Irene Adler előttem lépkedett a kényelmes tengerparti úton.

Saint Maló békés falucska volt, igazi üdülőparadicsom. Csendes, kissé néptelen. Magasan, néhány fa jótékony takarásában egy gyönyörű, fehér kúria magasodott. Afféle rejtélyes, mégis éteri hangulatot árasztott magából, azt a félét, hogyha az ember meglátja, a nyugalom és a tisztelet elegye szállja meg, és ezek pillanatnyi hallgatásra késztetik az érkezőt.

Irene is megtorpant egy pillanatra, hogy átadja magát az érzésnek.

- Tudod Mila, Venus meggyőzését tartom a legnagyobb kihívásnak.

- Miért?

- Mert ő Sherlockkal és Arséneel ellentétben pontosan értette mit miért tettem akkor.

- De hát akkor neki könnyebben meg kéne bocsátania nem?- Nem értettem Irene mire akar kilyukadni.

- Venus mindig is komolyan vette az ígéreteket. Én pedig kettőt is megszegtem, amit neki tettem. Úgy hiszem, ő úgy gondolja, volt más megoldás akkor régen, de én gyáván cselekedtem. Annál pedig kevés dolgot vet meg jobban. És néha eszembe jut, hogy talán igaza van.

- Meg fog bocsátani. Szerintem hiányzol neki, és még mindig fontos vagy a számukra.

- Tudod, nála nem ismertem büszkébb és makacsabb embert. Csak Sherlocknak engedett. Egész más volt mellettünk.

- Talán idővel ő is megenyhült.

- Igazad van Mila. Ráadásul sosem tudjuk meg, ha meg sem próbálunk beszélni vele. De vigyázz! Nagyon hasonlít Sherlockra. Csak ő még... impulzívabb. És sokkal jobban tud bánni az emberekkel.- Aprót bólintottam, majd a nevelőanyám újra elindult.

Bekopogott a fehér ajtón, ami mellett egy tábla is függöt:

Aschroft villa

- Nem változtatta meg a nevet.- Dünnyögte meglepetten Irene.- Már meséltem neked, hogy itt, Saint Malón ismerkedtünk meg, de ez akkor még csak egy poros, elhagyatott, romos épület volt. Mikor rájöttem hogy Venus ide vonult vissza, őszintén megdöbbentem, de már értem. Csodásan felújította. Mindenki más leromboltatta volna, de mint azt tudod, Venusnak kivételes üzleti érzéke van, és mindenben meglátja a szépet, és a lehetőségeket.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Egy karótnyelt, feje búbján már kopaszodó úr állt előttünk, aki úgy bámult ránk, mintha csak mocskot talált volna a cipője talpán.

- Nincs időpontjuk.- Semmi üdvözlés, csak a lényegre törő kijelentések. Más esetben ez a viselkedés szimpatikus lett volna.

- Mondja meg neki, hogy Irene Adler keresi. Biztosan érdekli majd a dolog.- A nevelőanyám olyan magabiztosan beszélt, hogy még a lakáj is elgondolkozott.

- Várjanak itt.- Amíg kint rostokoltunk, a tengert néztem, ami a sziklaszirtről gyönyörűen festett, ahogy a maga csillogó kékségével elterült alattunk.

A parton egy kissebb kikötő terült el néhány hajóval, amit valószínűleg közlekedésre, és halászatra használtak. Sőt, gyaníthatóan bérelni is lehetett őket.

Olvastam cikkeket Sierra Morenoról. Bűnöző család utolsó sarja, aki számos céget és vállalkozást vezetett, mielőtt néhány éve visszavonult a nyilvánosságtól, és ismeretlen helyen piheni ki a munkával töltött évtizedeket. A világ egyik legsikeresebb üzletasszonyaként, és a női jogok élharcosaként tartják számon. Divatmárkája közkedvelt ruhadarabok tárháza, ráadásul Irene szerint néhányba fegyvereket építettek a viselője számára.

Irene után őt tartom a leginkább követendő példának, persze a nagy Sherlock Holmessal holtversenyben.

