De hát, ez hogy történhetett? – mondta Irene a homlokát ráncolva.- A kávéház, amely régen a Shackleton nevet viselte, most egy Concorado feliratú cégér alatt várta a vendégeket.

A temetőben egy hosszú pillanatig azt hittem, hogy Sherlock Holmes mindjárt sarkon fordul, és faképnél hagy minket. Azután Irene rábeszélte, hogy jöjjön el velünk a Shackleton kávéházba, amely gyerekkorukban a törzshelyük volt, Arsène Lupinnel együtt mindig ott vitatták meg rejtélyes eseteiket és nyomozásaikat.

Csakhogy a Shackleton kávéház már nem létezett.

– Sok év telt el azóta, minden megváltozott ebben az utcában – jelentette ki szárazon Sherlock Holmes, és körbehordozta a tekintetét.- A kávéház majdnem csődbe ment, mikor egy milliárdos megvásárolta, és újra felvirágoztatta.

Divatos teázó volt előttünk, kecses kis kerek asztalokkal, amelyeket hófehér csipketerítő borított. Elmosolyodtam, mert elbűvölőnek találtam a helyet, de hamar lefagyott az arcomról a mosoly, amint megláttam kísérőim csalódott, keserű arcát.

– Ha már úgyis itt vagyunk… – mondta Sherlock, és egy asztalka felé mutatott az ablak mellett.

– Ne menjünk inkább oda? Ott volt a mi asztalunk… – mondta Irene, egy eldugott sarok felé intve.

– Ne légy gyerekes! Még hogy „a mi asztalunk”! Ez még csak nem is ugyanaz a hely – csattant fel Sherlock, én pedig az ajkamba haraptam, nehogy kicsússzon a számon, hogy ingerült hanghordozása alapján inkább az ő viselkedését lehetne gyerekesnek nevezni. De azért mégis ő volt az a detektív, aki megoldotta a Sátán kutyájának esetét, meg a kék karbunkulusét – egy olyan ember, akinél a zsenialitás és a szertelenség mindig is párban járt. Doktor Watson a könyveiben kiválóan leírta ezt a jellemvonását.

– Bocsáss meg, hogy így rád törtünk ezen a szomorú napon – mondta Irene, miután leültünk –, de máshogy nem tudtalak volna elérni. Szükségem van a segítségedre.

– És miből gondolod, hogy szándékomban áll segíteni neked?
Irene felsóhajtott, és a tekintete a messzeségbe révedt. Az én pillantásom ide-oda ugrált kettőjük között, de láttam, hogy nem enyhül a feszültség.- Venus is ezt mondta.

– Egyedül tervelted ki, hogy elszöksz Amerikába, nekünk meg ott hagytad azt a nevetséges levelet! – kiáltott fel Holmes olyan váratlanul, hogy összerezzentem. – Azt hitted, hogy Venus, Arsène meg én nem segítenénk neked a szökésben? Talán azt gondoltad, hogy elárulnánk?
Sherlock Holmes, mielőtt világszerte ismert, híres detektív lett volna, élénk eszű, kíváncsi fiú volt. Irene, ő, Venus meg Arsène Lupin elválaszthatatlan barátok voltak. Első kalandjuk során ünnepélyesen felvették „a Fekete dáma négyese” nevet, örök barátságot fogadtak, és attól kezdve számos bonyolult ügyet oldottak meg. De amikor Irene elszökött Amerikába, megszegte a fogadalmat.

– Tudod, hogy nem erről van szó… Felix von Hartzenberg cseh trónörökös lánya voltam, a herceg támogatói államcsínyt akartak véghez vinni a nevemben, és a trónra akartak ültetni… Csupán sakkfigura voltam az átkozott játékukban. Ezt nem hagyhattam, mint ahogy azt sem, hogy belekeveredjetek a szökésembe. Nem akartalak bajba sodorni titeket.

– Hazudsz – állapította meg Holmes.

– Én…

– Felismerem, ha hazudik valaki. Most már sokkal jobb vagyok ebben, mint akkor.

