Már a lefekvéshez készülődtem, mikor halkan kopogtak a szobám ajtaján. Természetesen Sherlock volt az, aki Irene szobájába hívott, hogy ott folytassuk a beszélgetést, amit nemrég elkezdtünk.

– Nem zavarok? – Kérdezte Sherlock mikor kinyitotta az ajtót. Irene még súgott valamit Arsénenak, aki  hirtelen Sherlock felé fordult.

– Micsoda hülye kérdés ez, Sherlock?

– Milyen kérdés? – értetlenkedett a másik fiú, miközben helyet foglaltunk mellettük a szőnyegen, az ablak előtt.

– Hogy nem zavarsz-e. Már megint ez az angolos udvariaskodás!

– Igen, gondolom, hogy a cirkuszi majom barátaidnak kevésbé fontos a jó modor – vágott vissza keményen Sherlock.
És máris kisebb veszekedés tört ki köztük.

Úgy perlekedtek, mintha mi ott se lennénk, pedig ott voltunk, és csodálkozva hallgattuk őket. Világos volt, hol keresendő a viszály oka: A két fiú, hogy megóvja a barátságunkat, valamiféle férfias, becsületbeli egyezséget kötött, és a jelek szerint Arsène ezt nem tartotta be. Ezt vetette a szemére Sherlock – azt, hogy megszegte az adott szavát, nem pedig azt, hogy megcsókolta Irenet. Erre jött most rá a barátnőnk.

– Az ördögbe! – kiáltott fel egy idő után. – Ha hajba akartok kapni, ne itt csináljátok… Én azt reméltem, hogy beszélgetünk, érvelünk, rendet rakunk a gondolataim között – mondta szemrehányóan. – Akkor kezdhetem? Hát jó. Szerintetek Gustav von Ormstein embereinek tényleg van egy kémjük itt Farewell’s Headben?

Arsène válaszolt elsőként.
– Pont nemrég beszéltünk erről – mondta. – Szerintem igen. És ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, nem is egy kémjük van, hanem kettő: a Horak testvérek.

– És szerinted, Sherlock? – kérdeztem.

– Szerintem nincs – felelte.

– De miért? – erősködtem.

– Mert semmi értelme nem lenne! Ez a történet teljes egészében képtelenség – felelte Holmes kétségbeesetten.

– Akkor magyarázd meg, mi az a nagy képtelenség – noszogattam.

Sherlock nagyot sóhajtott.

– Kezdjük Pavellel és Anitával… Mi szól ellenük? Egy szóváltás, amiben elismerték, hogy hibát követtek el.

– Amikor nem értesítették Sir Robertet egy olyan titkos járat létezéséről, amelyen át könnyedén be lehet lopózni a házba – szólt közbe Arsène.

– De a Horak testvérek eltorlaszolták azt a járatot – folytatta Sherlock. – Vagyis maguk zárták el a befelé vezető utat. És ezzel minden lehetséges előnyt elveszítettek. Az is nyilvánvaló, hogy Sir Robertnek sejtelme sem volt a járat létezéséről, mint ahogy Holdennek sem. A kérdés tehát az: ha a von Ormsteinek kémjei tudták, hogy ott a járat,
miért nem használták ki, ahogy az logikus lett volna? Mi értelme bejönni a házba csak azért, hogy ott hagyjanak egy verset a párnádon, eltépjék a nyakláncaidat… és kész? Megölhettek volna, elrabolhattak volna, bármit megtehettek volna. Ez alapján pedig azt
gondolom, hogy a trónbitorló hívei nem tudnak a titkos járatról. És sem Pavel, sem Anita nem a szövetségesük.
Sherlock összefonta az ujjait a tarkóján, és rám nézett, így én folytattam.

– Maradnak a többiek. Kezdjük Holdennel, az őrrel. Róla mit tudunk?

– Azt, hogy legszívesebben ezzel a két ujjammal nyomnám ki a szemét! – vágta rá Arsène.

– Vagyis az ösztönöd azt súgja, hogy Holden a tökéletes rendőr megtestesítője. Talán valami szerencsétlen ügy miatt ott kellett hagynia a testületet, de a lelkében rendőr maradt. Kemény, durva ember, aki mindig parancsra cselekszik. Ebben az esetben Löwendorf herceg parancsaira. A kedélyesség és a kedvesség nemigen jellemző rá, de
annyit el kell ismernünk, hogy érti a mesterségét.- Sherlock kinyújtotta a kezét, elvett az asztalról egy kis, piros ceruzát, és játszadozni kezdett vele, miközben én őt figyelve tovább beszéltem. – És azt is el kell ismernünk, hogy Holden nem ismerte a járatot. Legalább annyira meglepte a felfedezés, mint minket.

Ekkor ő elgondolkodva felém bökött a ceruzával. Én feszülten figyeltem.

– Továbbá amikor felment a padlásra, hogy átkutassa a két testvér szobáját,
megtalálta a verseskönyvet Anitánál. Miért?

– Mert mi nem vettük észre, ő viszont, mivel gyakorlott rendőr, amint mondtad, talán ügyesebben keresgélt – felelte Arsène.

– Ezek nagyon kicsi szobák, és nincs bennük semmi különös. A saját szemünkkel láttuk. Nem. A mi házkutatásunk és Holdené között minden bizonnyal történt valami.

– De mire gondolsz? – kérdeztem.

– Arra, hogy valaki elrejtette a verseskönyvet Anita szobájában, miután ott jártunk. De mi célból?

– Hogy Anitára terelje a gyanút? – próbálkozott Arsène.

– De milyen gyanút?- Csattantam fel.-  Hogy ő ijesztett rá Irene-ra? És ha már itt tartunk, kinek származna előnye abból, hogy Anitára tereli a gyanút? Az igazi kémnek? De ha ez a nyavalyás kém itt van a házban, és az a feladata, hogy sújtson le Irene-ra… akkor miért nem tette meg? Mondtam én, hogy képtelenség ez az egész! Tudom, egyszerűen érzem, hogy a megoldás ott van az orrom előtt, de valamiért mégsem látom!- Csaptam rá a térdemre.