Mikor beengedtek minket, láthattuk, hogy a ház belül még szebb, mint kívülről. A fehér szín dominált, és a ház tulajdonosát figyelembe véve biztosra vettem hogy tele van titkos járatokkal, rejtett szobákkal, csapdákkal és rekeszekkel, bennük különböző törvénytelen, veszélyes tárgyakkal. Az előcsarnokhoz egy folyosó vezetett, aminek a falán portrék sorakoztak, az ajtó mellett pedig egy hatalmas tükör lógott, egy elegáns, de roppantul hideg tekintetű férfi festménye mellett. Az előcsarnokból további ajtók vezettek oldalra, valamint két lépcső az első emeletre. Itt a márványpadló, és a karcsú oszlopok tették még kifinomultabbá a helyet. A lakáj megkért hogy vegyük le a cipőnket, majd egy oldalsó, díszes ajtón át, egy tágas nappaliba vezetett minket. A kandalló, a dohányzóasztal, a fehér szőnyeg, a hatalmas fotelek, és a kanapé afféle álcázott tárgyalótermi hatást keltettek. Egyetlen bútor ütött el a többitől, egy nekünk háttal álló magányos karosszék, a kandalló előtt, ami lassan dőlt előre-hátra. A benne ülőt nem láthattuk, csupán a karfáról hanyagul aláhulló kreol kezet, mely egy hallhatatlan dallamot kopogott a fa fényes felületén, és egy lazán szétterülő mélyvörös szoknyát, mely lágyan fodrozódott a kandallóból áradó melegben.

- Szervusz Venus.- Az én mindig határozott, rendíthetetlen nevelőanyám ezúttal furcsán megilletődve szólalt meg. A lakáj egy tálcán teát hozott be és süteményt, de jól láthatóan csak egy személynek. Nyíltan kifejezte, hogy nem vagyunk szívesen látott vendégek, de nem tudtam, hogy ezt az úrnője parancsára teszi e, vagy csak tényleg ennyire megedződött a kétes hírű üzletasszony mellett. Abban a pillanatban hogy a tálca az asztalhoz ért, a hintaszékben ülő nő felállt.

Mikor megláttam magam sem tudom miért, de egy macska jutott eszembe. De ahogy újra végignéztem rajta, ezúttal részletesebben megfigyelve, rájöttem miért.

Kora ellenére energikus, és ruganyos léptekkel szelte át a távolságot a szék és köztünk, illetve a szemei úgy csillogtak a még sima arcán, mint két ragyogó drágakő. A tartása királynői, tiszteletet parancsoló. Ha az ember meglátta, könnyedén elhitte, hogy ez a nő megszerzi amit akar.

- Megtaníthattad volna a lányodat, hogy ne bámulja olyan feltűnően az embert.- A hangja mély és zengő, de üres volt, mintha a nőt már semmi nem motiválná, érdektelenné tette volna az élet. A még mindig ragyogó szépség alig pislákoló lelket takart. A hajában pedig, mely még ennyi év után is megőrizte eredeti szénfekete árnyalatát, egyetlen ősz tincs világlott, mely a hullámos fürtöket úgy egészítette ki, mind telihold az éjszakát.

Vibráló erő lengte körül, amely a mozdulataiban, a külsejében, és a hangjában tükröződött. Egy olyan nő ereje, akit ha gyötört az élet, a sors arcába nevetett. Ha a halál környékezte, hát elhajtotta magától, míg az újra vissza nem tért. Ha pedig egy csipetnyi boldogság is rátalált volna, hát ellökte, hogy megkímélje magát a fájdalomtól, mely egyszer már oly csúfosan túljárt az eszén és a gondosan felhúzott fala mögé jutott, majd mélyen megsebezte őt, pont, mikor azt hitte győzött.

- Ne haragudjon. Mila Adler vagyok.- Nyújtottam a kezem, amit röviden megrázott. A keze erős volt, és meleg. Nem illett a viselkedéséhez mely már majdhogynem nyájasnak volt mondható, de hideg volt, és távolságtartó. A tökéletes nemes hölgyek két ismérve.

- Ugyan Querida (kedvesem), ne magázz, még a végén öregnek érzem magam. Szólíts csak Venusnak.- A szeme megrándult, és szinte biztos voltam benne, hogy kacsintásnak szánta, de leplezni akarta Irene előtt.- Ülj csak le, fogyassz bátran! Edward mindig elfelejti, hogy nem szeretem a gyömbéres teát.- Sóhajtott teátrálisan, majd választ sem várva elindult kifelé a társalgóféleségből. Irene követte, behajtva maga mögött az ajtót, így a teát és a kekszet magam mögött hagyva a résnyire nyitott ajtóhoz osontam.

- Venus figyelj...

- Ha már mindenképpen beszélni akarsz velem, szólíts Sierrának.

- Régen csak az üzletfeleid szólítottak így.

- Nem, ők Senorita Morenonak szólítottak. A Venus megszólítást meghagytam azoknak, akiket kedveltem.

- Szóval Mila szimpatikus neked?

- Nyílt, érdeklődő, és kedves. Ha azokon a helyeken viselkedik így ahol nagy ritkán megfordulok, akkor lelövik. Szóval igen, kedvelem.

- Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem.

- Tudom.

- Nélkületek ezt nem tudom megcsinálni. Sherlock és Lupin pedig csak rád hallgatnak.

- Ők senkire nem hallgatnak. És miből gondolod, hogy én hallgatni fogok rád?- Vált még inkább hűvössé Venus hangja. Ireneal mindkettem éreztük, hogy a beszélgetés nagyon rossz irányba halad, és a nő ismét felhúzta a falait maga köré.