Ismét csönd borult ránk. És ennek a csöndnek súlya volt, olyan súlya, mint ötvenévnyi homoknak a homokórában. Akkor kezdődött, amikor Irene, a cseh trón jogos örököse szembehelyezkedett egy ellenzéki nemesekből álló csoport akaratával, és úgy döntött, nem veszi át a trónbitorló helyét. Inkább megszökik, nevet változtat, új életet kezd, saját kezébe veszi a sorsát. És ezt az elhatározását nem osztotta meg legjobb barátaival, Venus Kinggel, Sherlock Holmesszal és Arsène Lupinnel. De tudtukon kívül bevonta őket a tervébe, kihasználta mindazt, amit tudott róluk, és ily módon akaratlan cinkosaivá tette őket.

Úgy éreztem, egy percig sem bírom tovább ezt a feszültséget.

– Nahát, milyen csodás anyagok! – szólaltam meg kissé túl hangosan, és az utca túloldalán lévő üzlet kirakatára mutattam. – Megyek, megnézem őket.
Meg se vártam, hogy Irene engedélyt adjon, már szaladtam is. A szemem sarkából még láttam, hogy Mr. Holmes rosszalló pillantást vet rám. Így szabadabban beszélgethetnek. Csak remélni tudtam, hogy nem szúrják le egymást a vajazókéssel.

A kirakatban lévő anyagok valójában elég érdektelenek voltak, pasztellszínű, kifakult szövetek. Meg se közelítették azokat az árnyalatokat és mintákat, amiket New Yorkban lehetett látni. Én azonban továbbra is érdeklődést színleltem, a kirakat közepén lévő tükörből ugyanis figyelemmel tudtam követni, mi zajlik Irene és Mr. Holmes között.

Először csupán haragos pillantásokat váltottak. Azután heves vita tört ki köztük, amely feltehetőleg nem nélkülözte a kölcsönös vádaskodást. Kisvártatva megérkezett a pincér, hogy felvegye a rendelést, így egy időre erőt vettek magukon, és minden érzelem eltűnt az arcukról. A hűvös távolságtartást feszült, de udvarias beszélgetés követte. Többnyire Irene beszélt, Holmes csak rövid kérdéseket intézett hozzá. Amikor Irene elhallgatott, és kavargatni kezdte a teáját, úgy döntöttem, ideje visszatérni hozzájuk.

Végül is rólam volt szó. Vagyis igazából nem rólam, de olyan valamiről, ami közelről érintett. Valamiről, amiről mindig is tudtam, hogy titokban kell tartanom, ám az utóbbi időben ez a valami új, komor színezetet kapott. Emiatt kellett elhagynom a hazámat, még mielőtt jóvátehetetlen dolgok történtek volna. És ennek a valaminek már csak két apró nyoma maradt a világban. Én meg a nővérem, Ászja.

„Nem, nem mondhatjuk, hogy rólam van szó”, állapítottam meg magamban, miközben ismét helyet foglaltam az asztalnál. Nem rólam van szó. Én biztonságban vagyok Irene mellett. Ászjáról van szó: ő forog veszélyben, ő van bezárva egy ellenséges országba, ahol arra vár, hogy megmentse valaki. És ez a valaki mi vagyunk: Irene meg én. De ahhoz, hogy megtegyük, minden lehetséges támogatásra szükségünk van – és pont ezért jöttünk ide.

– Mila, rendeltem neked egy kakaót – mondta Irene, és intett, hogy lássak neki.

– Ez a kedvenc italom! – mondtam, mert láttam, hogy Mr. Holmes előtt is ugyanolyan csésze van, és így próbáltam a bizalmába férkőzni. – Ön is szereti a kakaót?

– Nem, csöppet sem – felelte, majd ivott egy kortyot, amivel érthető módon eléggé összezavart.

Irene arcán halvány mosoly jelent meg, azután elmagyarázta a dolgot:

– Mr. Holmes csak azért issza, mert meggyőződése, hogy jót tesz a szellemi képességeinek.

– A te szellemi képességeid viszont igencsak meggyengülhettek, Irene, ha azt hiszed, hogy szándékomban áll segíteni nektek – mondta Holmes. – Idejössz, előadsz egy ponyvaregénybe illő históriát, és azt képzeled, alig várom, hogy szereplője legyek a
regénynek.

– Ha nekem nem hiszel, itt van Mila, kérdezd meg őt. Használd a híres logikádat, nézd meg őt jól, és döntsd el te magad, hogy igazat mond-e vagy sem. Egyébként...- Habozott az anyám- Azt hiszem Venus megkedvelte.- Erre Mr. Holmes olyan hirtelen kapta felém a fejét, mint egy vadászkutya aki szagot fogott. Irene történeteiből tudtam, hogy az elegáns üzletasszony volt az egyetlen, akibe a legendás nyomozó valaha is beleszeretett.