– Ha már úgyis a spekulációknál tartunk, beszélgethetünk a nagy hatalmú Löwendorf hercegről is – szólalt meg ismét Sherlock.

– És miért? – kérdezte Irene  kíváncsian.

– Mert mindig is adottnak vettük, hogy ebben a történetben ő a pozitív hős, pedig valójában nem tudhatjuk! – felelte Holmes, és széttárta a karját.

– Arra gyanakszol, hogy… – kezdte Arsène tágra nyílt szemmel.

– Konkrétan nem gyanakszom semmire, pontosan azért, mert nem ismerem ezt az embert… De azt például tudom, hogy szívesen vesz részt veszedelmes politikai cselszövésekben. Honnan tudhatjuk, hogy az ellenséges táborban nincs valaki, aki zsarolja, és ezzel a markában tartja? – tűnődött fennhangon Sherlock.

Válasz helyett csak mély sóhaj tört ki belőlem.

– Nem éreztek semmit? – kérdezte ekkor Arsène.
Sherlock, aki a feltételezéseire koncentrált, a fejét rázta. Aztán beleszagolt a levegőbe.

– Füst – mondta.

– Valami ég! – kiáltotta Arsène. Odaszaladtunk az ablakhoz, és kitártuk, mire csípős füstszag áradt be a szobába.
Hallottuk a tűz ropogását és láttuk, hogy a lángok közelednek a házhoz.

– Tűz van! Tűz van! – üvöltötte Arsène. – Ki innen! Gyorsan!

Már pirkadt, mire Holden úrnak, Binghamnek, Sherlocknak, Lupinnek és Pavelnak végre sikerült megfékeznie a tüzet. Valaki szántszándákkal meggyújtotta a száraz ágakat, amelyeket Pavel halmozott fel a ház közelében, onnan pedig a lángok átterjedtek a földszintre, ahol mostanra mindent fekete korom lepett be, a padlón pedig
tócsákban állt az oltáshoz használt víz.

– Még szerencse, hogy időben ki tudtunk menekülni – állapította meg Sophie, aki egy takaróba burkolózott. – És hogy a tűz nem terjedt át a szobákra.

– Mind életben maradtunk, hála az égnek… Mind életben maradtunk – jelentette ki szűkszavúan Sir Robert.
Járkáltunk a siralmas állapotú házban, igyekeztünk felmérni a károkat. Mindenki világosan látta, hogy itt nem maradhatunk. Elviselhetetlen volt a füstszag, és félelmetes látványt nyújtottak a fekete égésnyomok a falakon.

– Ők voltak… Azok a kígyók… – mondta Sir Robert Holden úrnak, amikor az egykori rendőr visszatért a házba. – Igaz?

Holden egy megfeketült, piszkos köntös maradványait tartotta a kezében. Irene
köntösét. Ledobta a földre, és azt mondta: – Ezzel gyújtották meg a tüzet.
Amikor megláttam ilyen állapotban azt a ruhadarabot, amely nemrég még a barátnőnkön volt, végigfutott a hátamon a hideg.

– Bárki volt is az, ismerte a kutyákat – szólalt meg Sherlock hangosan. Holden
felkapta a fejét.

– Nem ugattak. Elvitték és jól megtömték őket… Meg se mukkantak – tette hozzá
Arsène.

Holden most Pavel felé fordult, akinek a tűzoltás végeztével ismét megkötözte a
csuklóját.

– Te mit mondasz erre, mi?

– Mit kéne mondanom?

– Nem a húgod volt az esetleg? – vádaskodott a rendőr. – A kutyák ismerik. Én pedig nem őrködtem sem a kapunál, sem a hegyfok körüli kerítésnél. Könnyedén átjuthatott,
és…

– A húgom hűséget esküdött a hercegnek – jelentette ki Pavel, immár sokadszorra.

– A gyújtogató gyilkolni akart!

– Vagy téged akart kiszabadítani – erősködött Holden.

– Vele majd még számolunk, de most mitévők legyünk? – kérdezte Sir Robert.

– Nem maradhatunk Farewell’s Headben – felelte komoran az őr. – És mindannyian fáradtak vagyunk.

– Elmehetnénk a Packard Goose fogadóba – javasolta Arsène. – Itt van a faluban. A vásár miatt majdnem minden szobájuk foglalt, de a vészhelyzetre való tekintettel szerintem segítenének.

– Jó ötlet – helyeselt Sir Robert.

– Én teljesen kimerültem… – suttogta Sophie. – Jót tenne egy kis pihenés…
Holden a földre köpött, majd így válaszolt:

– Igen. Ez jó ötlet, fiam. Már csak azért is, mert a faluban most olyan nagy a tömeg, hogy azok a gazemberek biztosan nem próbálkoznak valami kockázatos lépéssel. Talán az a legjobb, ha minél inkább szem előtt vagyunk, amíg meg nem érkezik a herceg.

Készülődni kezdtünk, egyesével felmentünk a szobánkba, hogy összeszedjük a legfontosabb dolgainkat. Én azonban még letérdeltem a köntös mellé nem volt jó állapotban, már csak a piszok miatt sem. De miért volt piszkos?

- Holden!- Az emelt hangra mind megtorpantak és visszafordultak felém.

- Igen kisasszony?

- Hol találta meg pontosan a köntöst?

- Már mondtam. A száraz ágaknál.

Miért pont egy köntössel gyújtotta meg a tüzet? Miért piszkos?

– Maguk itt maradnak – utasította Holden Bingham urat és Pavelt. – Ha megjön a herceg, mondják meg neki, hol vagyunk. Megyek, befogom a lovakat.

– Mi négyen majd átsétálunk – mondtam.

– Maga el se mozdul innen, kisasszony, amíg nem szólok – dörrent rám Holden. –Semmi esetre sem engedem hogy a faluban netán szót váltson néhány emberével! Azután szépen beül a kocsiba a hercegnővel, annak édesanyjával, és Sir Roberttel.

- Tévednék, vagy maga most meggyanúsított?- Csattantam fel.- Maga szerint mit mondanának nekem az embereim?

