőröndöt vonszolt maga után. A koffer úgy meg volt tömve, hogy bármelyik pillanatban széteshetett. A meleg ellenére a férfi ernyőt szorongatott, így mindkét keze foglalt volt. Ennek ellenére egy összehajtogatott zsebkendővel próbálta – sikertelenül – megtörölni a homlokát. A kalapom azután megadta neki a kegyelemdöfést – annyira váratlanul érte az ütés, hogy a bőrönd is, az ernyő is kiesett a kezéből. Egy pillanatra megállt, a zsebkendővel legyezte magát, és zord pillantással méregette a lába előtt heverő, halványkék kalapkát. Aranykeretes csíptetője tudós külsőt kölcsönzött neki, mint ahogy hegyes kis szakálla is, de az összképet elrontotta nagy, vörös, bibircsókos orra, amely erősen elütött sápadt arcától.
Mindehhez tekintélyes pocak járult, amelyet csak még inkább hangsúlyozott a rikító színű, divatjamúlt mellény.

– Bocsásson meg, uram! – kiáltottam, és futásnak eredtem, hogy segítsek neki.

– A magáé? – kérdezte franciául, erős német akcentussal, majd felvette a földről a kalapot, és odaadta.

– Köszönöm, és még egyszer elnézést kérek…

– Ugyan, nem történt semmi, kedvesem – mondta a férfi, és úgy nyomta a kezembe az ernyőjét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd nehézkesen felemelte a bőröndjét.

– Ön is a Keleti nyíllal utazik?

– Hogyne. Már ha fel tudok szállni, mert ez a koffer olyan nehéz, mintha pokolbéli kárhozott lelkekkel volna tele… – fújtatott a férfi. Intettem egy hordárnak, hogy segítsen neki.

– Ezer köszönet – mondta a férfi előbb rám, majd a hordárra pillantva.
Meghajoltam, majd a férfi nyomában én is felszálltam a vonatra. Ő épp akkor
hurcolkodott be a fülkéjébe – közvetlenül a miénk mellett –, amikor Irene kinézett a folyosóra.

– Hát azt meg hol szedted? – kérdezte. Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig a kezemben szorongatom az imént megismert, különös úr ernyőjét.

– Ja, ezt? Mindjárt vissza is adom.
Kopogtam a szomszédos fülke ajtaján. A férfi azonnal kinyitotta, és enyhe
csodálkozással nézett rám.

– Á, maga az, a világoskék kalapos kisasszony! Hát magácskát mi szél… – kezdte, de aztán meglátta az ernyőt és elmosolyodott, kivillantva nagy, ferde fogait. – Most már legalább tudom, hol hagytam az ernyőmet… De árulja el, kihez van szerencsém.

– Mila vagyok – feleltem. – Mila Adler.

– Joris-Karl Schellinger professzor, szolgálatára – mutatkozott be udvarias
meghajlás kíséretében.

– Ön német?

– Jaj, istenem, dehogyis! – felelte a professzor, és körülnézett. – Tudja, manapság, egy véres háború után, amely szembefordított minket germán szomszédainkkal, igazi
szerencsétlenség, ha valaki egy olyan határzónában született, amely mindig is mintegy ott lebegett Franciaország és Németország között.

Értetlen arcomat látva a férfi megigazította a csíptetőjét, és némi köhécselés után kijelentette:

– Elzászi vagyok, Strassburgból jöttem, de ezer éve Párizsban élek. És maga?

– Én… New Yorkból jöttem.

– Különös, pedig van a kiejtésében valami… – mondta. Egészen megdermedtem.

Irene a lelkemre kötötte, hogy senkinek ne áruljam el, honnan származom. Most
váratlanul ott termett mögöttem, és megkérdezte:

– Minden rendben, Mila?

– Persze, anya, csak visszaadtam az úrnak az ernyőjét – feleltem.

A férfi résnyire szűkült szemében harag lobbant. Azután visszatért a mosoly az
arcára, és kedélyesen bemutatkozott Irene-nak.

Azt gondoltam, csupán az bosszantotta fel, hogy megzavarták, de valahogy csak
nem akart kimenni a fejemből az a pillanat, amikor Schellinger professzor olyan barátságtalanul tekintett Irene-ra.

Arról a tekintetől valamiért Venus King jutott eszembe, és ez egyáltalán nem tetszett. Nem hiszem ugyanis, hogy bárki olyan botor lenne, hogy felbőszítse a spanyol bűnözőt.