Ösztönösen kihúztam magam, a kezemet összefontam az ölemben, mialatt Sherlock Holmes némán méregetett. Olyan kifejezéstelen volt az arca, mint egy halotti maszk. Tudtam róla, hogy egyetlen pillantásból ki tudja következtetni mások múltját, és ezt mindig is csodálatos képességnek tartottam, de most, hogy én voltam az alanya, kissé idegessé tett.

– Nos? – szólalt meg Irene, amikor már kezdtem tényleg kellemetlenül érezni
magam. – Velünk jössz?

– Miért én? – kérdezte Holmes szenvtelenül.

– Mert te vagy a világ legjobb nyomozója, és a tehetséged nagyban hozzájárulna a
vállalkozásunk sikeréhez.

– Már nem vagyok nyomozó. Visszavonultam, jelenleg méheket tenyésztek.

– Ez nagyszerű – mondta Irene különösebb meggyőződés nélkül.

– Nem is sejted, mennyire – felelte Holmes gúnyosan, kihívóan. – Még egy kis értekezést is írtam a témáról.

– Sherlock Holmes mint író? Nem mondom… De hiszen még a kalandjaidat sem magad írtad meg, hanem megírattad a… – kezdte Irene kuncogva, de aztán tapintatosan elhallgatott.

– Nyugodtan kiejtheted Watson nevét, Irene. John és én már jó ideje nem találkoztunk. És sajnálatos módon az egészsége is megromlott, nem volt már fiatal…

– Ne mondj ilyet, fiatalabb volt nálunk.

– Attól tartok, hogy ha valaki fiatalabb, az még nem jelenti azt, hogy tényleg fiatal, bármily sajnálatos – ironizált Holmes. – Egyébként pedig, visszatérve a történetekre, én sosem lettem volna képes megírni őket. Ahhoz szükség van némi fantáziára, engem pedig kizárólag a tények érdekelnek.

– Azt akarod mondani, hogy Watson nem mindig az igazat írta?

Sherlock Holmes arcán titokzatos mosoly jelent meg, de nem mondott többet.
Irene megköszörülte a torkát, majd udvariasan megkérdezte:

– És mi a címe az értekezésednek?

– Méhtenyésztők kézikönyve, a királynő elzárására vonatkozó hasznos tanácsokkal – felelte Holmes büszkén.
Irene megpróbálta visszafojtani a nevetést, de végül mégis kitört belőle.

– A királynő elzárása?

– Igen, úgy kell elvégezni, hogy a királynőt kivesszük a… – kezdte Sherlok, de amikor meglátta Irene mosolyát, a homlokát ráncolva elhallgatott.

– Az a Sherlock Holmes, akire én emlékszem, nem elzárta a királynőket, hanem kiszabadította – tréfálkozott Irene, és egy pillanatra a nyugalmazott nyomozó is elvesztette a komolyságát. – Egyébként még meg sem köszöntem neked.

– Azt, hogy hagytam, hogy olyan csúnyán becsapj Farewell’s Headben? Régi barátságunkra való tekintettel inkább arra kérnélek, légy tisztelettel irántam, és egy szót se szólj többé erről.

– Valójában azt akartam megköszönni, hogy olyan hízelgően nyilatkoztál az értelmi képességeimről annak a csehországi botránynak a leírásában, amelybe pár éve keveredtünk. Bár Doktor Watson szerint Venus sokkal jobban lenyűgözött. Ha nem tévedek, úgy nevezted: „a Nő”… – mondta Irene, és olyan kacér csillogás jelent meg a szemében, hogy kis híján elpirultam.
Sherlock halkan felsóhajtott, majd így felelt:

– John nevezte így, azt mondta, ez majd tetszeni fog a női olvasóknak… nem mintha engem érdekelt volna a dolog!
Nagyon kíváncsivá tett ez a beszélgetés. Nem olvastam a szóban forgó elbeszélést, Irene valami okból eldugta előlem. A „botrány” szó hallatán arra gondoltam, talán valami sikamlós dologról lehet szó, ami a korom miatt nem nekem való, és ez csak még kíváncsibbá tett.

Irene tekintete egyszerre volt komoly és elrévedő, de a halvány, gunyoros mosoly még mindig ott ült az arcán.