- Ha értem nem is teszed meg, tedd meg Miláért! - Csönd telepedett a szomszéd helyiségre.- Én elárultalak. De ő nem érdemli meg, hogy cserben hagyd. Bármi is történt ebben az öt évtizedben, tudom, hogy még mindig ugyanaz az ember vagy, aki akkor voltál. Tiszta szívű, és nemes lelkű. Te nem hagynád hogy ő szenvedjen az én hibáimért.

- Tudod Maria- Azt hittem nem tarthatok már jobban Venus Kingtől. De most a hagja határozottan ijesztő volt.- nagyon sok minden történt velünk. Változtunk, és határozottan nem a javunkra. Azt hiszem az elmúlt 46 évben egyetlen helyes döntést sem hoztam. Egyetlenegy logikus érvet mondj, hogy miért segítsek. Egyet, amivel nem az érzelmeimre, vagy lelkiismeretmre akarsz hatni. Csak. Egyet.

- Kellenek a kapcsolataid. Az enyémek nem elegek ehhez. Ha nem teszed, valaki biztosan meg fog halni. Lehet Sherlock, Arséne, vagy egy vadidegen is. És magadat fogod okolni. Ez egy nemzetközi szintű bonyodalom. - A csönd lassan olyan folytogatóvá vált, hogy azt hittem, Venus már leszúrta a nevelőanyámat.

- Tűnj el a házamból. - A hang hideg, ködös, távoli, és fenyegető volt.

- A komp vasárnap indul a doverből. Háromnegyed egykor.- Mondta még alig leplezett csalódottsággal Irene, majd az ajtó felé indult.- Gyere Mila, indulunk! - Az ajtóból még visszanéztem minket elgondolkodva figyelő nőre, aki ezt észrevéve még utánam szólt:

- ¡Adiós Querida!( Viszontlátásra Kedvesem! )- Majd hátat fordított, a fehér ajtó pedig becsukódott mögöttünk.

-*-

- Igyekezz, Mila, már biztosan elkezdődött a temetés.

- Igen, anya - feleltem ösztönösen.

Nem túl gyakran szólítottam így. Szívesebben használtam a keresztnevét, és úgy láttam, ő is azt szereti jobban. Talán azért, mert az életkora miatt senki sem hihette vér szerinti anyámnak. Vagy talán azért, mert egész életében szenvedélyesen harcolt a viselkedési szabályok ellen. De egy ilyen napon, egy ilyen helyen valahogy jobban éreztem magam ettől a megszólítástól.

Irene felém fordult és rám mosolygott. Én visszamosolyogtam rá, igyekeztem palástolni, milyen izgalommal tölt el mindaz, ami vár ránk. A helyszín még inkább fokozta bennem azt az érzést, hogy rendkívüli dolgokat élek át. A Highgate temetőben a legkülönbözőbb formájú sírkövek alatt nyugodtak az elhunytak, de mindből valami sötét, fájdalmas szépség sugárzott.

Miközben Irene-t követtem, hagytam, hogy ez a sok mélabús csoda magára vonzza a tekintetem. Könnyező angyalok, összekuporodva, vagy éppen szárnyukat kitárva.

Márvány- és bronzarcok. A legkülönfélébb keresztek. Egy párnán alvó macska szobra, amely örökké vigyázza gazdája álmát. És mindent körülölelt a szabadon burjánzó természet, tanúsítva, hogy még egy ilyen helyen is jelen van az élet. Éppen egy borostyánlevél-köpenybe burkolózó szobrot csodáltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy valami mozog a bokrok között.

Halk sikoltás tört ki belőlem. Két csillogó szem bámult rám.

Egy róka.

A következő pillanatban már ott se volt.

- Több vadállat él Londonban, mint gondolná az ember - jegyezte meg Irene ijedségemet látva.

Megszaporáztam a lépteimet, hogy ne maradjak le mögötte. Egyszerre óvatos optimizmus töltött el. Biztató jelnek éreztem ezt a röpke találkozást.

- Megérkeztünk - szólalt meg kisvártatva Irene, és a népes csoportra mutatott, amely egy virágokkal borított koporsó előtt gyűlt össze.

Tágra nyílt szemmel bámultam a tömeget. Legalább százan voltak.

- Kíváncsiskodók - magyarázta Irene. - A könyveknek köszönhetően nagy hírnévre tett szert.

És bár még mi is nehezen derítettük ki a temetés helyét és időpontját, úgy látszik, valahogy mégis kiszivárgott a hír, és odavonzotta a leglelkesebb rajongókat. A tömeg azonban tisztelettudóan hátrébb húzódott, helyet hagyva a koporsó körül gyülekező csoportnak, amely minden bizonnyal barátokból és családtagokból állt. A pap a szertartás utolsó szavainál tartott, ezután következett a koporsó elföldelése. Végtére is a formaságokhoz ragaszkodó, jó öreg Angliában voltunk, nem Amerikában, amelyet immár az otthonomnak tekintettem.