- Szóval nem is tagadja, hogy ideküldte őket!- Emelte meg ő is a hangját.

- Mi az ördögért tagadnám?! A munkám veszélyes, nem megyek el otthonról anélkül, hogy ne tennék óvintézkedéseket!

- És milyen óvintézkedésnek volt köszönhető, hogy börtönben ült?

- Annak, ami utána kiengedett!

- Maga Moreno, egy álszent, hazug, kegyetlen bűnöző.- Hajolt hozzám közel Holden.

- A magamfajtáknak köszönheti a munkáját Estúpido! ( Idióta )

- Nem beszélek spanyolul, de az utolsó szót még én is értettem.- Szólt közbe Arséne.

- Ráadásul.- Halkítottam le ismét a hangom- Soha nem bántanám a barátaimat. Még egy magamfajta álszent,hazug,kegyetlen bűnözőnek is vannak elvei. Nem vagyok áruló. És nem vagyok kém. De ha a törvény hosszú karja nem képes elkapni egy gazembert, akkor olykor az alvilág sötét lába gáncsolja el a rosszfiút. Nem én vagyok az ellensége Holden.- Mosolyodtam el, hogy aztán újra elkomoruljak.- De ha nem vigyáz, még lehetek.

- És higgye el, pont ugyanolyan hűséges barát, mint ellenség.- Erősített meg Arséne.

A kocsiút rövid volt, de fárasztó. Holden ragaszkodott hozzá, hogy csak késő délelőtt induljunk el. Sherlock és Arsène már korábban lement a faluba, hogy ellenőrizzék, nyugalom van-e, és megkérdezzék, akad-e számunkra hely a Packard Goose-ban.

A fogadóban csupán egy szabad szoba volt, ami tökéletesen megfelelt Sophie-nak és Irenenak, a két fiú pedig átengedte a magáét Sir Robertnek. Úgy döntöttünk, hogy ha az éjszakát is ott kell töltenünk, mi majd az istállóban alszunk, mint valami régi pikareszk
regényben. Holden meg nyilván az utcán, gondoltam, hátát az ajtónak támasztva.
Az események azonban úgy alakultak, hogy végül be sem tettük a lábunkat a
fogadóba. Tiszta volt az ég, csípős a levegő. Csak néhány felhő látszott a horizonton.

Óvatosan haladtunk a part menti úton, azután nagyjából ötven lépésre a fogadótól le is állítottuk a kocsit, mivel a vásár alkalmából felállított bódék minden helyet elfoglaltak, és egyszerűen nem tudtunk továbbmenni. Sir Robert segített Sophie-nak kiszállni és a
mankóira támaszkodni. Ezalatt a bakon ülő Holden gyanakvó tekintettel nézegetett körbe. Egész Oakenholtot kellemes izgalom hatotta át: az emberek kiözönlöttek az útra, és ott beszélgettek, ettek, ittak. Számos hajó horgonyzott a kis öbölben, és mindenfelé üres kocsik álltak, a befogott lovak pedig többé-kevésbé türelmesen várták a gazdáikat, akik éppen mindenféle apróság eladásával vagy megvásárlásával voltak elfoglalva a
vásárban.

Mézes fánk és cukrozott gyümölcs kellemes illatát hozta felénk hullámokban a szél, meg más, kevésbé jó szagokat is, gombáét és füstölt halét. Sherlock és Arsène kíséretében törtünk előre a tömegben, és hagytuk, hogy megérintsen minket ez az ártatlan vidámság.

Azután egy idegen váratlanul meglökte Arsène-t, de olyan erősen, hogy elterült a földön. Ugyanebben a pillanatban egy kisfiú termett ott Sherlock előtt, és így szólt hozzá:

– Ezt fejtsd meg, ha tudod!- Sherlock meglepődött egy pillanatra, lenézett a gyerek tenyerén lévő viaszgolyóra, de mielőtt bármit mondhatott volna, egy megbokrosodott ló rontott be közénk.

Csak annyi időm volt, hogy észleljem a felénk tartó állatot és félreugorjak, azután hangos nyihogást hallottam, és azt láttam, hogy messzire sodródtam a barátaimtól, ahogy Irene is.

Arsène már felállt, Sherlock egy fiúnak kiabált valamit. Mögöttük Sophie felemelte az egyik mankóját, hogy visszatartsa a lovat. Sir Robert fél kézzel támogatta. Holden talpra ugrott a bakon, és felkiáltott:

– A lány! - Arra sem volt időm, hogy felfogjam, hozzám beszél-e vagy a barátaimhoz. Egy erős, sötét kéz bukkant elő Irene háta mögül, és befogta a száját. Egy másik ugyanilyen kéz pedig felemelte a földről, és berántotta egy sötét kapualjba.

Én pedig, már indultam volna, hogy tegyek valamit, mikor a tömegben valaki fellökött. Éles fajdalom hasított a fejembe, és pár pillanatra minden elsötétült. Ez alatt a pár pillanat alatt pedig Irene eltűnt.

A ló elég nagy zűrzavart okozott ahhoz, hogy senki se tudjon logikusan gondolkodni. Sherlock is csak állt ott döbbenten, kezében azzal a kis viaszgolyóval.

A golyóban egy gombóccá gyűrt cédula volt.

– Irene! Hol van Irene? – kiabált Sophie Sherlock mögött.

Holden úr pedig szitkozódva szállt le a bakról.

Talán a figyelmes Sherlocknak is feltűnt, hogy a nagy felfordulásban egy férfi
közömbösséget színlelve igyekszik minél távolabb kerülni a tömegtől. De az egészen biztos, hogy nem ismerte fel az illetőt. Pedig már találkozott vele egyszer, amikor együtt oldottuk meg a Kobra rejtélyét. Egy hajóskapitány volt, akit annak idején igazságtalan vád ért, és csak Nelson úrhoz fűződő barátsága meg a mi makacsságunk mentette meg attól, hogy nagy bajba kerüljön.

De Sherlock nem is vette észre az illetőt, mert valószínűleg Irenet, és engem keresett. Vagy a fiúcskát, aki a kezébe nyomta azt a viaszgolyót.