– És mielőtt megkérdeznéd, mert tudom, hogy erre készülsz: azt a képtelen históriát, hogy az eset lezárásakor egy fényképet kértem fizetség gyanánt Venusról, teljes egészében John találta ki! Megvolt az a nevetséges szokása, hogy állandóan kikacsintott a női olvasókra – csattant fel Sherlock, mielőtt még Irene kinyithatta volna a száját. – De úgy látom, nagyon elkalandoztunk… Még mindig nem kaptam választ a kérdésemre: miért kellene csatlakoznom hozzátok ebben a képtelen kalandban?

– Mert te szereted a képtelen kalandokat! Nem unatkozol nyugdíjasként, egyedül,
Sussexben? Mindig is az unalom volt a legnagyobb ellenséged! – felelte Irene lángoló arccal.

– A méheim épp elég munkát adnak nekem. És kezdem megkedvelni az egészséges, rendezett életet. Az, hogy olyan rosszul tűrtem az unalmat, időnként arra késztetett, hogy olyan dolgokat tegyek, amik… de erről inkább ne beszéljünk egy fiatal lány előtt.

– Nem hiszem el! Sherlock Holmes megöregedett! Pedig mikor ma megláttalak, az volt az érzésem, hogy semmit se változtál…

– Irene, sok idő telt el. És egy olyan napon, mint a mai, talán fölösleges is emlékeztetni rá, hogy az élet mulandó.

– De Holmes úr, önnek igazán nincs oka félni… Hiszen egyszer már meghalt, nem? – csúszott ki a számon.

Olvastam ezt a történetet, sőt kívülről tudtam: Sherlock Holmes, hogy becsapja ősellenségét, Moriarty professzort, megrendezte a saját halálát. És mielőtt visszatért volna az emberek közé, nem kevesebb mint három évet töltött el Őfelsége titkosszolgálatánál!
Holmes rám nézett, pislogott egy darabig, azután, mintha ott se lennék, Irene felé
fordult:

– Te odaadtad John könyveit egy gyereknek? - Kezdett az idegeimre menni, hogy úgy kezel, mintha méltatlan lennék a figyelmére.

– Miért, talán valami olyan van bennük, amivel nem dicsekedne? – kérdeztem, miközben összefont ujjaimra támasztottam az állam, és nagyvilági nőhöz illően résnyire szűkült szemmel néztem magam elé, ahogy oly sokszor láttam a nevelőanyámtól.

– Ezek felnőtteknek való olvasmányok, tele vannak bűntényekkel, erőszakos
halállal, brutalitással – erősködött Holmes, és közben le nem vette a szemét Irene-ról.

– Csupa olyan dologgal, amik úgy vonzottak minket, mint a fény az éjjeli lepkét, mikor annyi idősek voltunk, mint Mila – felelte Irene a vállát vonogatva.

– Irene mindent elmesélt önről – szóltam közbe ismét, és kitartóan bámultam Holmest, hátha végre hajlandó lesz a szemembe nézni, és válaszra méltat. – És… igen, olvastam doktor Watson könyveit. És bár tudom, hogy minden történetben van valami kitalált elem, egy dologban biztos vagyok: ön nem olyan ember, aki eltűri az igazságtalanságot.

Végre elértem a célomat: Sherlock Holmes rám függesztette fürkésző, átható tekintetét. És bár nem dicsekedhettem olyan megfigyelőképességgel, mint ő, azért még nekem is feltűnt, milyen ingerülten és türelmetlenül húzza el vékony száját.

– Ön, kisasszony, semmit sem tud rólam – jelentette ki, és felállni készült.
Irene úgy próbálta visszatartani, hogy a karjára tette a kezét. Holmes összerándult, mintha áramütés érte volna.

– Holnap Doverben. A komp háromnegyed egykor indul – mondta Irene.

Sherlock elrántotta a karját, felpattant, és faképnél hagyott minket – pont úgy, ahogy aznap délelőtti, komor képzelgésemben láttam.

Én is felugrottam, kis híján felborítottam a székem, Irene kapta el gyorsan, mielőtt nagyot csattant volna a padlón.

– Legalább… legalább gondolja át, Holmes úr! – kiáltottam utána, amikor villámgyorsan kifizette a számlát, majd eltűnt London utcáin, anélkül hogy elköszönt volna tőlünk.