Mi tisztes távolból figyeltük az eseményeket, a pap háta mögül. Innen jól lehetett látni, bár az egyszerű sírkőre vésett nevet nem sikerült kivennem, de úgyis jól ismertem. Ott virított számos könyv címlapján, amelyeket Irene könyvtárából vettem kölcsön, hogy azután hosszú órákra belefeledkezzek a titokzatos és lélegzetelállítóan izgalmas kalandokba.

John Watson.

Egy roppant idős asszony, akinek könnyek áztatták az arcát, észrevett minket, és egy pillanatra a nevelőanyámon felejtette a szemét. Irene fátylas kis kalapja nem sokat rejtett el a hajából, amely már nem égővörös volt, mint fiatalkorában, hanem fehérrel csíkozott fakóvörös, és a merész amerikai divat szerint épp csak a fülét takarta.

Már megszoktam, hogy Irene mindig így hat az emberekre. Ha vele járkált az ember, akkor bele kellett törődnie, hogy láthatatlan marad. Velem legalábbis így állt a helyzet. Csak egyszer nem éreztem így, mikor egy bizonyos tengerparti villa lakóját megismertem. Akkoriban még a tizenhármat sem töltöttem be, és nap mint nap elkeseredett küzdelmet folytattam szalmaszínű hajammal, amely sehogy sem akart tisztességes frizurába rendeződni, valamint minden domborulatot nélkülöző testemmel, amelyen minden ruha jelentéktelennek tűnt.

- Gondolom, ő lehet Mrs. Hudson - súgta oda Irene, és diszkréten az idős nő felé mutatott. Egyikünk sem találkozott vele soha, de annak az embernek köszönhetően, akit épp most búcsúztattunk, személyes ismerősként gondoltunk rá.

Egy nagydarab, komor arcú férfi hátrafordult, hogy lássa, mi az, ami magára vonta az asszony figyelmét.

- Ő pedig Lestrade felügyelő - mondta Irene.

Levegő után kapkodtam. Tehát minden igaz! Azok az emberek, akiket csak mások elbeszéléséből ismertem, most ott álltak mellettem, mintha kiléptek volna kedvenc könyveim lapjai közül. Izgatottan néztem körbe.

- Ő nincs itt! - sóhajtottam csalódottan. Irene a fejét ingatta.

- Túl sok az ember. Biztosan nem akarja, hogy lássák.

- Akkor minden hiába volt? - kérdeztem. Egyszeriben aggodalom töltött el.

Egészen eddig meg sem fordult a fejemben, hogy Irene terve kudarcba fulladhat. Ő azonban kifürkészhetetlen pillantással nézett rám, és intett, hogy várjak.

Így hát messziről figyeltük, amint a koporsóra földet lapátoltak, a kisszámú barát és családtag végső búcsút vett az elhunyttól, majd távozott, és a kíváncsiskodók tömege is oszlani kezdett, az emberek szétszéledtek a Highgate temető csendes ösvényein.

- És most? - kérdeztem, miután mindenki elment.

- És most tovább várunk - felelte Irene nyugodtan.

Türelmetlenül topogtam, kezdett megfájdulni a hátam, és fekete csizmám kellemetlenül nyomta a bokámat. Azután hirtelen zajt hallottam a hátunk mögül, és megfordultam.

Egy férfi állt előttem, akit nem kellett bemutatni. Hórihorgasabb volt, mint gondoltam, soványsága még feltűnőbbé tette rendkívüli magasságát. Tökéletesen kikeményített, hófehér inggallérja éles ellentétben állt öltönyének, felöltőjének és cilinderének feketeségével. Kesztyűs kezében sétabotot szorongatott, de egyenes tartását látva rögtön tudtam, hogy ez csak afféle kellék. Vagy talán védekezésre alkalmas fegyver. Az idő az ő arcán is nyomot hagyott, akárcsak a nevelőanyámén, de átható tekintete és hegyes orra pont olyan volt, amilyennek doktor Watson leírta. Meg persze Irene.

- Mr. Holmes? - kérdeztem elhaló hangon. Irene azonban továbbra is hátat fordított neki.

A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott.

- Igen? - kérdezett vissza.

- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Holmes - mondtam, miközben igyekeztem összeszedni magam, azután a kezem nyújtottam felé. - Igazán... örvendek. Anyám rengeteget beszélt önről.

Irene csak ekkor fordult meg. Sherlock tudomást sem vett kinyújtott kezemről, mintha csak a nevelőanyám létezne számára.

- Mit keresel itt? - kérdezte mogorván.