– Mi az ott, Sherlock? – kiáltott oda neki Arsène.

Sherlock leszedte a céduláról a viaszbevonatot, és széthajtogatta. A papíron ez az üzenet állt (az írást nem ismerhette fel, mert ugyanaz az ember írta, aki éppen közömbös arccal távozott):

HA VISSZA AKARJÁTOK KAPNI,
GYERTEK A CROMWELL-TORONYBA

– Irene-t elrabolták – suttogta ekkor Sherlock döbbenten. – És váltságdíjat kérnek!

– Cromwell-torony? – olvasta Arsène. – Hát az meg hol van?

– De milyen váltságdíjat kérnek? – töprengtem, a fájós fejemet fogva.

Ezt fejtsd meg, ha tudod!

Nem ez volt az egyetlen rejtély ebben az ügyben. A Cromwell-torony ugyanis nem létezett.

– Cromwell sosem épített sem tornyot, sem várat… – tűnődött Sherlock. – Inkább csak rombolta őket, a polgárháborúban… Vannak errefelé romok valahol?

Még az általános pánikban és zűrzavarban is megadhatta nekünk valaki a választ, amit Sherlock keresett. Igen, van néhány rom az erdőnél. És torony van-e a romok között? Hát, nem igazán torony, de valami olyasmi, ami egykor torony lehetett. Talán Dirty Rees saját világítótornya, ki tudja.

Az a lényeg, hogy most már tudjuk, hova menjünk. És hogy ez a hely az erdőnél
van, vagyis ott, ahol Holden idegenek nyomaira bukkant, akik éjszaka lámpással járkáltak. Mindenesetre kezdett összeállni a kép. Kivéve egyetlen apróságot: azt, hogy mégis mit akar jelenteni ez az egész.

– Menjetek oda! – kiáltotta ekkor Sophie.– Én csak a terhetekre lennék a sérült
lábammal.

– Én itt maradok veled – ajánlotta fel Sir Robert.

– Eszedbe se jusson ilyesmi, Robert! Menjetek oda mindannyian! És most rögtön! Mindenkire szükség van! Nagyon kérem, menjetek! - Sophie nem véletlenül erősködött ennyire. Csakugyan szüksége volt rá, hogy mindenki elmenjen. Rossz irányba. De ez persze csak később derült ki.

Mialatt behatoltak az erdő sűrűjébe, biztos vagyok benne, hogy Sherlocknak és Arsène-nek többször is eszébe jutott, hogy talán csak csapda ez az egész, nem csak nekem, de mi gondolkodás nélkül beleugrottunk. Azt azonban nem sejtettük, ki állította ezt a csapdát.

Az ágak az arcunkba csapódtak, amint sietős léptekkel igyekeztünk a romok felé. A szívünk őrült iramban vert.

Ezt fejtsd meg, ha tudod!

Időközben felhők gyűltek az égre, és eleredt az eső.

– Állj! – parancsolt ránk Holden úr, aki a menet élén haladt. – Úgy látom, van ott  valaki!

Meglapultak a tüskés bokrok között. Sir Robert úgy lihegett, mint egy vadászkutya, amelyik mérföldeken át loholt a zsákmány után. Sherlock még mindig nem tudta rendbe szedni a gondolatait, és ezúttal tőlem sem kaphatta meg az olyannyira áhított válaszokat.  És Arsène legszívesebben elengedte volna a füle mellett Holden minden parancsát.

Pedig a rendőrnek vagy titkos ügynöknek, akit a herceg bízott meg utolsó walesi lakhely őrzésével, igaza volt. Tényleg volt valaki az erdőben. És ott voltak a romok: egy kupac mohával lepett kő egy kopár tisztáson. És középen egy megkötözött, csuklyás alak.

– Irene az? – kérdezte Arsène.

– Nem lehet ő – felelte Sherlock. Minden túlságosan gyorsan történt. Vagy mégsem?

Lehet, hogy téved. Legalább tíz percet töltöttünk el Oakenholtban az üzenet
értelmezésével. Ez pedig azt jelenti, hogy Irene elrablói legalább negyedórás előnyre tettek szert. De elég lehetett ez ahhoz, hogy megkötözzenek, betömjék a száját, és ott hagyják a tisztás közepén, mint valami céltáblát?

– Ez csapda… – szólalt meg Holden úr. – Förtelmes csapda!

- Ez nem csapda.- Mondtam szárazon. A kirakós már majdnem összeállt, én pedig legszívesebben az egészet lesöpörtem volna az asztalról. – Nem ő az – jelentettem ki. – Irene nem ilyen… nagydarab.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy egy ember volt. Élő ember. De a barátnőnknél jóval magasabb és erősebb testalkatú.

– Biztos, hogy lesben állnak – magyarázta Holden úr. – Csak azt várják, hogy
közelebb menjünk, és akkor…

Arsène eltört egy ágat. Szándékosan tette: minden bizonnyal így akarta
bebizonyítani, milyen elviselhetetlen idióta ez a Holden. Én pedig elindultam az alak felé. Szinte vörös függyöny ereszkedett a szemem elé.

– Mit művelsz?- A megkötözött, csuklyás alak is hallotta, és amikor megértette, hogy nincs egyedül, tekergőzni kezdett, hogy kiszabadítsa magát. És nyögdécselt hozzá.

– Azt akarod tudni, mit csinálok? – vetette oda Arsène a rendőrnek, és lekicsinylően végigmérte. – Elintézem, hogy ezek a pojácák azt is megbánják, hogy a világra jöttek! És erre nincs jobb mód Venus Kingnél.

– Venus! Gyere vissza! – próbált megállítani Sherlock.

De Arsène és Én nem azok az alakok voltunk, akik hosszas fontolgatásra vesztegetik az idejüket.

A tehetetlenség és a tudatlanság volt számunkra a leghalálosabb fegyver.

Az életveszély pillanatában állítólag lelassul az idő. Én ebben nem hiszek. Sőt, inkább abban hiszek, hogy az időnek semmi köze ahhoz, mit teszünk és gondolunk, amikor azt érezzük, hogy már túl késő.