-*-

Aznap hosszan kocsikáztunk Irene-nal Londonban. A nevelőanyámnak London
minden csücskéről volt egy fiatalkori története. Már jól ismertem a kalandjait: ezeket mondta el esti mese gyanánt, amikor eljött értem Ellis Islandre, és megígérte, hogy mostantól ő vigyáz rám. Talán éppen ezért volt rám olyan nagy hatással, hogy láthatom
ezeket a helyeket.

Különösen a Royal Opera House nyűgözött le, amelyet akkoriban csak Opera House-nek hívtak. Fehér oszlopai már messziről látszottak, amint kiemelkedtek a Covent Garden nyüzsgéséből. Irene rám ragasztotta az éneklés iránti rajongását, bár én
közel sem voltam olyan tehetséges, mint ő. Mindenesetre csodálattal tekintettem a nagy, legendás hírű európai operaházakra.

– Itt láttam személyesen Viktória királynőt – magyarázta Irene csillogó szemmel –, és legfőképpen itt részesültem abban a szerencsében, hogy halljam énekelni a nagyszerű szopránt, Ophelia Merridew-t.

– És itt volt az a gyilkosság… – tettem hozzá, mert az opera szenvedélyes szeretetén túl a rejtélyes esetek iránti rajongását is sikerült megörökölnöm.

– Nem itt, hanem a Hotel Albionban, ami nagyjából két mérföldre van, abban az
irányban – mutatott kelet felé.

– Ott csókoltátok meg egymást Arsène-nel… – tettem hozzá, és a nevelőanyámra sandítottam.
Irene felháborodást színlelve így válaszolt:

– Szavamra mondom, nem tudom, hol hibáztam… de annyi bizonyos, hogy a lányom kezd elszemtelenedni!
Mindkettőnkből kitört a nevetés, azután Irene bevallotta:

– Egy időben csakugyan arról ábrándoztam, hogy Arsène lesz a vőlegényem. Venus pedig egyszer elmondta, hogy akkor Sherlock pedig őt csókolta meg. Nem sok alkalommal láttam őt annyira elpirulni, mint mikor ezt megosztotta velem!

– És Sherlock?

– Ő mindig úgy viselkedett, mintha nem érdekelné a szerelem.

– De Venus érdekelte.

– Pont ez volt a baj! Azt hiszem, éppen emiatt lett minden olyan bonyolult, amikor… De mit művelek? Nem volna szabad ilyen dolgokról beszélgetnem veled, te még túlságosan…

– Túlságosan fiatal vagyok?

– Igen, túlságosan fiatal!

– De hát te is ennyi idős voltál, amikor megcsókoltad Arsène-t!

– Ő csókolt meg engem!

– Nem látom be, ennek mi köze az életkorhoz.- Irene fújt egyet, és tréfásan összevonta a szemöldökét, mintha haragudna.

– Időnként pont úgy beszélsz, mint Sherlock és Venus! Ti hárman jól kijönnétek egymással, ha sikerülne rávennünk őket, hogy álljanak mellénk.

Végigfutott a hátamon a hideg. Venus King egy hihetetlenül zseniális és lehengerlő nő, Sherlock Holmes pedig egy páratlanul zseniális nyomozó volt, és útban London felé mindvégig rettentő izgalommal készültem a vele való találkozásra. Ám amikor végre sor került erre a számtalanszor elképzelt eseményre, az volt az érzésem, hogy úgy bánik velem, mint egy hívatlan vendéggel. Sőt még annál is rosszabbul: úgy, mint a drága szőnyegen megjelent penészfolttal. Nem lett volna semmi furcsa abban, ha első látásra utálat ébred bennem iránta, de ehelyett…

– Irene, mi lenne, ha elmennék a Baker Streetre? – javasoltam.

– De ugye, tudod, hogy ő már nem lakik ott? – kérdezte Irene.

– Tudom, de nem szeretnéd látni, milyen az a hírneves lakás a 221 B szám alatt?
Irene pillanatnyi habozás nélkül közölte utasítását a kocsissal, és alig fél óra múlva már meg is érkeztünk.
Vagy majdnem.

– Jobb lesz, ha itt szállnak ki, hölgyeim – mondta a kocsis.- Az utcában hihetetlen tömeg hömpölygött.

– Mit csinál itt ez a sok ember? – értetlenkedtem. Azután megláttam, hogy virágot szorongatnak a kezükben, és rájöttem: – Leróják kegyeletüket doktor Watson emléke előtt!

Így hát ki sem szálltunk a kocsiból, csupán messziről figyeltük, milyen legendás alakká vált az az érdes modorú, szikár férfi, akivel nemrég találkoztunk, és akit Sherlock Holmesnak hívtak, sokan azonban azt a hőst látták benne, akinek a tetteit egy szerény, de vállalkozó szellemű, irodalomkedvelő orvos örökítette meg.

– Most már csak egyetlen helyet akarok megmutatni neked – szólalt meg Irene pár percnyi illedelmes csönd után.
Ez a hely mindössze egy mérföldre volt onnan, és minél közelebb értünk hozzá,
annál várakozóbb lett Irene arckifejezése. De amikor a kocsi megállt a megjelölt helyen, és mindketten kiszálltunk, nevelőanyám arcán zavarodottság, düh és bánat jelent meg.

– Mi a baj? – kérdeztem, de hamar rájöttem. Követtem Irene hitetlenkedő
pillantását, és egy vadonatúj, szecessziós stílusban épült házat láttam.

– A házunk… már nincs meg – suttogta Irene.
Összeszorult a szívem. Tökéletesen átéreztem a fájdalmát: az én házam sem volt meg. Sok száz mérföldre volt tőlem, és tudtam, hogy még kívülről sem láthatom többé.

– Csodás kilátás nyílt odafentről a város háztetőire, sőt ha egy kicsit kihajolt az ember, még a Big Bent is láthatta – idézte vissza Irene, és váratlanul elmosolyodott.

Talán akkor vette észre, mennyire elkomorultam, és fel akart vidítani. Vagy talán a legbüszkébb nő, akit valaha ismertem, még néhány másodpercre sem akart gyengének vagy boldogtalannak mutatkozni.

– És a szobámból praktikus módon ki lehetett jutni a cselédlépcsőhöz, ami felfelé a padlásra vitt, Nelson úr lakrészéhez, lefelé pedig az udvarba, így időnként ki tudtam surranni a lakásból – tette hozzá, miközben vékony ujjaival végigjárta az immár csak képzeletben létező lépcsőt, előbb felfelé, a padlásig és még annál is tovább, aztán pedig
lefelé iramodva, egészen az utcáig.
És a szavai is sebesen követték egymást. Megint csak Leopoldról kezdett mesélni, az ő csodálatos nevelőapjáról, aki pomádés bajuszáról és javíthatatlan optimizmusáról volt híres. Ő vásárolta meg a házat annak idején. Leopold már rég távozott az élők sorából, de a halála előtt még a család valamennyi európai tulajdonát eladta, és az így
szerzett pénzt elküldte a nevelt lányának, aki előzőleg az ő segítségével menekült a tengerentúlra.

„A jövőt akarom ajándékba adni neked, nem a múlthoz akarlak láncolni”, írta a végrendeletében. Irene szeme könnybe lábadt, amint felidézte ezt a mondatot.
Szorosan belekaroltam.

– Akkor hát vegyük birtokba ezt a jövőt! – súgtam a fülébe.

Irene rám nézett, és már nem is könnyek csillogtak a szemében, hanem egy csintalan gyerek pajkos kedve.

– Igazad van… És siessünk! – felelte mosolyogva. – Különben lekéssük a doveri vonatot!

Épp csak beugrottunk a csomagjainkért a szállodába, amely közel volt a Victoria
pályaudvarhoz, azután indultunk is tovább. Doverben egy szerény kis panzióban szálltunk meg, ahonnan azonban pompás kilátás nyílt a világhírű fehér sziklákra.

Vacsorára ízletes, vajban sült doveri nyelvhalat ettünk, azután korán lefeküdtünk. De a tenger zajától alig tudtam aludni. Egyszerre volt hívogató és ijesztő, amint új kalandokat ígért. Már-már lehetetlen küldetés várt ránk, és még mindig nem tudtuk,
hogy azok a rendkívüli szövetségesek, akiktől segítséget reméltünk – hátha így kissé több esélyünk lesz a sikerre –, hajlandók lesznek-e csatlakozni hozzánk.

– Az a kibírhatatlan ember, meg az ő mizogíniája! – kiáltott fel Irene, és öklével rácsapott a fedélzet korlátjára. A komp lassan távolodott a parttól, Sherlock Holmesnak azonban nyoma se volt.