Meggyőződésem, hogy olyankor az agyunk és a kezünk kétszer olyan gyorsan jár, mint máskor, ezért amikor utólag megpróbáljuk felidézni ezeket a pillanatokat, az a benyomásunk támad, hogy ha ilyen sok mindent tudtunk
kigondolni és megtenni, nyilván kétszer annyi idő állt rendelkezésünkre. Merthogy maga az emlék is gondolat.

Mialatt átvágtam a tisztáson, Sherlock és az én amúgy is sebesen járó agyunk még jobban felgyorsult, és végre rájöttünk, hogy becsaptak.

Sherlock először is benyúlt a zsebébe, és előhúzta a ceruzát, amelyet akkor vett el Irene asztaláról, amikor észrevettük, hogy tűz van. Piros volt a ceruza, mint ahogy pirossal karikázták be a Sir Robert könyvtárából származó könyv, A kristályhajó baljós verssorait is. Azután a további lépések is sorra felidéződtek az agyunkban: a nyakláncok, amelyeket akkor téptek el, amikor rajta kívül nem járt más a szobában. A konyhakés, amelyet fenyegetően belevágtak
az egyik zsalugáterbe, miközben éppen akkor csak Sophie tartózkodott a kertnek azon a részén. És végül a tűz, amelyet egy alkohollal átitatott köntössel idéztek elő. Egy köntössel, amelyből a hercegnő parfümének illata áradt.

És a parfümök egyik alapanyaga az alkohol.

A köntös azután megpörkölődött, bepiszkolódott. De miért lett piszkos? Mert a földön hevert? Vagy valami mástól? Például attól, hogy a viselője csákányt ragadott, és menekülőutat nyitott a titkos járatban, amely a pincéből a hegyfokhoz vitt? De abban a
veszélyes, meredek, hepehupás járatban és az utána következő, keskeny hegyi
ösvényen képtelenség mankóval végigmenni!

– Ő volt az – suttogtuk ekkor egyszerre Sherlockal, és ő felállt. – Mindvégig ő volt.

Eközben én hátrahúztam a tisztáson hagyott rab csuklyáját. És ott találtam magam szemtől szemben Anita Horakkal, aki döbbenten bámult rá.

Kivettem a nő szájából a rongyot, Anitából pedig azonnal áradt a szó.

– Nem vagyok kém! Esküszöm! Nem tudom, hogy kerültem ide! Hűséget esküdtem a von Hartzenberg-háznak és Löwendorf hercegnek!

Időközben Holden úr és Sir Robert is odaért. Sherlocknak viszont földbe gyökerezett a lába.

– Sir Robert! Holden úr! Kérem, higgyenek nekem! Szabadítsanak ki!

– Azon vagyok… – mondtam miközben végigfuttattam az ujjaim a köteleken, és
kioldottam a csomókat.

– Farewell’s Headben voltam, uraim! Hallottam, hogy ugatnak a kutyák, és
kimentem megnézni, mi történt… Lent voltak a kerítésnél, már majdnem a hegyfok tövében, és úgy tomboltak, mint akiket megszállt az ördög… Nagyon feldühítette őket valami vagy valaki, aki felmászott egy fára vagy bebújt egy szikla mögé… nem tudom, tényleg! De amikor odamentem, leütött.

– Kicsoda ütötte le?

– Egy nagydarab fickó, sötétre volt festve az arca. Amikor magamhoz tértem, meg
voltam kötözve, és be volt kötve a szemem. Semmi mást nem tudok, csak azt, hogy ketten voltak. Hallottam őket beszélni.

– Milyen nyelven?

– Angolul, uraim! Angolok voltak mindketten. Valahol fogva tartottak, aztán… aztán idecipeltek, és letettek a romok közé… Azt mondták, nem lesz semmi bajom, és hamarosan véget ér ez az egész… És aztán… aztán… aztán megérkeztek maguk!

Most Sherlock tekintetét kerestem, éreztem, ahogy a szemembe könnyek gyűlnek.

– Dehogy volt sötétre festve. Színesbőrű volt! – Suttogtam.

Anélkül, hogy bármiféle magyarázatot adtunk volna a többieknek, Sherlock és Arsène társaságában visszarohantunk oda, ahol elváltunk egymástól: az oakenholti piactérre. És amikor
odaértek, első útunk a postahivatalba vezetett.
De a posta be volt zárva.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte tőlünk a hivatalvezető, aki a munkahelyétől nem messze üldögélt egy padon, és egy cukrozott almát majszolt.

– Emlékszik ránk? – kérdeztem.

– Sajnos nem – felelte a férfi, és beleharapott az almába.

– Pár napja a barátnőnk, ilyen magas, vörös hajú, bement a hivatalba…

– Hogy képeslapokat vásároljon…

– Próbáljon visszaemlékezni!

– Ó, hát persze hogy emlékszem rá! – mondta ekkor a hivatalvezető. – Az ifjú hölgy, aki olyan sietősen küldte el a pénzt!

– Milyen pénzt? – csodálkoztak a fiúk.

– Attól tartok, hogy semmi közöm hozzá, és maguknak sem – felelte az almát
eszegető férfi. Azután jobban megnézte őket. – De miért ilyen izgatottak? Történt valami a lánnyal?

– Nagyon kérem – győzködte Sherlock. – Árulja el, mit intézett Irene a hivatalban. Az ő élete forog kockán!

– Hát jó. Az más. Úgy emlékszem, a barátnőjük egy óceánjáró hajóra vásárolt jegyeket. Nagyobb összeget utalt át a White Star Line liverpooli központjába. Az ottani kikötőből indulnak a társaság óceánjárói – magyarázta a postahivatal vezetője.

De ekkorra már faképnél hagytuk, és elrohantunk, hogy bérkocsit szerezzünk.

Mert Irene úgy érrzte, nem rejtőzködhet örökké, kiszolgáltatva a Csehország trónjáért versengő csoportoknak.

Neki nem kellett a cseh korona. Egyáltalán nem kívánt királynő lenni, hát még egy elgyötört, megosztott ország királynője, ahol az uralkodók csupán bábuk egy véres sakktáblán.