„A nők iránti kóros ellenszenv”, gondoltam, mert eszembe jutott, mikor először hallottam ezt a szót Irene szájából, és megnéztem a szótárban a jelentését. Hamar felfedeztem, hogy a nőgyűlölet még abban az országban sem ismeretlen, amelyet pedig a modern gondolkodás fellegvárának tartottam. Irene azonban nem az a fajta nő volt,
akinek útjába állhatnak az efféle előítéletek. Annyira független volt, hogy például megtanult autót vezetni, sőt elhatározta, hogy engem is beírat majd egy tanfolyamra, ha elérem a megfelelő kort. Ostobaságnak ítélte, hogy az emberek rossz néven veszik, ha egy nő nadrágban jár, ezért megígérte, hogy előbb vagy utóbb szmokingban jelenünk meg egy előkelő partin. De bármilyen lelkesen támogattam is a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelemben, az volt a gyanúm, hogy jelen esetben nem a
mizogíniát kell okolnunk.

– Sok év telt el azóta, Irene. Számítanod kellett erre.

– Ne mondj ilyet.

– Milyet?

– Ne mondd, hogy sok év telt el – kérte Irene mosolyogva. – Én még mindig fiatal lánynak érzem magam.

– És meg kell, hogy mondjam… az alapján, ahogy nézett téged… valószínűleg ő is így gondolja – mondtam erre, és kissé pimasz pillantást vetettem rá.

– Kicsoda? Sherlock? Dehogy nézett engem – felelte Irene. – Gyűlöli a nőket, mondtam már, teljesen hatalmába kerítette a mizogínia. Valószínűleg csak az öltözékemet tanulmányozta, hogy abból állapítsa meg, mi történt velem abban az ötven évben, amíg nem találkoztunk. Egyébként meg amint elmentél, rögtön a kávézót kezdte tanulmányozni.

- Miért?

- Régen, volt egy ügye, és ott újra találkozott Venussal, aki akkoriban a Concorado ékkővel volt elfoglalva. A rózsás motívumokból és a néhol felbukkanó vörös színből nem volt nehéz kitalálni, hogy ő vette meg a kávézót. Biztosra veszem, hogy ezzel akart rajtunk revansot venni.

– Kétlem, hogy ez sikerült neki, bármilyen rendkívüli képességei vannak is.

- Most Venusról, vagy Sherlockról beszélsz?

- Mindkettőjükről.

– Te nem ismered őket.

– És szerintem nem is haragszik annyira a nőkre, vagy talán igen, de… – Elhallgattam, hogy összeszedjem a gondolataimat. – Szóval, én csak a te történeteidből ismerem Holmes urat, meg doktor Watson elbeszéléseiből, amelyek ezek szerint meglehetősen fantáziadúsak voltak, de ha engem kérdezel, szerintem még mindig haragszanak rád – jelentettem ki végül minden további köntörfalazás nélkül.
Irene csodálkozva pislogott, majd így felelt:

– Annyi bizonyos, hogy jól fel tudod vidítani az embert, Mila!
Az ajkamba haraptam, hogy ne törjön ki belőlem a kuncogás. Irene sóhajtott egyet, majd így folytatta:

– Jókora galibát okoztam ötven éve… Tudod, igazából nem is számítottam másra. Tudtam, hogy Sherlock így reagál majd. Mindig is rettentő büszke volt…

– És Arsène Lupin?

– Amennyire emlékszem, ő kissé… kiszámíthatatlanabb. Mindenesetre ő sem válaszolt a levelemre – tette hozzá Irene kis sóhaj kíséretében.

– Akkor miért megyünk Franciaországba?

– Minden lehetőséget meg akarok ragadni. És a levelemben megírtam neki, hánykor indul a vonatunk a párizsi Gare de l’Estről, úgyhogy ha találkozni akar velünk, még nem maradt le semmiről.

- Na és Venus?

- Reméltem, hogy maradt még benne egy kis szentimentalizmus. Mindig is hajlamos volt a hirtelen döntésekre, és az érzelmek által vezérelt cselekedetekre. Azt hittem máshogy dönt.

Irene olyan határozottan és sietősen ejtette ki az utolsó szavakat, mintha azt várná tőlük, hogy eloszlatnak minden kételyt és keserűséget.