Mint három kígyó, úgy furakodtunk előre a tömegben. Láttam, ahogy az emberek
félrehúzódnak, hátrafordulnak, méltatlankodnak.

Ő is futva indult felénk a fedélzeten.

– IRENE! –  kiáltottunk, pedig képtelenség volt, hogy eljusson a füléhez abban a zajban. A hajó motorjai komoran dohogtak, remegett a fedélzet. És a harmadosztályon pokoli volt a hangzavar.

Sherlock Holmes és Arsène Lupin ott állt mellettem a kikötőben. Én pedig mellettük állva zokogtam.
Irene, aki a fedélzeten állt, integetett nekünk.

Láttam, hogy Arsène felemeli a kezét, a szeme fölé tartja, aztán úgy tesz, mintha
szalutálna. Ő utánozta a mozdulatát.
Erre Sherlock is felemelte a jobbját, és mozdulatlanul a magasba tartotta, tenyérrel felé. Ezt is utánozta. Mint ahogy a mellettem álló Arsène is. De én nem tettem semmit  némán figyeltem a távolodó hajót.

Így álltunk ott némán, kétségbeesve, míg a hajó ki nem futott a liverpooli kikötőből.

Én hagytam el utolsóként a partot.

Pótolhatatlan barátaim!

Nagyon nehéz volt eljutni idáig. Nehezebb, mint bármi, amit eddigi életemben tettem. És remélem, ebből a levélből majd megértitek az egészet.

A szökés gondolata azon az éjszakán fogalmazódott meg bennem, amikor a sötét homokóráról és a labirintusról álmodtam, és a pincéből hallatszó süvítésre ébredtem.

De van itt valami, amit nem mondtam el, és a naplómba sem írtam le egyértelműen, nehogy valaki megtudja: már akkor tudomást szereztem a titkos járat létezéséről, amikor először mentem le a pincébe. Onnan hallatszott a panaszos sivítás, amit egyedül én hallottam, mert a szobám ajtaja közvetlenül a lépcsőházra nyílt. A járat részben beomlott, de láttam, hogy könnyen átjárhatóvá lehet tenni, és akkor elmenekülhetek innen… talán nem is egyedül! De amikor felmentem, Sophie, aki észrevette az eltűnésemet, leesett a lépcsőn, megsérült a bokája, és ezzel máris füstbe ment a szökési tervem. Emiatt voltam annyira elkeseredve. Hogyan tudna ezek után Sophie megszökni velem azon a hepehupás járaton keresztül? És különben is, miből gondolom, hogy Sir Robert nem tud a járat létezéséről? Másnap folyamatosan a bútorokról meg a házról faggattam, hogy biztos lehessek benne, nem gyanít semmit. Ekkor loptam el egy abroszt a konyhából, és arra használtam, hogy betömjem a járat száját, nehogy mások is meghallják a süvítést. Még egy régi hordót is odavittem. A fejfájás mindig jó ürügy volt, lehetővé tette, hogy furcsán viselkedjek. Ahhoz, hogy a titkos járatban tudjak tevékenykedni, először is távol kellett tartanom magamtól a Horak testvéreket, és le kellett foglalnom Sir Robertet. Ekkor jutott eszembe, hogy úgy teszek, mintha veszélyben lennék, noha nem létezett semmiféle ellenség, aki meg akart volna ölni. Rátaláltam Sir Robert könyvtárában a verseskötetre, és – ahogy Anita sejtette – kitéptem belőle egy lapot, és pirossal bekarikáztam egy kellően fenyegetőnek tűnő versszakot. Azután pénzt kértem Sophie-tól, és elmondtam neki, mi a szándékom.

Sophie egyetértett velem, de attól tartott, hogy a sérült bokája miatt nem tud segíteni. Azt feleltem, hogy én mindent elintézek, ő csak foglalkozzon Sir Roberttel. Először is elkószáltam a gyűlölt kapuslak és a még gyűlöltebb kapu felé, onnan pedig a szerszámoskamrába. Két szelet sonkát adtam a kutyáknak, hogy legyen időm elvenni egy csákányt és a ruhám alá rejteni, mielőtt ugatni kezdenének. Vacsoraidőben viharos szél fújt, és ennek örültem, mert tudtam, hogy elnyomja majd éjszakai jövés-menésem
zaját. Keresve sem találhattam volna jobb megoldást. Az éjszaka közepén lementem, és a csákány segítségével szabaddá tettem az egész járatot. Másnap olyan voltam, mint a mosogatórongy, de egy boldog mosogatórongy. A köntösömet azonban helyrehozhatatlanul tönkretettem, úgyhogy a tűzvész estéjéig Sophie szekrényében rejtettem el.

Másnap, a regatta idején szokás szerint fejfájást színleltem. Bezártam kívülről a szobám ajtaját (Sherlock jól gondolta), és sietve leosontam a pincébe. Arrébb gurítottam a hordót, és elindultam a járatban a sziklás part felé. Egészen keskeny, gyakorlatilag láthatatlan ösvény húzódott a sziklák között, azon jutottam el negyedóra alatt Oakenholtba, ahol postára adtam egy levelet Horatiónak. A levélben arra kértem, hogy jöjjön el egy megbízható emberrel, és segítsen rajtam. Világossá tettem, hogy élet-halál kérdéséről van szó. Könyörögtem neki, hogy senkinek se beszéljen a dologról,
még apámnak se, és leírtam, hogyan tudunk kapcsolatba lépni, ha ideért: lámpások a sötétben és morzejelek.
Azután visszamentem Farewell’s Headbe, épp időben, mert Anita ekkor szólt, hogy látogatóim érkeztek. Ti hárman.

El sem tudjátok képzelni, milyen öröm és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam,
ugyanakkor mennyire összezavarodtam. Itt vannak a barátaim! Mit tegyek most?
Azonnal meséljek el nektek mindent… vagy inkább ne? Előttetek is hallgassak? És ez milyen érzés lesz nekem?
Árulás volt ez? Vagy csupán meg akartalak óvni titeket? Mindvégig ez járt az eszemben. Hogy a ti érdeketekben kénytelen vagyok hallgatni.