Amikor a komp végre kikötött Calais-ban, egy pillanatig azt reméltem, hogy Sherlock Holmes meglep minket, és mintegy varázsütésre ott terem előttünk.

De az illúzió nem sokáig tartott.

– Mila! – hallottam Irene hangját, miközben az utolsó leszálló utasokat bámultam. Megráztam a fejem. Igaza volt a nevelőanyámnak, gondoltam, és csatlakoztam Irene-hoz.

Mögöttünk egy fiatal hordár tolta kocsin a csomagjainkat. Úgy döntöttünk, hogy csak a legszükségesebbet hozzuk magunkkal az útra, de a kor szokásai – bár a nemrég véget ért háború egyszerűbbé és praktikusabbá tette a női divatot – megkövetelték, hogy a hölgyek a társasági élet valamennyi eseményén más-más ruhában jelenjenek meg. Aznap matrózszabású útiruha volt rajtam, lábszárközépig érő szoknyám látni engedte fehér harisnyámat és ugyancsak hófehér, magas szárú, fűzős cipőmet. Az öltözékemet szalmakalap egészítette ki, nehogy a nap vörösre égesse érzékeny orrom.

– Egy automobilt szeretnék – közölte Irene tökéletes franciasággal a kikötői kölcsönzőben, ahol a legmodernebb motoros járművek sorakoztak.

– Hogyne, máris hívom a sofőrt.

– Nem, köszönöm, nem kell sofőr. Inkább én vezetnék.

Néma élvezettel figyeltem a jelenetet, már előre tudtam, mi következik. Amint
sejtettem, a kölcsönző alkalmazottja döbbenten, tágra nyílt szemmel bámult a nevelőanyámra, majd azt motyogta:

– De hát… de hát… kegyed nő!

– Na és?

– Hát, a nők nem… nem…

– Vigyázzon, hogy mit mond, kedves uram – figyelmeztette Irene ellentmondást nem tűrően, mire a férfi elnémult.

Amikor elindultunk, még hallottam, hogy dünnyög valamit magában, de a motor
kellemes moraja hamar elnyomta a hangját.

Irene mosolyogva, biztos kézzel fogta a volánt. Az autóvezetés mindig jókedvre derítette. Bennem azért volt némi nyugtalanság, mert Irene vezetési stílusa enyhén szólva könnyed volt – mondhatni, vakmerő. De az is lehet, hogy csak bennem élt valami értelmetlen, megmagyarázhatatlan félelem ezektől a motorizált járművektől.

Mindenesetre a fejembe húztam a kalapom, fél kézzel szorosan fogtam, és reméltem, hogy épségben eljutunk a célállomásra. Igazán kár lett volna ekkora utat megtenni csak azért, hogy nekimenjünk egy fának valahol Calais és Párizs között!

Éppen egy széles kanyarhoz értünk a szántóföldek között, amikor Irene így szólt:

– Mila, támadt egy ötletem! Tartunk egy kis pihenőt.

– De nem fogunk így elkésni? – kérdeztem, bár megkönnyebbüléssel töltött el a gondolat, hogy rövid időre szünetelni fog a száguldás, és elhagyhatom ezt a pokoli
alkalmatosságot.

– Nem, csak egy kis kitérőt teszünk. Továbbmegyünk a tengerparton, és elviszlek Boulogne-ba – felelte.

– És mi van Boulogne-ban?

– A Grand Cochon, drágaságom! Az az étterem, ahová elvitt Leopold, mikor először mentünk Londonba.
Az ajkamba haraptam, nem tudtam, kimondjam-e, amit gondolok. Rettentően sajnáltam volna, ha a Shackleton kávéház és a régi Aldford Street-i ház után Irene-t újabb csalódás várja. Gondosan megválogattam a szavaimat:

– Biztos vagy benne, hogy még létezik ez az étterem?

Irene vállat vont.
– Hát, Leopold éppen azért vitt oda, mert a környékbeli kedvenc étterme bezárt… Szívesen gondolom azt, hogy ez a Grand Cochon elpusztíthatatlan!

Mosoly terült szét az arcomon. Afféle rontásűző szertartás volt ez, gondtalan,
szerencsehozó kitérő a bizonytalanságokkal teli utazás közben.

– Jövünk, Cochon úr! – viccelődtem, kalapomat az ég felé lengetve, Irene pedig vidáman megnyomta a dudát.