De hadd folytassam, mert szeretném, ha tudnátok, pontosan hogyan is történtek a dolgok, egészen a végéig.

Az első este volt a legnehezebb, mert alig tudtam visszafogni magam, hogy ne
meséljek el nektek mindent. De ahányszor csak azon voltam, hogy bevalljam, az a szándékom, hogy eltűnök, nevet változtatok és elrejtőzöm, valamiért mindig meggondoltam magam.

Ti magatok mondtátok, hogy fáradtnak látszom. Nem tudtam kialudni magam, mert csak éjszaka dolgozhattam a tervem végrehajtásán. Amikor sétálni indultunk, úgy kellett tennem, mintha elájulnék, pedig nagyon szívesen tartottam volna veletek. Jó lett volna együtt lenni, beszélgetni, futkározni a tengerparton. De más dolgom volt: amikor azt kértem tőletek, hogy rázzátok le szegény Pavelt, azért tettem, hogy egyedül mehessek be a postahivatalba. Ott hagytalak titeket, hogy vegyetek nekem citromos savanyúcukrot, és rohantam, ahogy tudtam. Vettem két képeslapot, hogy ne derüljön ki, mit csináltam valójában: a White Star Line-nak küldtem pénzt, két első osztályú jegyet vásároltam az Atlanticra, a leghamarabb induló óceánjáróra. A jegyeket azután Horatiónak kellett átvennie a nevemben. Kikérdeztem apámat és Sir Robertet New York-i utazásaikról, és minden hasznos részletet az emlékezetembe véstem: hogy mennyi ideig tart eljutni a kikötőbe, milyen gyakran indulnak a hajók és melyik mólóról, meg minden egyebet, amit csak előre kideríthettem. Minden másban arra hagyatkoztam, amit Horatiótól megtudtam. És Pavel ellenére, meg a ti figyelő tekintetetek ellenére sikerült! Boldog voltam, amikor a faluból visszatértünk Farewell’s Headbe. Amikor Sophie látta, milyen jókedvű vagyok, rögtön tudta, hogy bevált a tervünk. Sir Robert pedig, aki úgy szívta magába ezt a boldogságot, mint egy szivacs, nekilátott, hogy megszervezze azt a bizonyos táncos estét.

Gondolom, most azt kérdezitek, miért téptem el a nyakláncokat és miért rontottam el a nagy eseményt, amikor már látszólag minden el volt intézve. Nagyon egyszerű a magyarázat: másik szobába kellett költöznöm, méghozzá olyanba, amelyik kelet felé néz, a hegyfok lába és az erdő felé. Mert csak így tudtunk fényjeleket adni egymásnak
Horatióval anélkül, hogy Holden úr észrevette volna. Sikerült is a dolog, bár csak részben, mert (Sherlocknak ebben is igazat kell adnom) Holden csakugyan nagyon rátermett rendőr volt. És hogy miért akartam másik szobába költözni, ahelyett hogy éjszaka titokban kiszökdöstem volna, hogy morzejeles üzeneteket váltsak Horatióval?
Hát azért, mert ti is ott voltatok a házban. És nektek nem kerülte volna el a figyelmeteket, amikor végigosonok a folyosón, bármilyen nesztelenül próbálok is lépkedni. Szó sincs róla, hogy haragudnék rátok, amiért megnehezítettétek a dolgomat,
csupán azt próbálom elmagyarázni, mit tettem és – bármilyen őrültségnek tűnik is – miért. Tudom, hogy idegesnek mutatkoztam, sőt valóságos hisztérikának, és ezt főleg azért bánom, mert nem szeretném, ha ijedt kislányként őriznétek meg az emlékezetetekben. Tényleg ijedt voltam, de miattatok. Megijesztett a gondolat, hogy örökre elveszítelek benneteket. Nem tudom, hogy most megjelenik-e egy halvány mosoly az arcotokon, vagy hogy te, Arsène, megpróbálsz-e viccelődni Sherlockkal azon, hogy ha én végül is elutaztam, ti pedig ezt a levelet olvassátok, akkor végeredményben sikerült túljárnom az eszeteken.

Remélem, így van, de most folytatnom kell a történetemet, mivel már csaknem
elértünk mesterkedéseim végére: másnap az álmosságtól kábán – merthogy az éjszaka nagy részét az ablaknál töltöttem, és vártam, hogy felvillanjon Nelson úr lámpása az erdőben – lementem a földszintre. A házra rémisztő csönd borult. Csak attól féltem, hogy már ti is fent vagytok, és kerestek valamit. És csakugyan ott találtam Sherlockot a pincében. Megijedtem, hogy felfedezte a titkos járatot, de erre ekkor még nem került sor. És nem véletlenül ijedtem meg, mert tudtam, hogy ha van valaki, aki képes meghallani a szél süvítését egy abrosszal eltakart csapóajtón keresztül, az te vagy, és Venus, aki mint tudjuk, nem viseli jól az új helyeken töltött első éjszakákat. És este, amikor odajöttél Sherlock, hogy bocsánatot kérj, mindennél jobban vágytam rá, hogy elfogadjam a bocsánatkérésedet, és beengedjelek a szobámba egy kis beszélgetésre. De
nem tehettem: féltem, hogy meglátod a lámpásomat, és rájössz, miért időzöm folyton az ablaknál. Tiszta szívből megbocsátottam neked, Sherlock. És arra kérlek, te is bocsáss meg nekem.

Másnap reggel kaptuk a tortát. Igen, ezúttal is jól láttátok a dolgokat: Sophie vette el a konyhakést, és ő vágta bele a zsalugáterbe az első adandó alkalommal, amikor magára maradt. És azért tette, mert Sir Robert már kezdte kapiskálni, mi a helyzet, vagyis hogy az egész színjátékot én rendeztem. Sophie azt remélte, hogy kettős színjátékra senki
sem fog gyanakodni, és így majd békén hagynak. Sikerrel is járt, de a kés-ügy miatt még szigorúbb őrizet alá kerültünk. Ezen pedig lazítanunk kellett, ha szökni akartunk. Ezért mindenkit egymás ellen fordítottunk, hogy senki ne bízzon a többiekben. A könyvet, amiből kitéptem egy lapot, én vittem be Anitához, amikor átkutattuk a szobáját. Mialatt Arsène a zárakkal babrált, elhoztam a szobámból, azután elrejtettem a cselédszobában, ahonnan én jöttem ki utolsóként. De éreztem, hogy hamarosan rájöttök, mi az igazság.

Amikor aztán Holden kijelentette, hogy két idegen nyomait fedezte fel az erdőben, és fényeket látott, csaknem elájultam, mert azt hittem, Horatio lelepleződött. Csak a puszta szerencsének köszönhető, hogy senki sem ismerte fel a morzejeleket.

Csaknem dugába dőlt a tervünk, amikor Anita és a kutyák riasztani akarták az
őreinket. Horatio ütötte le és hurcolta el Anitát, Hirst kapitány segítségével. Ha még találkoztok vele, kérjetek bocsánatot tőle a nevemben és a főkomornyik nevében. Anita mindig is hűségesen kitartott a von Hartzenbergek ügye mellett. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédje Maria hercegnőt az idegenektől. De önmagától nem védhette meg. Főleg mivel a valódi neve Irene, és esze ágában sincs királynővé koronáztatni magát.

Majdnem elértünk hát a történet végéhez: hogy eltereljem a figyelmet az erdőről és Anita sorsáról, és hogy megvédjem kinti társaimat, említést tettem Sherlocknak arról, hogy az egyik első éjszakán milyen erős süvítést hallottam. Ezzel azt akartam elérni, hogy rátaláljatok a titkos járatra, és még zavarosabbá váljon a helyzet. De amikor lementünk a pincébe, és Arsène eltorlaszolva találta, egészen kétségbeestem. Legalább annyira meglepődtem, mint ti, mert előzőleg én magam tettem szabaddá a járatot. És
nem jöttem rá, hogy Pavel és Anita titka az volt, hogy megint eltorlaszolták.

Addig az estéig két menekülési lehetőség állt előttünk. Az első az lett volna, hogy rést ütünk a birtokot övező kőfalon, a hegyfok lábánál. De miután Anita eltűnt, és Holden úr még szigorúbb őrizet alá vett minket, ez lehetetlenné vált.

A második az volt, hogy a járaton keresztül távozunk, vállalva a kockázatot, hogy elesünk a sziklák közti ösvényen, mivel másképp nem tudtunk eltűnni Holden figyelő tekintete és a kutyák elől. De miután a járatban nem lehetett közlekedni, ez is meghiúsult. Egyetlen kiút maradt, amelyet többször is fontolgattunk, de mindig elvetettünk: a tűz.

A régi köntösömet meglocsoltuk parfümmel, leereszkedtem Sophie teraszáról a kúszónövény indái segítségével, ahogy Arsène-től tanultam, és úgy intéztem, hogy a tűz lassan harapózzon el, és legyen időm alibit biztosítani magamnak.

Az alibit jól ismeritek: veletek voltam a szobámban, amikor kitört a tűzvész. És ezt is nehezemre esik leírni, mert igazából szerettem volna egészen az utolsó pillanatig veletek maradni. Közel lenni hozzátok. Szörnyű volt, bocsánatot kérek.

A többit szerintem már magatoktól is kitaláltátok, de azért megpróbálom leírni, mialatt Liverpoolba visz a kocsi. Ne törődjetek a tintafoltokkal, amelyek elcsúfítják ezeket az utolsó oldalakat. Az a helyzet, hogy képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet. Horatio a faluban várt a jól elrejtett kocsival. Némi pénz fejében megkért egy fiút, hogy adja át Sherlocknak a toronyról szóló üzenetet, Hirst kapitány pedig fellökte Venust, hogy ő ne eredhessen a nyomomba. Tudtam, hogy a kavarodásvan ks rögtön felém venné az irányt. Én pedig a megbokrosodott ló által keltett zűrzavarban elszakadtam tőletek. És Sophie is tudta, hogy meg kell szabadulnia a többiektől, ezért amikor valamennyien a keresésemre indultatok, ő is beszállt a kocsiba. És elindultunk. Most, amikor kitekintek az ablakon, Liverpool házait látom, amelyek mind egyformának és ijesztőnek tűnnek. Örülök, hogy végül is mindannyiunkat sikerült megszabadítanom a múltamtól. De elszomorít, hogy így kellett megtennem. Kétszer is örök hűséget esküdtem nektek. És mindkét eskümet megszegtem. Mi lesz velem? Nem tudom. És ez a tudatlanság jelenti számomra a szabadságot.

De még valamit el akarok mondani nektek. Semmit sem hoztam magammal, csak a naplóimat. Tizenkét könyvecskét, amelyekbe nap nap után feljegyeztem a mi csodálatos kvartettünk történetét. Nem tudtam rávenni magam, hogy megszabaduljak tőlük.

Túlságosan hozzám nőttek, és túl sziruposan áradozom bennük az irántatok táplált érzelmeimről.

Szeretlek titeket, Venus, Sherlock, Arsène. Izgalmakkal és kalandokkal töltöttétek meg az életemet. Soha nem lehetek eléggé hálás nektek ezért.

Már csak egyetlen szívességet kérek tőletek. Tudom, nem várhatom el, hogy
ugyanolyan szeretettel gondoljatok rám, ahogy én gondolok mindig is rátok, de
bárhogy éreztek is irántam, bocsássatok meg. És akár hajlandók vagytok megbocsátani, akár nem, ne próbáljatok megkeresni. Ne szálljatok fel egyetlen hajóra se, ne kutassátok át New York utcáit egy vörös hajú lány után, mert hiábavaló lenne, és végképp érvénytelenítené az esküt, amely megalapozta a szövetségünket. Tudom, hogy tisztességtelen voltam veletek, de ne viszonozzátok.

Egy kártyalapot csatolok levelemhez, a pikk dámát, amellyel minden elkezdődött.

Mindhármótokat csókol:
Irene Adler
Liverpool, 1872.